Színhely: egy egyetem ócska, lerobbant osztályterme, ami semmiben sem különbözik egy vidéki középiskola hasonló rendeltetésű helyiségétől. A padok agyonfirkálva, a tábla piszkos fehér, a lemosószivacs törlőnyomai belekövesedtek a valamikor fekete anyagba.
Szereplők: Diák, ül a hátsó padban. Azért ott, mert megszokta a középiskolában, hogy őt mindig az osztály végére száműzte a tanári bölcsesség. Kopott, hétköznapi arc.
A Tanár a katedránál ül. Előtte tömött aktatáska, mellette mappa, papírlapok.
Időpont: őszi reggel, a termésbetakarítás és a pótvizsgák időszaka.
Tanár (közel a hatvanhoz): Nos, ifjú barátom, kíváncsian hallgatom. A feladat – a vizsgatételek – nem változtak tavaly óta. A tantárgy fontosságát ezúttal nem kell részleteznem: az ortoépia – helyes kiejtéssel – esetünkben a helyes magyar kiejtéssel – foglalkozó tudomány. Ezen belül egy részkérdést taglaljon. Kérem, mondja el a magyar nyelv hangsúlyszabályait, (kis szünetet tart). Hányféle hangsúly létezik és így tovább.
Diák (hallgat)
Tanár: Ugyanis a hangsúlyszabályok rendkívül fontosak: mit, mikor, miért hangsúlyozunk beszédfolyamatunk során. És persze az sem mindegy, életünkben mire fektetjük a hangsúlyt: az indulatszóra, a szorgalomra, a becsületességre, pontosságra, embertársainkra való odafigyelésre, a jelzőre, főnévre, netán egy nagy, nemes eszmére. Persze, a nagy és nemes eszme mindenekelőtt érzelmi hangsúlyt igényel, előfordul azonban, hogy az értelmi hangsúly nem erősíti meg az érzelmi hangsúlyt, miért is nem egyszer bölcsen lemondunk az érzelmi hangsúlyról. Hadd diadalmaskodjék az értelem, ami magába foglalja a megfontoltságot, politikai bölcsességet, okos helyezkedést és egyéb, megélhetéshez szükséges elvárást. Vagyis a gyávaságot.
Diák (hallgat)
Tanár: És a hallgatást. Eltalálta. Ön okosan hallgat. Igaza van. Valójában az, mikor mit hangsúlyozunk, meghaladja egy pótvizsga kereteit. És mert a kérdés nehéz, élettapasztalatot is igényel, nem csupán alapos elméleti felkészülést, ami Önnek bizonyára megvan, nem is várom, hogy válaszoljon azonnal. (Diák hallgat). Következetesen bölcs némaságát értékelem, mint jellemszilárdságot, ezért megadom az átmenő jegyet. Az ötöst. (rövid szünet után) Azaz a hatost. Az ötös olyan kegyelemjegy, olyan semmi jegy, megalázó a diák és a tanár számára egyaránt. Márpedig az embert nem szabad megalázni. Ezt olvastam valahol, valamikor, ifjú koromban. Vagyis maradjunk a hatosnál.
Diák (hallgat)
Tanár: A magyar nyelv hangsúlyszabályait hagyjuk hát. Talán a retorika fontosságáról értekezzen: retorika a retorikáról. Hallgatom.
Diák (hallgat)
Tanár: Kifejező némaságával ezúttal is, ismételten egyetértek: a szünet, a csend a retorika egyik legizgalmasabb eszköze. A szünet megsejtet, a szünet az, amivel beindítjuk a hallgatóság fantáziáját. Maga most hallgat, ifjú barátom – azaz ifjú rétorom – én meg emlékezem. Emlékezem az én nagy-nagy csendjeimre. Amikor az Élet kérdezett – valamilyen formában –, én pedig nem válaszoltam. Hallgattam. Féltem. Nem tudtam válaszolni egy kérdező leány tekintetének, aki aztán elment, messzire és örökre távozott. És következtek a nagy, reménytelen csendek életemben. A nagy semmik. Ha kificamítottam a bokám, örvendtem, végre történt velem is valami az évek és a meg nem válaszolt kérdések csendjében. (sóhajt) Csend van most is. Hát jó. (rövid szünet után) Ne legyen ez a csend is a kudarcok csendje, mint az én csendjeim. Engedelmével megemelem a hatos jegyet hetesre. Ez, tudom, szintén nem nagy jegy, de mégis, ez valami. Már valami a retorikaminősítésben.
Diák (hallgat)
Tanár: A mondott szöveg hangosításának egy másik eszköze: az előadó élhet a központozás megváltoztatásának lehetőségével. Kérdésből állítást, állításból kérdést formálhat – egy jól átgondolt művészi mondanivaló érdekében. Kényes retorikai eszköz az interpunkció szabad kezelése. Bátorságot, önállóságot igényel. A társadalom elvárásait megkérdőjelezni veszélyes és – minek szépítsem – eleve kudarcra ítélt vállalkozás. Mondok egy példát.
Így kell élned – állítja a rendszer, a mindenkori. És a lojális állampolgár, betartja az állítás mögött húzódó védelmet jelentő szabályrendszert, cserébe a társadalom biztosítja számára a szamárlétra szűk fokain történő lassú felemelkedést – az öregségig, a nyugdíjig, a hátfájásig. A semmi életet betetőző elmúlásig. De ha netán az elhangzott állítást kérdőjellel látjuk el:
Így kell élned? – akkor, második lépésként megfogalmazódik az immár lázadó
polgárban: ha nem így kell élnünk, akkor hogyan? És beindul az unalmas, egyhangú életet felkavaró lavina, aminek görgetegében a kérdést feltevő egyén egymaga küszködik, immár nyugalmat nem ismerve, a rázúduló kihívásokkal, nap mint nap. Viszont saját feje után él, bátran. Ha vesztes is, mégiscsak győztes. Még akkor is, ha netán a már említett lavina eltemeti.
Fiatalember, ön hallgat. Szomorúan néz maga elé. Igaza van. Visszajött ide hozzám vizsgázni ősszel, és én kiszúrom a szemét egy hetessel. Fizeti a vizsgadíjat, a szállást, az utazást.... Udvariasan hallgat – nem használ felkiáltójelet, nem kérdez – lepontoz egy nagy csendet. Mint a bölcsek – a nagy Nemválaszolás és Mellébeszélés mesterei. Legyen. Megemelem a jól megérdemelt hetesét nyolcasra. Nekem ez nem kerül semmibe, önnek bizonyára örömöt okoz ez a matematikai apróság. Ez a semmi kis emberbaráti figyelmesség.
Diák (hallgat)
Tanár: A retorika másik kényes – bár kétségkívül rendkívüli módon kifejező része – a gesztus. A mimika ( szünet). Ó, azok a régi gesztusok! Valamikor színészként de tudtam örülni egy megtalált és sikeresnek vélt jellemábrázoló gesztusnak. Aztán következtek a más természetű gesztusok – az élet egyre több fügét mutatott nekem – és én ezzel a déli gyümölccsel tehetetlenül és védtelenül álltam szemben. Még csak vissza sem tudtam mutatni. Igaz, nekem is voltak megbocsájthatatlan gesztusaim... egy rövid ideig megpróbáltam felemelt fejjel élni. De aztán a számlák, a családi gondok lehúzták homlokomat. Márpedig a lehajtott fej – bár sokjelentésű – semmi esetre sem követendő emberi magatartás. Természetesen a romantikus regényekben. A valóság azonban más... Mindig másabb, mint amit mi valaha el tudunk képzelni. Bizony, sokat számít a gesztus az emberek életében. Nagyon sokat. Egy simogatás, egy mosoly, egy jó szó, egy bátorító kézszorítás. (szünet) Ezért én most sietve, mintegy gesztusbemutatóként azonnal megemelem kilencesre a mai feleletét.
Diák (hallgat)
Tanár (lapozgat a jegyzeteiben): No lássuk, mit is jegyeztem fel a beszédstílusáról... aha. Megvan. Az R hangzó. Maga, fiatalember, beszédhibás. Nem pereg az r hangzója. Ez baj.
Diák (hallgat)
Tanár: Illetve – ahogy vesszük. Habsburg Ottó is raccsol, és őexcellenciája ennek ellenére szép karrierbe született bele. Vagyis raccsolni mostani demokráciánkban politikailag helyes. És geneológiailag is. Engedelmével – erre való tekintettel – felkerekítem a jegyét tízesre. Hiszen a kilences alig különbözik a tízestől. (feláll ünnepélyesen) Kérem, fogadja a sikeres pótvizsga mellé őszinte gratulációmat.
Diák (hallgat)
Tanár: Jól teszi, hogy nem hálálkodik. Elvégre megérdemelte ezt a jegyet. Ha abból indulunk ki, hogy hallgatni arany... És miért ne ebből a népi bölcsességből következtessek az ön alapos felkészültségére? Igaza van, íme, máris megvan a tízes retorikából, ortoépiából, vagy ha így jobban tetszik: a szép magyar beszéd használatból.
Elvégre ön is tett ezért a diszciplínáért annyit, mint egy látványosan buzgolkodó, magát hivatásos anyanyelvápolónak nevező szervezet. Miért pont Önt ne illesse jutalom?
Szívből gratulálok az eddig elért eredményekhez, felkészültségéhez, csak így tovább, sokra fogja vinni, biztos vagyok benne, hogy Ön a jövő embere, csak őrizze meg őszinte és bölcs viszonyulását a mindenkori kihívásokhoz, az eseményekhez és azok irányítóihoz. Ámen. Viszontlátásra.
A Diák feláll, szó nélkül kimegy. Az ajtót becsapja maga után – de az is lehet, a huzat vágta azt be. Csend.
A Tanár (elégedetten): Nos, azt hiszem ez a pótvizsga remekül sikerült. És mégis, valami hiányérzetem van, valami kellene még ehhez a sikeres naphoz, ehhez a sikeres tanügyi eseményhez... (lassan, gondolataiba mélyedve csomagolja az asztalon szétrakott iratokat, jegyzeteket,stb.) Megvan. Én balga! Hát a bankett. Majd’ elfelejtettem. Mint minden jóhírű tanügyi, vagy kultúresemény után tenni illik, most sem maradhat el a jól végzett munka még jobbanmegérdemelt jutalma: egy kis szerény pedagógusi falatozás.
Ezúttal a mai pedagógiai sikert, mondhatni anyanyelvápolói fegyvertényt, saját zsebből kell megoldanom,viszont így meghittebb, barátságosabb lesz a kis ünnepség. Az egyszemélyes bankett. No lássuk. (Kipakol a táskájából: pogácsákat, szendvicseket, dobozos sört, stb. majd egy műanyag abroszra kiteríti a magával hozottakat..)
Kezdem. Azaz mégsem. (műanyag virágcsokrot vesz ki a táskájából, ráteszi a pogácsákra) Így. A virág megadja az esemény ünnepi jellegét. Rágok egy kevés kekszet, ne igyam éhomra alkoholt. Igaz a mondás: a pedagógusok azért nem bírják az italt, mert mindig éhomra isznak. (ropogtatja a száraztésztát, majd tölt magának egy pohár sört). Emelem poharam az erdélyi anyanyelvápolás elért ragyogó erdményeire, a közérdeklődésre, ami a szép magyar beszéd-igény iránt megnyilvánul úgy egyetemünk vezetősége, mint a tisztelt diákság részéről. Emelem továbbá poharam a sikeres anyanyelvápoló tevékenységre, ami beépül a diákság tudásába, aminek egy szép és lélekemelő példája volt a a mai pótvizsga. (Beleinna sörébe, de félúton megáll kezében a pohár) Azt hiszem, ide kellene egy kis bravózás, egy kis bátorító taps. Megoldjuk ezt is, mint egyéb oktatással kapcsolatosan felmerülő szakmai kérdést. (táskájából egy régi típusú kazetofont vesz ki, beállítja a szalagot. A sörét felhajtja, újra megtölti poharát, majd emelt hangon megszólal) Emelem ünnepi poharam...(Megnyom egy gombot a kazetofonon, felzúg a taps, a szűnni nem akaró. Ebben a tapsorkánban a Tanár újra megszólal meghatottan). Köszönöm, köszönöm, köszönök mindent, a munkám értékelését, a támogatást, az érdeklődést, köszönöm, hogy fontosnak érezhetem magam....köszönöm...köszönöm.....
Függöny
