1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

... 2006. ja­nu­ár 27. Mo­zart szü­le­té­sé­nek 250. év­for­du­ló­ja. 24 hours Mo­zart, hir­de­tik a tv-adók rek­lám­jai: EGY EGÉSZ NAP MO­ZART­TAL. Évek­kel ez­előtt a 24 hours Bach volt a szen­zá­ció. Ak­ko­ri­ban ír­tam: „Har­minc­hat, vagy ne­tán 48 óra Bach? És az­tán – jö­het­ne az EGY HÉT MO­ZART­TAL? Nem is vol­na fan­tasz­ti­kus öt­let: be­ara­nyoz­ná életünket, hét na­pon át.” Íme, előt­tünk áll a MO­ZART-ÉV, 365 na­pon át va­la­hol a vi­lág­ban fel­csen­dül egy Mo­zart-mű, ta­lán több is egyidőben, és min­den­ki­ben lesz egy vil­la­nás­nyi vissza­gon­do­lás min­den egyes mo­zar­ti mű fel­hang­zá­sa­kor ar­ra a 250 év­vel ez­előt­ti 1756. ja­nu­ár 27-i pil­la­nat­ra, ami­kor a Mo­zart-pa­pa sze­rint „a cso­da­lény” meg­szü­le­tett. A tel­jes idé­zet még so­kat­mon­dóbb: „a cso­da­lény, aki­nek Is­ten meg­en­ged­te, hogy Salz­burg­ban szü­les­sék meg”. Az apa tu­da­tá­ban volt fia ab­szo­lút rend­kí­vü­li­sé­gé­nek, ezért akar­ta oly gon­do­san irá­nyí­ta­ni fia egész éle­tét.
Mo­zar­tot – éle­té­nek má­so­dik nap­ján – ma­nap­ság úgy tű­nik: si­e­tő­sen – meg­ke­resz­tel­ték a salz­bur­gi szé­kes­egy­ház­ban JOHANNES CHRYSOSTOMUS, WOLFGANGUS, THEOPHILUS név­re. Az el­ső két név ja­nu­ár 27-re, Arany­szá­jú Szent Já­nos ün­ne­pé­re utal. Wolfgangus anyai nagy­ap­já­nak ne­ve, a Theophilus pe­dig ke­reszt­ap­jáé. Mo­zart ké­sőbb a la­tin Amadeust hasz­nál­ta, ese­ten­ként az Ama­dé vagy a Gottlieb ala­kot. Nomen est omen: akit az Is­ten szeret, vagy aki Is­ten­ba­rát, ab­ban az ér­te­lem­ben is, hogy Istenközeli lény. Sze­mé­lyé­ben az is­te­ni cso­da föld­re szállt. Egy kis­ter­me­tű, selymeshajú, fi­nom arc­élű, lo­bo­gó, csil­lo­gó sze­mű lény alak­já­ban. Arány­lag ke­vés kül­ső­ség mu­tat­ja lé­nyé­nek koz­mi­kus nagy­sá­gát, vég­te­len­sé­gét, egye­dül­va­ló­sá­gát. A ró­la fenn­ma­radt ko­ra­be­li raj­zok, fest­mé­nyek is csak rész­ben ra­gad­ják meg lé­nyé­nek szel­le­mi cso­da­vol­tát. En­nek da­cá­ra ér­de­mes vé­gig­néz­nünk eze­ket az em­lé­ke­ket a kis­gyer­mek Mo­zart­tól Joseph Lange 1789-es be­fe­je­zet­len port­ré­já­ig. 24 óra Mo­zart, be jó vol­na 24 kis írás­ban fel­idéz­ni Mo­zart szel­le­mi-ze­nei VI­LÁ­GÁT.
*
So­ká­ig el­ke­rül­te fi­gyel­me­met a hat­éves Mo­zart port­ré­ja, ab­ban a li­la dísz­ru­há­ban, amely ere­de­ti­leg Mik­sa fő­her­ceg szá­má­ra ké­szült, de Má­ria Te­ré­zia Wolfgang Amadeusnak aján­dé­koz­ta (olaj­fest­mény, Lorenzoni mű­ve). Rend­kí­vül ön­ér­ze­tes, ma­ga­biz­tos kis em­ber­ként mu­tat­ja meg Mo­zar­tot, aki remdületlenül hisz egyé­ni ké­pes­sé­ge­i­nek rend­kí­vü­li vol­tá­ban. Bel­ső egyen­súly su­gár­zik ke­rek, ked­ves kis ar­cocs­ká­já­ról. Bal ke­zét dí­szes mel­lé­nyé­be dug­ja, bá­jos elengaciával. Jobb ke­ze mu­ta­tó­uj­ját fi­nom fi­gyel­mez­te­tő moz­du­lat­tal elő­re nyújt­ja. El­ső pil­la­nat­ra mint­ha fel­nőt­te­ket utá­noz­na, de – fi­gyel­me­seb­ben szem­lél­ve – tel­jes lé­nyét ad­ja, élet­ko­rá­nál jó­val idő­sebb gesz­tu­sok­kal árul­kod­va ko­ra­érett­sé­gé­ről. Már túl van el­ső kom­po­zí­ci­ó­in, egy An­dan­te és egy Al­leg­ro té­te­lén, ame­lyek 1761 ele­jé­ről szár­maz­nak. Eb­ben az év­ben ke­rül sor el­ső nyil­vá­nos fel­lé­pé­sé­re is a salz­bur­gi egye­te­men, egy szín­há­zi elő­adás ke­re­té­ben. Ko­ra­be­li fel­jegy­zé­sek sze­rint: „cso­dá­la­to­san ját­szik, szel­le­mes, élénk, bá­jos”. Ko­ra­be­li új­ság­hír sze­rint: „fel­nőtt mó­don ját­szott, tu­dott kü­lön­bö­ző stí­lu­sok­ban rög­tö­nöz­ni, lap­ról kí­sér­ni, le­ta­kart bil­len­tyű­ze­ten adott té­má­hoz basszust szer­kesz­te­ni, és meg­ne­ve­zett bár­mely han­got, amit meg­szó­lal­tat­tak.”
A kis­gyer­mek Mo­zart­ról szá­mos anek­do­ta, tör­té­net, vissza­em­lé­ke­ző jel­lem­zés szól. Ezek kö­zül a Mo­zart nő­vé­re szá­má­ra, a csa­lád ba­rát­ja, J. A. Schachtner (salz­bur­gi ud­va­ri trom­bi­tás, he­ge­dűs és csel­lis­ta) ké­szí­tet­te be­szá­mo­ló­ból szok­tak idéz­ni. Tő­le szár­ma­zik, hogy Mo­zart anél­kül, hogy egyet­len he­ge­dű­lec­két vett vol­na, lap­ról el tu­dott ját­sza­ni egy má­so­dik he­ge­dű­szó­la­mot, és hogy négy- vagy öt­éves volt, ami­kor meg­pró­bált ver­seny­mű­vet kom­po­nál­ni. Le­ír­ja, hogy Mo­zart sze­líd és gyen­géd ter­mé­sze­tű volt. Félt a trom­bi­tá­tól... Fi­gye­lem­re­mél­tó meg­jegy­zés, Mo­zart egész éle­té­ben ke­rül­te a dur­va­sá­got, ope­rá­i­nak re­a­lisz­ti­kus erő­szak­je­le­ne­te­it is gyö­nyö­rű ze­nék­be ágya­zot­tan tár­ja hall­ga­tó­sá­ga elé. Ta­lán senkisem lá­tott job­ban be­le az élet egész drá­ma­i­sá­gá­ba, mint ép­pen Ő, és ép­pen ezért óva­ko­dott a ze­nét az élet fi­zi­kai re­a­li­tá­sa­i­nak, dur­va ér­zék­te­len­sé­ge­i­nek sod­rá­ba dob­ni. AZ ÉLE­TET FEL­EMEL­TE A SZEL­LEM MA­GA­SÁ­BA.