Hajós voltam
„Tovább, mit még? tovább”
Baudelaire
Hajós voltam ki a tengert sose látta,
hiába sajgott a szíjcsapásos hinta
a lenti seregnek, ki a mélyben lakott,
az esttel rámzárták az égi ablakot.
Hogyha hullám osont az uszály falához,
bolyongó lélek volt, ki most azzal áldoz
ringó szabadsága határain túlra,
mert más nyelven beszélt ott a Duna sodra,
hogy az ámulat mi végleg kiveszett,
csillagról körözi ezt a szerkezetet,
s trónolhat fegyver a hajóorr fölött,
a sokfajta lánc, mi a mélyhez kötött
mind-mind úgy szétszakadt egy árva hang nélkül,
mert álom száll ránk mentő békekötésül,
hogy a sajgó csont s a tenyérnyi málé
már nem vonszol, másé lett, egy éjre másé.
Rajzanak
Rajzanak a póker-patrióták,
Uram, ez az özönvíz kezdete,
múltjukat a batyu közé dugják,
reményük ringatja százpúpu teve.
Senki magáért, másért halna meg
ezen a bárkán, hol az igyekezet
szégyenvirága gallérokon reszket,
megtűr ez a hajó ennyi szekeret?
Vagy mi egyszer volt, csak ismétlődik,
tipródni tovább sötétedésig,
míg az ár az éggel egymagasba ér.
Hát nem jobb volna, ha lékkel mellén
összes árbocait leszerelvén,
eltűnne előlünk az áhított tér!
A rakodók
Egy keskeny deszkán ötvenkilós zsákkal
átlebegni, szólt a parancs könnyen,
szálljunk csak a varázsköpönyegben,
míg az örvény vakszeme lecsal.
A fagy tulipánja a jégpáncél alól
izent, loccsant az együttérző ár,
a ringó palló még egy lépést kivár,
csak indulj, végül szabadulsz magadtól.
Az iszonyatod sebe most nem vérzik,
bár védangyalod kísért ezen télig,
most elszakadt a láthatatlan szál,
csak ezt a zsákot tudnám tovább vinni,
micsoda blöff itt „lenni, nem lenni”,
ha sorsunkra csak egy felelet dukál.
Jóslat után
„És láttára megrettene Zakariás,
és félelem szállta meg őt”
Zakariás borzadt már az éjtől
és rettegett, hogy az angyal eljön,
a tagadás, ha álmot riaszt föl,
ízetlen lesz mindenféle öröm.
Öreg volt, s a vénség olyan önző,
s a kétségszú, mi éjszakát őröl,
hát megnémult, mint egyszárú körző,
nem közölt semmit égi körökről.
Hallgatásra ítélt, oly erőtlen
a jóslat immár fészkel a szívemben,
tántorgó nap néma madara,
ha nem rebben föl ajkáról soha,
és viszhangot sem izen a tárna,
csak parancs lesz így, újabb parancsra.
Hogy ne azt nézzem...
„Mikor a zöld tavasz újult”
Ronsard
Hogy ne azt nézzem, ki vagy, hanem aki voltál,
egyszer még legyen teljes a kegyes csalás,
de megretten ki vízért oly mélyre ás,
hogy picula az ég fönt a kútszádánál.
Miből teremtettek, nem volt kophatatlan,
csak butaságunk keményebb a kőnél,
mivel is áltattuk egymást, mikor jöttél
rejtőzködve kedves, most bízzál magadban.
De jó, hogy a márványt megkímélik attól
a vádtól, hogy világunk fércművet másol,
rózsát az átoktól, mert csak nekünk tövis
a tövis, nyugalmunk vérvöröse vádol,
hogy nem szálltunk feljebb csakazértis,
ó mért telt többre itt a tagadásból!
A festő kaszál
Omolj sárga virág a kaszám előtt,
ma a kakukkszegfű duzzog, nem hajt,
ring a vérfű arasszal minden fölött,
sátés kaszálón torzsa daganat.
Virágok halála, festetni akar,
mit a képzelet őriz valahogy,
homályos zöldek fölött elleng a kar,
hol szállni kéne, maradok gyalog.
Omolj sárga virág, dűlj, dűlj a rendre,
a kerítés szürkén bekeretez,
üllők csengő hangja szinte jelre,
a folytatáshoz lélegzetet vesz,
kopogó kalapács nem lehet zene
e miséhez, minek szín az istene.
