„A múlt a jelenbe csúszik,
a jövő a múltba...”
Papp Tibor: Olivér könyve
Papp Tibor első nagysikerű regénye (Egy kisfiú háborús mozaikja, 2003) után máris itt a folytatás: Olivér könyve. Úgy tűnik: az író regényciklust épít, hiszen a két mű több szálon is kapcsolódik egymáshoz: a szerkezet itt is mozaikos, a családi hagyományok állnak most is a középpontban, s a főhős fel-felködlő emlékei – a kamaszkori: debreceni, tokaji, egri, pesti stb. élmények – határozzák meg az író világlátását. Olivér természetesen a szerző alteregója, aki – azzal, hogy egyes szám első személyben adja elő a történetet, de magával az exkluzívnak számító névadással is – bizonyos értelemben eltávolítja magától alakmását, s megkísérel objektív képet rajzolni a benne zajló (érzelmi) folyamatokról. Hősünk látszólag már egészen kiszakadt a hazai valóságból, s most mint liège-i diák, tudatalattijában visszapergeti az Időt. Fel-felidézvén egy-egy emlékmozaikot, összeveti azokat tapasztalataival – keresi az összefüggéseket múltja-jelene – s a majdan arra építhető jövő között. Hiszen a belga határ – „mint egy képzeletbeli élesztő-vágó drót” – „láthatatlanul metszette ketté” az ’57 tavaszán „Németországon keresztül busszal érkező magyar diákok” életét, sejtetvén velük, hogy „az életükben addig megszokottól alapjaiban elütő, más világba” jönnek, ahol ugyan szívélyesen fogadják őket, mégis idegenek. A látszólag rendszer nélküli, szabad asszociációkra épülő élményidézésből végül is egy kerek történet áll össze az ötvenes évek hazai valóságáról, Olivér ’56-os meneküléséről, s a befogadó Belgiumban való – átmeneti – megtelepedéséről.
A Meuse folyó partján fekvő belga nagyváros, Liège, nem kápráztatja el Olivért, ellenkezőleg: szívesebben időzik a szomszédos kisvárosban, Hervében, ahol mint menekült, olcsóbb albérlethez jut, így onnan jár be az egyetemre. Szállásadónője, az idős özvegy nyomdászné, Mme Lulu, anyai érzelmekkel és gondoskodással veszi körül: így némiképp pótolja Olivér számára a „vesztett Éden”-t, az odahagyott otthont. A fiatalember védettségben, biztonságban érzi magát a közelében, mint egykor anyja mellett, szobája gyermekkori hangulatokat áraszt. „Olyan mély barátság szövődött köztük, olyan természetükből adódó közelség, amilyen csak az egymás mellett álló fák összetalálkozó ágai, szellő-mozgatta levelei között létezik.”
Papp Tibor világképében kulcsszerepe van az erotikának – ezt számítógépen komponált gyönyörű képversei is bizonyítják (Generált versek és logo-mandalák, 2001). Mondhatnánk: Eros alakítja létérzékelési módját. A regényben a legkülönfélébb női figurákat idézi meg (részint a múltból, részint jelenéből). Nevek – arcok – kézmozdulatok – mosolyok bukkannak fel tudatalattijából s kavarognak színes kavalkádban előttünk; Anna–Aneika–Bea–Blanka–Dóra–Éva–Eszter–Gertrúd–Gizella–Júlia–Katica–Krisztina–Teri stb. stb. – odahagyott s új életének „tartozékai”. A nők vezették/vezetik be a legkülönfélébb életkörökbe, s általuk talál biztos fogódzókra élete új kereteinek kiépítéséhez. Nem egyetlen (vagy egy-két) mélyebb kapcsolat belső köreit járja végig, hanem a női nem egészének erotikus légkörében fürdőzve (női alakok láncolatán át, sodrásukra bízva magát) tárulnak fel előtte az Élet titkai. Kalandjai révén tesz szert valóságismeretre, érzékszervein át szívja magába a magasabb tudást az életről.
G. Komoróczy Emőke, BÁRKA 2005/4. szám