Éjszaka a 92nd Street Y-ban. New York, 2007. 3 .21
Ebben a városban, ahol kivétel nélkül
mindenki idegen,
Ahol az idegenségnél nincs meghittebb
Tapasztalat, mondja a lány, ahol mindenki
csupa idegenség,
Ott te sem lehetsz idegen, mondja, idegen
lehetsz a legkevésbé, igazad lehet,
Végtére is tartózkodhatsz a szenvedéstől,
mondom,
Jogodban áll, természetednek is
Megfelel, de talán épp ez a tartózkodás
Az egyetlen szenvedés, amit elkerülhetsz
mondom,
Talán éppen ez az egyetlen egy, nincs is
Más, ha egyáltalán elkerülhető valami,
De hát mi kerülhető el, semmi, semmi,
Kinek mondod ezt, kérdezi, csak mondom,
mondom,
Mondjad csak, mondja, hallgatlak, mondjad,
Mondom is, mondom, mondom is, mondom
is, mondom.
A 92nd Street Y-ban minden belépésemkor
Az üresen várakozó fémdetektor küszöbére
Lépek, mintha fölszállni készülne lakóival
a zászlós kőépület –
Tizenkilencedik század, te féktelen ifjú,
Erőtől duzzadó, szabad, halni kész...!
Nem lehetsz idegen ott, ahol mindenki
Velejéig az, mondja a lány, vigasztalan
Poggyászom szivárvány színű szíját babrálva
szépséges nevetéssel.
Fehér kesztyűs biztonságiak várakoznak
A gumiszalag végén, lerí rólam, mondom,
Lerí rólam, honnan jöttem, első látásra
tudható,
Amint befészkelem magam a kopár
Vendégszobába és kinézek az ablakon a
Lexington Avenue-ra, máris a menedékjog
esélyét latolgatom,
Máris egy ideális azilum képe jelenik meg
Lelki szemeim előtt, semmi egyéb, csak
rám kell nézni,
Sőt talán éppen a 92nd Street Y-ban laknék
a legszívesebben életem belátható végéig,
Itt tűnnék el napra nap a naponta velem
Együtt eltűnők között a végenincs
Lexington Avenue-n, vagy a Broadway
És Grand Street találkozásánál valahol...
Napi egyszeri hideg élelem fejadagra
És tökéletes névtelenségre vágyom, tessék,
Ugyan mire másra, az asztalomra naponta
Kikészített falfehér íveket is teleírnám,
bizony tele,
Majd egyenként megsemmisíteném őket,
Ugyanolyan magától értetődő tudással,
ahogyan mondjuk
A madarak ébrednek, még sötétben,
És ahogyan a madarak nyugszanak el,
Szürkületkor, a névtelen és megnevezhetetlen,
A saját forrását rejtő és megszólíthatatlan
ritmus bűvöletében.
Mennyi hang, mennyi ismeretlen szó,
Mennyi törődés törmelékéből rakja össze
Szüntelen morajlását a város, operálószobák
Ezüst-hideg fényében fekszem a körbe járó
gumiszalagon,
Fehér kezek turkálnak bennem, de csak
Téged találnak meg, akitől tenger és ég és
Alattam vonuló felhő és sötét hegygerinc
Választ el éppen, megszámlálhatatlanul
sok arcot,
Arcot és tekintetet szórnak ki belőlem,
Egytől egyig mind a tied, belőled vagyok,
Mondom a férfiaknak szabadkozva,
Ez csak természetes, mondják, ugyan kiből
Lehetne az ember, ha nem valaki másból,
Mehetek, mondják, végeztünk, minden rendben,
Egy kalitka elindult madarat keresni,
mondják mögöttem...
