"emlékek homokja reccsen a fogak között..."
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 1. (495.) SZÁM - JANUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Király László
Utóhang - A nyitott könyv című könyvhöz
Antal Balázs
Ballada kitömött madarakkal
VISKY ANDRÁS
Songs of Passage
Gáll Attila
Házi szellem
Orvoshoz viszem a fantáziámat
Tudtom nélkül az Élet
Szőcs István
JEGYZET - Ismejük meg egymást, de "ne a gyerek gyerek előtt"!
Páll Lajos
versei
Jancsó Miklós
Pótvizsga - Álomkép a tanügyből
Cantio pulchra et elegans
Muszka Sándor
Ügyesen
Levél
Sport
Kutyám, aRekszi
Amerika
Enni kell
Vazul
Márkus-Barbarossa János
Fidelius
Tóth Mária
A postás, aki megy
Gaal György
Diákkörök és -egyesületek a 20. századi kolozsvári Unitárius Kollégiumban (1900-1948)
Lajtos Nóra
farmerkarácsony
Terényi Ede
Reflexiók - Egy kis... VISSZAPILLANTÁS
Hírek
 
Szőcs István
JEGYZET - Ismejük meg egymást, de "ne a gyerek gyerek előtt"!
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 1. (495.) SZÁM - JANUÁR 10.

Az is jellemző, hogy a népek hogy csúfolódnak; bizonyára vannak is kiadós tudományos munkák, amelyek számbaveszik, osztályozzák és minősítik az egymásról „alkotott” (kiagyalt, koholt) csúfneveket, szólásmondásokat és anekdotákat, s nagyon helyes, hogy ezek nem forognak közkézen; az viszont már vitatható, hogy a közmondásgyűjteményeinket a demokrácia több mint fél évszázada alatt ugyancsak szőrtelenítettük. Ahogy nem lehet a nőgyógyászati szakkönyveket pornográfiának minősíteni, úgy nyilván a népisme terén esetleg kiadott kis példányszámú, nagyon apró betűs, sok ijesztő lábjegyzettel és zárójellel, valamint „in:”-nel sűrűn telehintett oldalakra nyomott szólásmondás-gyűjteményeket és magyarázataikat sem lehet sovinizmusnak minősíteni.
Jelenleg azonban az a helyzet, hogy a különböző népek szószólóinak nagyon különböző felfogása van a nacionalizmusról vagy pláne a sovinizmusról, annyira, hogy a kettő között szinte nem is lehet különbséget tenni. Egyszer olvastam egy (akkor még) jugoszláv írónál, hogy mivel a jugó gyerekek is kapnak vásárfiába szív alakú mézeskalácsot, ha egy magyar parasztnak azt mondaná egy jugó gyerek, hogy a mézeskalács szív nem magyar eredetű, akkor a magyar gazda egy hegyes ollóval kiszúrná a jugó gyerek szemét! (Ez különben egy rendkívül felvilágosult, européer író volt!)
Meg kell mondanom, én soha magyar „mezőgazda” részéről hasonló megnyilvánulással nem találkoztam, még a sovinisztáknál sem. Azok tudniillik ha le akarják nézni az idegent, a kosztjával gúnyolódnak, hogy mind csak puliszkát esznek vagy galuskát, esetleg kását, macskát vagy csigát. És élénk megjegyzéseket hallatnak más népek lábbelijeiről meg plundrájáról; népi márkavédelemmel azonban magyaroknál falusi lakosságnál nem találkoztam. Utaztam viszont egyszer egy bukaresti sofőrrel keresztül a Székelyföldön; az ide-oda kapkodva a fejét folyton káromkodott: hogy-hogy, ezek összelopkodják ide a máramarosi, román kapukat és hagyják nekik!?
Próbáltam türelmesen magyarázni neki, hogy mi a különbség: pl. a székely kapu fő jellegzetessége, hogy a boltív és a fedél között még egy kis homlokzati rész, („architráv”) is van, pl. mint a galambdúc, beszéltem arányokról, díszítmények, kötésmódok különbségeiről; végül odáig fajult a dolog, hogy megszakítottam vele útitársi viszonyomat.
Érdekes, hogy „a népek” kis ügyek miatt inkább feldühödnek, mint a nagyokon. Egyszer például egy szerb pópával, könnyű, de nagy mennyiségű homoki borok fogyasztása mellett megoldottuk veszekedés nélkül a szerb és a magyar közös történelem legnehezebb kérdéseit, például, hogy Csernovics Arzén ipeki pátriárka hozta be az Alföldre a szerbeket, vagy az itteni szerbek hozták be Csernovicsot; és hogy egyáltalán milyen jó volt a viszony nemzeteink között a karlócai béke előtt; de egyszercsak megjegyzi: „különben is a vályog az szerb szó és nem magyar!” Hát nem, csattantam fel, még Miklosich szerint is észak-közép szláv szó, csakhogy abban az értelemben, hogy vályogtégla; míg magyarul a vályog egyszerűen tapasztani való agyagot jelent, formába öntés nélkül, én is vályogházban nőttem fel, s gyerekkoromban eleget gyűjtöttem a lóganét az utcáról, hogy nagyanyám agyaggal összegyúrva, megtapassza a házoldalán a repedéseket, vagy ünnep közeledtével feltapassza a konyha földjét, mivel az nem volt padolva, s különben is ott van a vájni = ájni ige, a vásni = ásni párja; de nem és nem, végül úgy megharagudott, hogy bort sem akart már tölteni nekem, ölébe vette a demizsont, és karjaival átölelve védelmezte előlem.
Ami a lábbeliket illeti, anyám nagynénje s a férje juhászok voltak valahol a Bekecs oldalában, de anyám nem szívesen engedte be őket a házba, mert bocskorban jártak; én nagyon irigyeltem, amikor mutatták az új, barackszínű bőrbocskorokat, amit a fiaiknak vettek, de anyám nem engedte, hogy felpróbáljam. Később, 1940-ben, egyes „anyaországiak” megjegyzései miatt elhagyták a bocskort, egyben le is tagadták, hogy valaha is lett volna lábukon. Annyira, hogy amikor egyszer megkérdeztem Anikó nénit, hogy hívták azokat a cserépfedőket, amelyek alatt a lángost sütötték, mert emlékszem rájuk gyerekkoromból – Anikó néném elpirult: Te olyant nem nálunk láttál, hanem fenn a havason, a bocskorosoknál!
(Mint már megírtam egyszer, egyetemista koromban a „kicsi Kós Károlynak”, a néprajzosnak elmondtam, hogy gyerekkoromban Marosvásárhelytől még nem is olyan messze láttam kenyérsütő harangot. „Maga hazudik”, förmedt rám a professzor „mert olyasmit Erdélyben kétezer éve nem használnak!” Na aztán később egy könyvében beszámol a Hunyad megyei kenyérsütő harangokról, melyeket a XX. század elején még használtak... Mondom neki, hogy né, izé, azt tetszett mondani, hogy kétezer éve.... Megint csak rám förmedt: Magának igaza van, és mégsincs igaza! Mert amit én tudok, az többet ér, mint amennyit maga lát!)
Érdemes volna tanulmányozni a népek egymásra használt gúnyneveit is. Például mai napig nem tudni pontosan, honnan ered a bnagyin – és a bozgor? Utóbbi állítólag a budzsáki tatárok nyelvén azt jelentette, hogy „tekergő, bitang; a németeknek nincs is nálunk csúfneve, a sváb csak a legutóbbi korokban nyert némi enyhe gúnyos színezetet, de még nosztalgikus hangulata is lehet: „Vén sváb, csapláros úr, adj hűvös, méla bort!”, éppúgy, mint a Vén cigánynak!
Egyes népnevek gúnynévvé degradálása többnyire az uszító, diverziót keltő, külső rosszindulat következménye. Például az oláh szó a magyarban az olasz szó egyik alakváltozata; több más nyelvben is eredetileg „latinizált kelta” a jelentése, minden lebecsülő színezet nélkül. A tót népnév eredetileg nemcsak a szlovákok, hanem a szlavóniai horvátoknak is a neve, tövében talán az ógermán tiut lappang, ami „nép” jelentésű.
Maga a szlavin szó talán a szlova „szó, beszéd” jelentésű ős-szóból jön (vésd egybe: szól, szaval, szóval él). Már a XVIII. század kiszorította azt a nézetet, hogy a sclavus = „szolga” volna az eredete. Ugyanakkor egy lengyel szerző azt írta, hogy a „szláv” népnév eredetileg azt jelenti, hogy dicsőséges, illetve dicsekvő, mivel a szlávok nemzeti jellemvonása a dicsekvés; (lásd egy pozsonyi politikus nemrégiben tett üdítő kijelentését: Kolumbusz szlovák ágyúkkal hódította meg Amerikát!) Horváth István, aki idézi e szerzőt (lengyel és orosz hercegek gyakran írtak volt különös könyveket, amelyekhez aztán sose jut hozzá az ember), rögtön mellé idézi vitafelét, Kollár Ádámot, az meg Herdert, hogy „aki egy népet sért meg, az egész emberiséget megsérti!” Horváth István, a „nacionalista monstrumnak” kikiáltott történész egyébként elutasítja azt a gondolatot, hogy bármely nyelv „lehet szebb, jobb”, mint bármely más, s vitafelétől, Pirringer Mihálytól, aki ilyesmiket állított, udvari titkos tanácsos és rendőrfőnök létére, megkérdi: Hát sohasem hallott méltóságod odahaza Nyitrában kecsegtető kellemmel szláv nyelvet beszélni?
Viszont mégiscsak furcsa, hogy a magyarok és a szlovákok között majd ezer esztendeig semmi háborúskodás nem volt – ellentétben a törökökkel – egész a XIX. század közepéig, mégis, kölcsönösen, köztük a legerősebb a verbális háborúskodás. Noha a törökök pl. több mint 300 évig dúlták az országot, mégbár halványan hasonló ellenséges szólásaink sincsenek róluk, csak kedélyesek, nem úgy, mint a szlovákokról: „Ereszd be a tótot a házba és kitúr belőle!.... És ez – kölcsönös. Amikor 1972-ben Pozsonyban jártam egy kis újságíró csoporttal, az ottani fő újságírónő, miután beszámolt arról, hogy az 1968-as orosz bevonulás hozta meg nekik az igazi szabadságot és elégtételt, sörözés közben felmutatott a mögöttünk magasló várra, és így szónokolt: „E fennséges épületben koronázták a szlovák királyokat!” Amikor odahajolva hozzá, bizalmasan, félhalkan megjegyeztem: Azért mégsem tagadhatja, hogy e várat a magyar királyok építették, így válaszolt: „Igen, azért is olyan, mint egy felfordított hokedli!”
Ilyenek tehát a „testvéri” népek: Prágában megkérdeztem decens, finom cseh tolmácsnőnket, hogy az ottani fő-fő újságíró, N. elvtárs, nem szlovák-e? A hölgy súgta a fülembe: Nem, csak sokáig dolgozott mezőgazdasági vonalon, azért olyan!
Viszont annyi, a saját nép ellen irányuló, becsmérlő rosszindulatot, mint sok magyarnál, legfennebb még csak nagyon-nagyon baloldali németeknél tapasztaltam. Ők a Nemzet alatti Öngól Szövetség középcsatárai! Gyakran morfondírozom: ha a futballban a lesből lőtt gólt nem adják meg, akkor mért érvényes a lesből lőtt öngól?
Ha a labdarúgásban nem is, a közírásban piros lappal kellene büntetni a les-öngólt! Vagy fekete pettyel!




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében