Törperegény
avagy
LIBRETTÓ
részlet
Ünnepélyesen kitekintett az ablakon, privát minőségében, 180 foknyira, irodalomelméleti szempontból dupla derékszögbe, mondhatni szembe egy hosszú közönyös épülettömbre, melynek sarkait szemmel láthatóan legömbölyítette a szél, a fegyelmezetlen utazó alkalmasint odaverődő táskája, a kóbor kutya nyom- és felségterületjelző liquidus corporae-ja, tehát mindaz, amit az „idő” nevű gyűjtőfogalomként kezelt tényező generálhat egy ártalmatlanul semleges, semmiféle jelentést nem hordozó közegben.
Tekintete valójában mögéje kívánkozott, hol feltételezhetően vonatok, a vonatokon megannyi csordogáló megkönnyebbülészeti gugulda, félálmukban sejthetően pucagyámbászást eszközlő jegyellenőrök és hálókocsisok, jövő-menő jövő menők, nagyjából ilyesmik.
– Figyelsz tündérbogárka? Sejted, hogy én milyen messziről jöttem?..– sandított az asztal túlpartja felé.
– Dehogy sejtheted, meg miért is, hiszen olyan messziről, hol még a madár sem sejti, hogy mettől a meddig, a csórikáméknak nincs földrajzi, legfeljebb érzékinek vagy érzelminek nevezhető távérzetük –, de mi a pulának is az, ha már repülhetnek, meg zabálhatnak, meg tudattalanul petélhetik agyba-főbe felemásaikat, egyesek szerint példamutató monogámként?
A madár tudata teljes erejéből csálja csak úgy a röpködést, élvezi a farka alatti peiszázst, a tovatűnő és mindig visszatérő szokványt, az egészséges és fogyasztható interentitási slamasztikát, ezért madár vagy mi a lótetű, nem kell neki ergonómia, meg agronómia, meg posztgraduális mélylélektan, érted tündérbogárka? Repül ha akar, ha meg nem, akkor leszáll vagy annyi, esetleg kapirgál az egzisztenciális létminimumban!
– Én is szeretem a farkam alatti tájat, esetenként változatos, esetenként mindig ugyanaz: bikkfa, cédrus, eukaliptusz, hol illatos, hol szagos, hol semmi.
Olyan egyszerű ez, annyiféle dzsesszmadár és archeotípia cselleng mifelénk, Szent Ferkó komám kedvencecskéi, bigyuszpötyögtetés a csőrös seregek lába elé, aztán kéremszépen legyetek szívesek pötyögtetni, zabálni, verebecskéim, sólymocskáim, sasocskáim, nekem nőttök nagyra, meg a hitemnek, az azonosságomnak, sorsomnak, sorstalanságomnak... Szóval nem kell azonnal beszarni... Érted?
– Ez egy teljesen korrekt hely, egy igazi állatsimogató...
Elhallgatott és figyelt.
– Szokik neked lenni véleményed, ha szabad kérdeznem, alássan? Tudod te tündérbogárka, mi az, hogy állatsimogató ? Meg életérzés? Meg szociokoedukáltság? Esetleg feltételes reflex, vegetáriánus idegrendszertelenség, antropocentrikus kritérium? Ugye, mennyi minden, mennyi sumulák eszperantó, és mi a pulának? Remélem, nem sértelek meg lokális patriotizmusodban?
Nem szokok ilyesmit hordani, mer bevág, asztán meg kibaszottul viszket. De melltartót se szokok, mer az is bevág meg viszket, főleg lelkemileg, a tüdőm segg felőli oldalán. És nem tudok sértődékeny se lenni ! Mer az is be szokik vágni, de nagyon, pont ott, ahol nem érdekem... Én csak vagyok! Magamnak is, meg másoknak is, hogy néha élvezzenek, meg én is élvezzek. Másokon keresztül, meg pontosan bennem, itt ni!
És mutatta.
Fidelius elcsodálkozott, viszont lendülete nem hagyta nyugodni.
– És tudod, a messzeségben rögtön ott folyik a Szajna, sok guanó nevű galambszart kell tapossál, ha átmész a hídon a Notrê Damme-hoz, a mi dámánkhoz, érted, a mi nagy Macánkhoz, komoly hely, érted? Rengeteg tégla, minden oldalról, mondjam úgy, sokoldalúan köbméterezett és betéglázott szakrális kulipintyó. Úgy híják, nincs duma, nagy akármi. És annyi történelem van ott, tiszta ingyen, mondjam úgy, zsetonban, mint zsebes a szombati ócskapiacokon, hogy elég lenne a fél világnak, aztán pár lépéssel odébb a Pompi-központ, ez egy csotrogány szalámigyár, une grande maladie, benne lakik minden grandiózus eszme és eszméletlenség: Picasso Picassovics, Brancuzi, Rouault meg a többi Rouault-ok, a Beuys-ok, Malevicsek és Holnapovicsok, meg mindenkik, bárkik, a sok belevaló halandzsázók, és tudnod kell, Voltaire is ott lakott valahol egy másik utcában, kicsit odébb, balra, srég vizávi! Persze, naná hogy tudod, meg Villon Villonovics, Sartre János Pál, és főképp Vlagyimir Iljics Balzakovics, ugye? Érted, mi? Ollálá, teljesen tökös csávók !
Fidelius méregette a szemben ülő meglehetősen dudorodó pulóverét, néha ösztönösen a látvány után gömbölyítve markát...
– Mennyi nevet tucc! – bizonytalanodott el amaz. – Kapok még egy vodkát, meg egy pakli cigit? Aztán elintézzük ezt mik egymásunk köztiben...
Hallgattak egy darabig.
– Ugyi ezek mind buzerátorok ? Olyan szarosfaszúak ? Meg híresek ? Vagy esetleg ilyesmik? Mer aszongyák egyesek, hogy csak ők lakhatnak múzejomokban életfogytanilag, meg a Mona Lizák, meg a Drakulák, meg a Elvisz Preszlik?
Felnevetett, kicsit bizonytalanul, szeme sarkából követve a jövő-menő taxikat, bizonyosságként, hogy jó helyen jár:
– Itt vannak például a vonatok, az idők járásai, a transzcendenciák tapintható idomai, a lélekvándorlások elképzelt bakancskereskedői, a perecmajszolók, és ki tudja, még kicsodák meg micsodák...
Nem sietett.
Nem sietni jött.
– Szerinted ez fontos? – kérdezett vissza kedélyesen, enyhén szórakozottan a pulóveres. – Mindig kell valamit mondani, hogy teljen a idő – és, bizonytalanul matatva előbb perhidrolozott haján, aztán dereka alsóbb felein, folytatta:
– Nem tudom, de kérdem, hogy beszélgesünk, ha mán jobat nem csinálunk még. Mer én szeretek ilyent, hogy jönek emberek, meg mondanak folyton a fejembe bele, meg nézik az ablakot, meg olyan fínomak, meg anyi neveket tudnak. Hogy nem kel röktön meni, meg infraktusig dugni, meg körbeszopni az egész kontinentet, meg ilyesmik. Meg a egészet. Ez tényleg jó, de ha kel, akor kel! És ha mán jötél, akor bíztosan it vagyol. Tutifruti barátocskám!
Mér nem akartál otanmaradni ? Enyire hűje nem lehecc? Nagyon fontos okája kel legyen enek a nem otanmaradásnak! Mer mesze otan bíztosan minden frankó, fogagyak egy féliterbe? Szerintem, otan a karórák mósolyognak, meg aszongyák internácionálisan: – jó regelt kedves elvtás, hölgyem, satöbi! meg hideg van, esik a eső, nyolc pénz a krumpli kilója, ekcetera... Igazi horoszkópok, és mittoménmik...És nincsen háromnegyed hat, pláné meg pont anyi...Hogy mindig meni kel röktön, meg csálni orba-szájba, meg szépeket sutyorogni anyi kopac impotenciálisnak, szóval ílyesmik...
Erre nem tudott válaszolni.
Az egyszerű kérdéssor hátbaütötte, és ha nagyon humorizálni lett volna érkezése, kedvenc mondásainak egyikét idézi : „... abba a hátba, ami nagyjából ott kezdődik, hol segge elveszíti becses nevét.”
Mintha érzett volna valamit, enyhén összekütyülődött, ülepe rejtelmes tájékait tapintgatva, úgy tett, mintha nagyon elgondolkozna, másik kezével combtövét suvickolva.
– Na, figyelsz tündérbogár, ugye laksz valahol?
Zsebéből előkapart egy tekercs vécépapírt, „ Bonne Noèlle”, hirdette fenyőágak között az enyhén csicsásra sikeredett felirat, meg „ Societée ...” a többi nem volt olvasható, diszkréten az asztal alá hajolva rakott bele egy becsületes túrhát, majd gyakorlott mozdulattal gombóccá sodorva, a lábközeli semmibe csúsztatta.
