Regénypályázaton első díjat nyert munkáról az ember sokat és sokfélét gondolhat. Főleg, ha első alkalommal került lebonyolításra a megmérettetés: ilyenkor a pályázat kiírója azzal is gondban van, hogy saját pályázatát elismertesse. Ehhez előtte áll a lehetőség, hogy divatos szerző betseller-gyanús munkáját díjazza, hangoztatva, kik vették komolyan a dolgot. Nos, még ha az Irodalmi Jelen munkatársainak az utóbbira minden okuk meg is van, nem azért, mert a korábbiakat is pontosan úgy tették volna. A divatosság fogalma bár elég tág, nem hiszem, hogy Sigmond István valahogy beleférne – emlékezetes volt számomra például, hogy az index.hu hírportál trendin laza könyvblogja, a csapgeza.blog.hu úgy tudósított a pályázat végeredményéről, hogy szerintük az egyik fő szempont a díjazottak (mindegyik, nem csak az első hely) tökéletes ismeretlensége volt (!) –, a Varjúszerenád pedig bár irodalmunk egyik igen komoly teljesítménye, mégsem hiszem, hogy bármelyik zsűritagot is az eladási listák élbolyának képzete mozgatta volna a díj odaítélésekor. Egy nagyon komoly szerző nagyon komoly regénye győzött – vélhetően teljesen megérdemelten, mert bár a többi pályamunkát ismerni nincsen szerencsém, aligha hiszem, hogy az összképet tekintve felülmúlhatnák a Varjúszerenádot.
Balladás, komor, megdöbbentő regény Sigmond munkája. Kétszázötvenegynéhány számozott oldala előtt nagy levegőt kell venni – olvasás közben már igen nehéz lesz. Nyelvezete egyszerre magával ragadó és riasztó – ugyanannak a sűrű szövésnek, összetettségnek köszönhetően. Már az első mondatai mögött olyan tátongó mélységet sejtet, olyan ígéretet tesz, amely az arra fogékony olvasót nem is nagyon engedi kiszakadni a könyvből jó darabig. Történet és nyelv egyidejű felfokozottsága teszi különösen erőssé és felforgatóan zaklatóvá a regény felütését. Ugyanakkor az első harminc–negyven oldal az olvasót választás elé állítja: elkapta-e a regény sodrát, és akkor a végéig meg sem áll, vagy olvasatlanul hagyja a továbbiakat. A Varjúszerenáddal nem nagyon lehet maszatolni.
Együtt kibomló két szála külön-külön is igen nyomasztó. Az elbeszélő szexuális rabszolgaságban szenved egy különös, bizarr szokásokkal terhelt családnál, bezárva, kulcslyukon át figyelt világban, s itt emlékezik, mert mást nem is nagyon tehet, azokra a rettenetes körülményekre, melyet előbb családja, utóbb már csak apja mellett megélt, egy kiszáradt kutaktól szomjazó faluban. Többet elmondani hiba lenne – a regény tétje éppen az, hogy mikor és mennyit tudunk belőle. Sigmond adagolja a titkokat – többnyire remek ritmusérzékkel. Valóban úgy van, ahogy a fülszöveg állítja: öreg hiba akár egyetlen szót is elszalasztani valamely mellékmondatban.
A fülszöveg szürreális pusztulástörténetről ír – mindezt azonban nagyon is nyers mély- már-már mikrorealizmussal elbeszélve, amelynek szürreálitása a kulcslyukon keresztül látszódó világból ered. A történetet elbeszélő fiatal nő, vagy talán még lány jelen látomását és múlt meséjét olyan szoros egybefonódásban mondja el, hogy az olvasó elhiszi: nincs elhagyhatatlan szava a történetnek, mert minden egyes szóhasználat oka egy következőnek s eredménye valamely korábbinak: szoros szervezettségben épülnek egymásra a szavak, szókapcsolatok, félmondatok és mondatok, nem beszélve a bekezdésekről és az oldalakról, s ugyanígy a történet különböző szálai, eseménykéi is. Eseménykéi, mert meggondolva a dolgot, tulajdonképpen hosszabb elbeszélésnyi a cselekmény kimondott része – íve azonban eposzi méretű. Éppen ebben áll a könyv egyik nagyon komoly erénye – és ahogy eddig már utaltam rá, nehézsége is: egy hatalmas folyamból emel ki néhány mikrotörténetet, azokat mondja el újra meg újra egy kicsit mindig tovább haladva a mesében – és bár tulajdonképpen a regény első lapjaitól az utolsó harmadáig alig haladunk előre, hogy aztán meglóduljon a történet s a végére kapjon még egy csavart, mire odáig ér az olvasó, úgy érzi, egy vaskos nagyregényen van túl.
Méghozzá olyanon, ahol az egyik vonal már-már népmesei, a másik meg attól igen távoli, erotikával érintkező, gyakran túlfűtött, de akkor is már-már bizarr-groteszk, s az elbeszélőnk tudata végképp zavarba esett és fogságba ejtett a két világ határán – úgyhogy míg lelkileg tökéletesen az elmúltban jár, testét a jelen használja könyörtelenül. Idegenül festenek ebben a nyelvben az olyan kifejezések, és ebben az elbeszélésben az olyan cselekvések, mint a tangó vagy a nyakkendő – mert az elbeszélői tudat, s az azt meghatározó nyelvi viselkedésminta egészen más kulturális konnotációból van kiszakítva.
Hihetetlenül kiegyensúlyozott a próza íve: végig egyenletes hőfokon tartja Sigmond a dikciót, mely néhol parádés mondatokban csúcsosodik ki. Gyenge pontja nincs is. Minden fejezet ugyanarról az emberi és ritmikai mélypontról indít, hogy a második mondatban már a lehető legsűrűbben benne járjunk a történetben és az elbeszélésben. Azt gondolom, rettentő munka érződik a szövegben.
Azonban valahogy mégiscsak szemet szúr a történet két szövete közötti gyenge kapcsolat, a talán túl nagy távolság. A falu balladába illő remek története önmagában is elegendő lenne egy nagyszerű regényhez, a lány szexuális rabszolgaságának cselekménysora számomra nem tudta megindokolni, miért is telepszik rá erre. Persze a világok ellenpontozása és a történet szálai egyik lehetséges olvasatának egybecsengetése érthető, s az abszurd-groteszk irányvonal is jól kivehető, ám a regény egyik fontos ígérete, úgy érzem, mégsem valósul meg. Ugyanis nem tudtam elszakadni a Leendő házában zajló eseménysor szimbolikus olvasatától – hogy valami jelképeket, metaforát keressek a varjakban, a pókokban, a család rítusaiban, azonban ezek megfejthetetlensége komoly zavarba hozott minduntalan. Úgy tűnik, nincsenek szimbólumok, nincsenek jelképek, vagy ha vannak, lassú olvasatomnak is felfejthetetlenek – s ez valahogy hiányt okoz. S ugyanígy zavarba ejtő az a bizonyos utolsó harmad: önmagában remek az állóképek folyamatos továbbgörgetése-hömpölyögtetése is, meg az utolsó harmad gyors eseménysora is, együtt azonban az egyensúly elmozdulását jelzik – hogy ugyanis túl hirtelen, túl gyorsan lesz vége, s az elbeszélő is túl hirtelen változik át egy egészen másféle pozíció birtokosává.
Ritka dolog, hogy ennyire nehéz prózát szívesen olvasna tovább az ember. A könyv kétféleképpen is nyomasztó: egyrészt a benne elbeszéltek, másrészt az elbeszélés maga is félelmetes. Máshonnan és másféleképpen egyetlen rokona jut eszembe: Krasznahorkai Sátántagója. Ott a zsúfolt próza kietlen tereket tölt ki, itt azonban, ha Leendő házára gondolok, zsúfolt, fülledt helyszínek jönnek elő, s a sivár lélek ugyan megvan, fantáziátlannak és üresnek semmiképpen nem nevezhetők a szereplők.
Sigmond többnyire lassú tempóban egyre több titkot felfedő eljárása, a falu meséje emlékezetes szöveggé teszi a Varjúszerenádot, melynek megjelenését a 2007-es év komoly eseményének tartom. Fenntartásaim inkább annak szólnak, hogy olvastam volna még tovább. Akartam volna többet megtudni még.
Sigmond István: Varjúszerenád. Alexandra – Irodalmi Jelen Könyvek, Pécs, 2007, 252 o., á.n.
