Új hírt mondok, minden reá hallgasson,
Illik, beszédemnek hogy hitelt adjon;
Az italnak, bátor, mast békén hagyjon,
Azután meglehet, bár itton-igyon!
Hozok elő mastan egy históriát,
Hogyha meglölhetbém annak nótáját,
És ha megtudhatnám rövid summáját,
Azért ki-ki hagyja mast bor italját.
Egy szegény emberrűl lészen beszédem,
Ha szóm jól szolgálna mastan énnékem,
De szároz az torkom, azért nincs kedvem,
Köszönd reám az bort, ne tilts meg tűlem!
Egy vén ember ilyen panaszt indita:
Három felesége nékie vala,
Az szerencse néki így szolgált vala,
Örömöt éltében mindennek hagya.
Az első illyen jó és szelíd vala,
Csakhogy dírrel-dúrral mindennek szólla,
Háza, míg élhetne, csinossan álla,
Hat holnapban egyszer kisöpri vala.
Az kenyeret szépen meg tudta sütnyi,
De sót elfelejtett beléje tennyi,
Sületlen találta mindenkor hadnyi,
Így szokott volt, szegény, engem tartanyi.
Ily természeti volt néki, szegénynnek,
Az dolog nem köllött soha kedvének,
Az szemétben lába megbotlott ennek,
Savát nem érezttem soha étkének.
Mikor szóltam néki, engedelmes volt,
Csakhogy mindenekben ellenem szóllott,
El is tékozlotta, az mi javam volt,
Az jóllakás után olyan volt, mint holt.
Meghala azonban, szegény nyavalyás;
Kiért reám szálla minden búsulás,
Bántot, keserűség és nagy óhajtás,
Sok jajgatás után míltó kárvallás.
De azonban ismét megjöve kedvem,
Mert lőn harmadnapra más feleségem;
Az megvidámíttá bánatos szívem,
Kinek az jóvoltát nem felejthettem.
Ez mindenre jó volt, az mire köllött,
Csak az szövés, fonyás néki nem köllött,
Az hol cégért látott, odasietött,
Akárki itta meg, de ő fizetött.
Sőt, mikor szegénynek pénze elfogyott,
Az konytát béitta, mégis jóllakott,
Níha négykézláb is el-hazamászott,
Nagy lustán ágyomban énmellém csúszott.
Nagy kegyesen akkor csókkal imádott,
Sok nyálot orcámon gyakorta hagyott,
Néha nyakamon is áltolokádott,
Kebelem is akkor telirakódott.
Ugyan az korcsomán, szegény, meghala,
Nékem nagy bánatot és sok bút hagy:
Könyvem nem hullhata soha utána,
Hogy eszemben juta ő állopotja.
Harmadikat elvém én feleségül,
Kinek az én szívem fölötte örül,
Örömben hajam csak meg nem úszül,
Gyakorta rám teként, rajtam könyörül.
Vala az nagykegyes magaviselő,
Minden dolgaiban jó dologtevő;
Csakhogy télben, nyárban vala henyélő,
Ősszel és tavasszal veszteg heverő.
Gyors volt mindenekben, fölkölt jóreggel,
Mikor tik szeméten vakarcsál széjjel,
Még akkor sem lárott jól szemaivel,
Csipáját töllötte alsóüngével,
Nem elég volt néki délig alunnyi,
Hanem mindenkoron szokott szunnyadnyi,
Mikor fölébredett, tudott koslatnyi,
Az egyik szomszédtúl másikhoz futnyi.
Engedjünk már utat az hegedűsnek,
Hadd vonjon szép nótát az nász népének,
Bánom, hogy ennyi tál étket elvisznek,
Énnekem nem annak benne, szegénynnek.
Azért ránts keresztül rossz hegedűdet,
Füvelyedben tegyed rozsdás késedet,
Ne áztosd jó borral hitvány tüdődet,
Hogy ne vedd hijában fizetésedet!
Hogyha jámbor volna az jó vőlegény,
Nékem innom anna, nem lenne fösvény,
Ha nem ád, szálljon rá az szároz köszvény,
Ne légy hát, barátom, énhozzám kemény!
Agg eb volna, az ki ezt megmásolná,
Hogy az énekesnek ő pénz[t] nem anna,
Mert lám, ő is, szegény, sokat kiálta,
Az szegény deák is csak pénzt kívánna!
Az ezerhatszázban és harminchatban,
Karácsony havában, aratás tájban
Egy jámbor ő társát minden dolgában
Eképpen dicséré az malomházban.
Amen. Finis
(1636)
