Jelzés érkezett hozzám, levél formájában, valaki bedobta a postaládámba. Megsárgult irkalapon, rossz, román helyesírással oda kapirgált iromány volt. Semmi kétség, írója román lehet, mert az emancipált magyarok pedánsak arra, hogy makulátlan helyesírással írjanak románul. Ez a levélíró viszont semmibe vette a helyesírás szabályait, ergo ez most vagy iskolázatlan, vagy gátlástalan, vagy mind a kettő egyszerre. És még valami furcsaság, nem szólított a nevemen, hanem úgy aposztrofált: Nagysága, s ezzel aztán le is söpört a nemlét határára, a Nagysága nem név, hanem köznév. Továbbá datálva se volt a levél, tehát időben történhetet volna ez a mese a világ teremtésekor, Mózes, vagy Jézus Krisztus idejében. A szöveg emígyen hangzott: „Nagysága, azt beszélik, hogy maga magyar s mint ilyen náció, maga egészen biztosan tud valódi gulyást rittyenteni. Emlékszem rá, azt ettem én valamikor Nagyváradon, a főtéren lévő Transzilvánia vendéglőben. Én akkor szakszervezeti beutalóval ingyen nyaraltam Félix-türdőn, higgye meg gyönyörűséges idők voltak azok, a munkásembernek rangot adott a szocialista rendszer és be-bejárogattam Váradra gulyáslevest enni csipetkével. Én mostanság azt csinálom, hogy haldoklók s mint ilyent, feszt ételeket kívánok, azokat képzelem magam elé, lehet, hogy pont az utolsó falatokat. Tehát, tisztelettel, arra kérem, látogasson meg egy kis lábaska gulyáslevessel. Kezét csókolja, Gigi úr."
Soha életemben nem kaptam ilyen furcsa levelet, még soha nem kopogtattak be hozzám Bukarestben ilyen furcsa kéréssel. Vajon ez a levélíró most koldul tőlem?
Érdeklődni kezdtem a levél írója után, izgatta a fantáziámat, hogy kifele is lehet. A szomszédok elmondták nekem, hogy Gigi úr valamikor cipőt árult a bukaresti Ádám luxsuboltban, s amíg ereje teljében volt, otthon, a konyhában, délutánonként cipőt javított, mutyiban. Azt a kis pénzt sietve el is itta. Volt neki egy ilyen szenvedélye. Most viszont rossz bőrben van, haldoklik, és leveleket írogat a szomszédoknak, ételt kunyerál tőlük. Aki pedig jó román és ráadásul ortodox, egy ilyen kérést rögtön teljesít is, hogy a haldokló, Isten ments, ne haragudjon meg rájuk, ne húzza fel az orrát. A haldoklókkal jó viszonyban kell lennünk. így tartják az ortodoxok.
Nem siettem el a dolgot, meditáltam. Ezekben a napokban véletlenül pont Goethét olvastam, és az irodalom nagy örege azt írta le: két szívvel kellene élnünk. Én, magamban, annyit fűztem hozzá: világos, hogy a kettő közül az egyik jó szív lenne, azzal adakoznánk, azzal szeretnénk az embereket.
Mindig izgattak a titokzatos emberek, mint amilyen ez a Gigi úr is lehet, mások voltak, mint a többiek. Végső soron ezzel a haldoklással most nem történt semmi rendkívüli, szerintem vannak emberek, akik éveken át haldokolnak, járnak, kelnek, élnek hétköznapi mázban, rendben és egyáltalán fel se tűnik nekik haldoklásuk. Ez jellemző a tömegméretű haldoklásra, igen ám, de Gigi úr rendkívüli haldokló, ö meghirdeti: márpedig holnaptól kezdve haldokolni fogok, és ezzel végigveti magát az ágyán. Sőt, tovább is lépett, ehhhez a ténykedéshez segítséget követelt magának. És ki más segíthetne Gigi úrnak, mint az asszonyok, ők, az értők, a megbocsájtók, a híve hívők, a főzőcskézők, akik tetteikkel visszafeleselnek a halálnak.
A helyzet, amelybe pottyantam, végzetszerü, terminális helyzet volt. És azon a napon, amikor Gigi úr irománya eljutott hozzám a Nap többé nem úgy ragyogott fel számomra, mint azelőtt, hanem mutogatva magát. Diszkréten tovább érdeklődtem Gigi úr kiléte felől, mert az történt, hogy emléktáramból képtelen voltam az arcát világosan kihámozni, nem és nem jelent meg előttem, márpedig egy magyar nő csak úgy képes jókat főzni, ha az, egy adott személynek szól. A szomszédok csöppet se bizonyultak beszédeseknek, miközben tájékoztattak Gigi úr kilétéről, nekem mindvégig az volt az érzésem, hogy ezek a jóasszonyok valamit titkolnak előttem. Ecsetelték: viszünk neki néha egy egy tál ételt, mert az a szerencsétlen Zamfira sose tanúit meg tisztességesen főzni. Felfedezte Zamfirát a piacon, karján nevetségesen kicsi kosárkával lófrált, mintha sétálna a sorok között minden konkrét cél nélkül. Amikor elkezdtem beszerezni a gulyásleveshez valókat, már tudtam: Istent nem lehet becsapni, Istennek nem lehet hazudni, mert ő belém lát, most is tudja, hogy én komolyan gondolom ezt a főzőcskét. Először is kevéske füstöltszalonnát vettem, annak a kiolvasztott zsírján kell a húsokat megkapatni, na és a gulyásleveshez disznó, borjú és kevéske bárányhús is kell. Miután a hús jól átsült, kevéske liszttel és köménymaggal is meghintem, majd édespaprikával finoman megszórom, ám abban a percben húslével is rögvest feleresztem, mert, ha a paprika odakozmál, a gulyás el van trafálva, kesém lesz az íze. Aztán egyszál babérlevél, lestyán és egész bors is jön hozzá és fövés közben kevéske húslével mindig fel kell ereszteni. Bő levet nem tűr el ez az étel, mert az menten elrontaná a gulyás ízét. A tüzet is takaréklángra kell beállítani, mert ha a hús gyorsan fő, rágós lesz. Az egész titka a következő, a gulyáslevest nem lehet magára hagyni, jó órát el kell vele türelmesen babrálni.
Déli tizenkettőre végeztem a főzéssel, levettem belőle egy kis fazékban s az egészet szalvétába kötöttem. Csinos kis bátyu volt.
Zamfira asszony nyitott ajtót. Trampli egy nőszeméíy volt, jellegtelen arccal, de amúgy tisztán öltözött.
Köszönés helyett bejelentettem:
– Elhoztam az urának a gulyást.
A nő bólintott és mindvégig öregesen húzta az orrát.
– Hallja, az jól jön, mert ma még senki nem csengetett be hozzánk levessel, vagy egyéb koszttal. Még vannak ilyen napok is... – „Par lui même" volt, mondta, ami megjárta az eszét.
Ez a mondat megragadt a fülemben, aha, szóval naponta jönnek ide asszonyok kislábassal, kisfazékkal, erre vannak Gigi úrék beállítva.
Az asszony betessékelt a nagy szobába, ahol a falnak támasztott támlásdíványon ott volt kiállítva Gigi úr. Státusához képest virgoncán köszönt rám:
– Kezeit csókolom Nagysága, jöjjön, jöjjön csak beljebb...
Ácsorogtam a szalvétába kötött kisfazékkal és hídként szavakat küldtem a haldokló felé.
– Megkaptam a levelét.
Az öregember arcán mosolyféle.
– Aha, szóval megkapta...
Én továbbra is álltam, ő továbbra is elfekve. Gigi úr lakásának régi rongyok és fövő zöldség szaga volt s ez kimondottan a szegénység odőrje volt. A közénk telepedő csendesség alján pedig ott volt az ismeretlen betegség, amitől Gigi úr szenvedett s amit ő maga is csak ráérzessél sejtett meg. Azt rögtön felmértem, hogy Gigi úr pillanatnyilag nem csont és bőr, tetemén még a hús dominált.
S akkor a házikészítésü nyomor alján üldögélő Gigi úrból kibukott a kérdés:
– Elhozta? – és firtatón nézett rám.
Bólintottam.
Gigi úr újból hallgatásba merült, csak a szempillája verdesésével jelezte, hogy jelen van, ébren van, a pillanat magaslatán. Zamfíra, az ajtófélfába kapaszkodva, ott volt a helyszínen és egészen halkan engemet szólított meg.
– Akkor tessék tán leülni – s ezzel egy széket tolt mellém.
Leültem.
– Látja, ezt az én Zamfirámat, nem panaszkodni akarok rá, mert jó asszony, világ életében az volt, engedelmes, tiszteséges, de soha nem tanult meg ízletes ételt főzni, neki ehhez valahogy nem volt érzéke.
Tekintetem oda siklott az asszonyra, külsőre, belsőre tipikusan román nő volt, akinek az életcélja, hogy feleség legyen, erre minden román nő pedáns, s egyszer eljutva oda, egész asszonyi tudománya lelassul, majdnem csődöt mond.
Zamfíra tett, vett, lehajtott fejjel sámlit hozott be, s azt oda helyezte az ágyra.
Gigi úr keze erőtlen mozdulatával beintett nekem:
– Hát akkor lássuk...
Zamfira asszony vékony, olcsó pléhkanalat nyomott az ura kezébe, s az, egy haldoklóhoz képest, virgoncán falni kezdett. Olykor lehunyta a szemét, és láttam rajta, hogy a szájában forgatja a falatokat, ízlelgette, aztán nagyot nyelt.
Szerintem Gigi úr ételkívánása egy jámbor ember jámbor kívánsága volt, kicsil ravaszkásan, kicsit pitiáner módra cselekedte ezt, de nem volt utálni való. Most végre elmerülhetett abban, amit egész életében hiányolt.
Miután Gigi úr eltelt az étellel, intett Zamfirának, a nőjének, hogy vigye ki iziben a kisfazakat. Felém fordulva magyarázkodott:
– A maradék az övé. Éhes ő is, szegény feje, és egyáltalán nem rossz asszony... – váratlanul intett, hogy hajoljak közelebb hozzá. Suttogva ejtette ki a szavakat: – Hol a levél? – s ez már a román, ortodox haldokló kérdése volt. Furcsa kérdés.
– Bocsánat, nem értem, miféle levélre céloz?
A haldokló rövid, surranó nevetést hallatott.
– Jaj, ne űzze az eszét,,tudja maga nagyon jól, hogy miféle levélről van szó... – s ezzel az ágya mellől elővett egy cipősdobozt, levette a tetejét, és kezével beletúrt. – Ide süssön...
Hiába meresztettem szememet a cipősdobozra meg a tartalmára, egyetlen szót sem értettem az egészből.
Gigi úr hirtelen irritált lett, hangja cérnavékony lamentálásként hatott.
– Mindent alaposan átgondoltam, aki nekem finom falatokat hoz, s így átsegít haldoklásomon, azoknak én is szívességet teszek, ők levelet írnak eltávozott szeretteiknek, a leveleket Zamfira majd a halálom után beteszi a koporsómba, s én a másvilágon átadom a megboldogultaknak. Az élők általam üzennek nekik, bármit bevallhatnak, bocsánatot is kérhetnek tőlük, egy hűtlen asszony, aki sose ismerte be, hogy félrelépett, legfennebb annyit mondott: én se voltam szent asszony, most bátran őszinte
lehet. Itt az alkalom... Na, mit szól hozzá?
Percekig hang se jött ki a számon. A döbbenettől. Világos lett számomra, hogy ez a postás, aki megy, nem bolond, csupán életkörülményeihez képest jó napokat teremt magának. Már ameddig fizikailag erre szüksége van, ahogy az angol mondja: get it together. Az.egész szituációban volt valami avítt módra festői. Gyönyörködni lehetett
benne. A képnek az is lehetne a címe: haldokló, cipősdobozzal. Ritka pillanat, meit a haldoklók általában nem tartanak semmit a kezükben. Erejük sincs hozzá. Távolságtartó mosolyt küldtem az ágyon fekvő férfi felé.
– Gigi úr, én nem hiszek az ilyesmiben...
Gigi úr, biztosan leolvashatta az arcomról, hogy amit ő felajánl, nekem, az engemet egyáltalán nem érdekel, de ettől nem esett kétségbe, ravaszkásan hunyorított.
– Jó, kérdezek magától másvalamit: maga hisz a túlvilágban?
– Hiszek.
– Hátakkor...?
– Uram, a kettőnek nincs köze egymáshoz – felvettem a leveléből és olvasgatni kezdtem a cipősdobozban található bilétákból. A román pórnép irodalma volt, hűtlen asszonyok imája a férjhez, akihez, végre, holtában őszinték lehetnek, átkok, bocsánatkérések, cirógatások, amelyek édeskésnek hatnak. Nem az én stílusom volt.
Gigi úr nem lehetett buta ember, volt „facon parléja".
– Ide figyeljen, Nagysága, maga írt végrendeletet – a szavak morzsája ott ragadt a szája sarkában.
Ezzel a kérdéssel totálisan levert a lábamról.
– Minek írtam volna, hiszen nekem nincs semmim.
Gigi úr majdnem színpadias gesztussal legyintett, és felkiáltott.
– Akkor is írnia kellett volna végrendeletet, az emberekre hagyja az időt. A jövő mindig titokzatos, azt mindig kíváncsian vallatják az emberek, ha időt hagy rájuk, életet testál rájuk... Még csak egy ilyen végrendelet, igazán fenomenális...
Zamfira asszony ott álltában, az ajtófélfába kapaszkodva, nagyot sóhajtott:
– Hogy te, tata, milyen okos egy ember vagy, nahát... Jaj, nekem. Gigi úr rá se hederített asszonyára.
– Szóval, akkor maga nem érdekelt ebben az ügyletben. Pedig van fantázia benne, óriási lehetőség... Nézze, a helyzet az, hogy az emberekhez mindig és általában jön a postás, várják, lesik a postát, de én egy olyan postás vagyok, aki megy... Na, én annyit mondok magának, gondolkozzék még el az én ajánlatomon.
Ezzel el is búcsúztunk egymástól.
Az előszobában Zamfira asszony, köszönés helyett, odasúgta nekem:
– Hanem finom volt a gulyása, Isten fizesse meg...
S amint beszálltam a liftbe, a lelkiállapotom átcsúszott a kegyeletbe, az áhítatba. Arra gondoltam, ez a Gigi úr akár egy eltévedt, ritka szent is lehet. Honnan, miből tudhatom, hogy nem az-e? Hogy van-e valóban közvetítő képessége és tudása? Sajnálat ébredt bennem Gigi úr iránt, s ebből fakadt kapcsolatunk folytatása, elvégre akit szánok, azt nem bánthatom meg. Ennyi már világos volt számomra. És találkozásunknak ez az első napja szomorúságos volt, akár egy ritka szerelem kezdete. Én már régóta tudom azt is, hogy az emberek hallják egymást, de nem mindig hallgatják is meg. És újból látni véltem, ahogyan Gigi úr ette a gulyást s abból az derült ki, hogy ez a haldokló nem falánk ember, mert a falánk mindent felzabál gyorsan és gátlástalanul, ő viszont inkább gurmand, aki keresi és élvezi az ízeket. Gurmandnak lenni kvalitás.
És még valami: ennek a napnak a délutánján azon töprengtem, hogyan tovább? A jövőben még fogok főzni Gigi úrnak, a haldoklónak? Újból felidéztem magamban Gigi úrnak, a román, ortodox férfinak az arcát, az igazság az volt, hogy ez az ember már minden szégyenkezést levetett magáról, az arca pucér volt, amilyen az éhes ember arca, aki utolsó napjaiban újra és újra be akar lakni finom falatokkal. S én, aki az emberektől olyan tetteket és fájdalmakat kértem számon, amire csak én vagyok képes, s ebből eredöek aztán a tévedéseim, a csalódásaim. Ez esetben viszont minden világos és érthető volt. A haldoklásnak ezt a módját ő váíasztotta ki magának, nem egy olyan különleges helyzet volt, amikor egy bizonyos betegség ledőt a lábadról. Ha elfogadod* ha nem, le vagy dőtve. Gigi úrnak hatalma volt saját kimúlása felett.
És ezekkei a kérdésekkel teli este után parádés éjszaka következett, valahol, tőlem távol, a Baragánon égiháború dúlt, villámlott, tüzes, kékes nyilak ütödtek bele a Baragán bogáncsoktól benőtt sivatagos íoldjébe.Dörgés zaja nem jutott el hozzám, csupán a tüzes ménkő megannyi becsapódását percipiáltam. Gyönyörködtem benne. És kipattant belőlem a végleges elhatározás: továbbra is főzni fogok Gigi úrnak. Ez egy keresztényi tett lesz a részemről, ne menjen el üres gyomorral a másvilágra. Főzni fogok neki és rá is szedem. Mert ennek a nyomorultnak a táplálása olyan volt számomra, mintha penitenciát szabtam volna ki magamra.
A következő napokban elővettem magyar fantáziámat, és Gigi úrnak az én konyhám ínyencfalatjait tálaltam fel. Kezdtem a paradicsomlevessel, amibe tálalás előtt finomra metélt zöldhagymaszárat és lestyánt szórtam, mellette, kis tálkán ott volt a frissen sült palacsinta, laskának felvágva.
Gigi úr bámészkodott az ételemre.
– Hát ez meg miféle...?
Felvilágosítottam:
– Magyaros paradicsomleves.
Gigi úr nem volt idióta, mindent megértett, amit mondtam neki.
– Nahát, ilyesmit én még sose láttam, és milyen finom az illata. Melodráma volt a javából, saját, pórias filozófiájával fűszerezve. – Szóval, ha jól értem, akkor ez is a magyarok étele, igaz?
Bólintottam.
Gigi úr hirtelen elhallgatott, alámerült az étel és létezése csodájába, abba, hogy ő még egyáltalán van, és fresszolhat, hogy van étvágya. Igaz, az étvágy csodája mindannyiunknak kijár, amíg egészségesek vagyunk, de az emberek nagy többsége nem veszi észre. Számukra nem az öröm forrása.
Az öreg férfi gyorsan kanalazta a levest, közben nyögdécselt is. A végén csak úgy, a kezével megtörölte a száját, és summázta:
– Na, a mai napig én még ilyesmit sose ettem...
Én csak elnéztem az öreg románt, némi gyönyörködéssel, de képtelen voltam eldönteni, hogy az ágyon púposodó szerencsétlen most egy udvari bolond, vagy egy bohóc. Inkább, az előbbihez soroltam, mert ő aztán gátlástalanul kimondott mindent.
– Na, meggondolta magát, írt-e levelet?
– Nemet intettem.
– Szóval nem? Hát akkor mire fel főz nekem...?
– Csak úgy... – leültem az egyik székre, és a haldokló tudomására hoztam:
– Én imádkozni fogok magáért, mert akiért én imádkozom, az megkönnyebbül.
Gigi úr vékony hangon, szinte sikongva tiltakozott.
– Nem, nem akarok megkönnyebbülni, mert akkor akár meg is gyógyulhatok... – Gigi úrnak a kétségbeeséstől két rend szomorú árok futott végig a homlokán, a mélységes gondolkodás jeleként.
Megnyugtattam:
– Uram, én nem a felgyógyulásáért fogok imádkozni, hanem a könnyű átmenetéért. Ért engemet? Vannak emberek, akik úgy lendülnek át a halálba, hogy észre se veszik...
Méricskélő hallgatás telepedett közénk, mármint a haldokló méricskélt engemet. A lakásban szinte forrt a levegő, perzselő nyár volt, amilyen csak Faulkner regényeiben fordul elő, a Nap szép, lassan felperzseli a füvet, leszárítja a fák leveleit, szóval Faulkner nyarával édestestvér a regáti nyár. Láttam Gigi úr arcán, hogy ő most szabadesésben találtatik, balkáni Zorbának képzelheti magát, aki képes rá belegyönyörködni önbukásába, akár a görög Zorba a sajátjába. Az egészben a pláne az volt, hogy úgy hordta fejét a vállán, mintha súlyozna valamit.
–Aha, minden világos, nem vagyok én buta ember. Nekem csupán az a furcsa, hogy értem még soha, senki nem mondott imát. Ez meg miféle módi?
– Katolikus módi. Én most azért főzök magának, mert szoktatom magamat a gondolathoz, hogy egy szép napon én is meg fogok halni... Az én kezemben még soha nem halt meg senki.
– Szépeket mond nekem, hogy ez egy kicsit túl magas számomra. Na, most hallgasson rám, én még soha senkiért nem imádkoztam. A maga ajánlata ezért is furcsa számomra. – S a nőjéhez fordulva: – Te érted eztet, Zamfira? – Nem, mintha világéletében adott volna valamit asszonya véleményére, most csak úgy megszólította, mintha bele akarná vonni egy körbe.
A Zamfira nevű nő megint csak ott ácsorgóit az ajtókeretben, azt markolászta, és a fejével nemet intett.
Újabb hallgatás, mintha a szavak oda savanyodtak volna Gigi úr szája szélére és ezért sokára kérdezte meg:
–Akkor hát még fog jönni?
Bólintottam, hogy várhat rám, s ezzel elköszöntem tőle.
Valahányszor Gigi úr lakásában jártam, otthon mindig sokáig mostam a kezemet, az arcomat, mert a lakás légköre, a régi göncök, a fövő zöldség szaga rám ragadt s nekem valami módon szabadulnom kellett tőle, ám ugyanakkor egy kis megvetést is éreztem magam iránt, hogy nem vagyok képes elviselni a köznapok salakját. Az a helyzet, amelyben Gigi úr dominált, nem Kafka-szerű realisztikus-fantasztikus szerencsétlenség voit, hanem egy maga választott szerep. Szó se róla, pihent agy kellett hozzá.
És ettől a naptól kezdve rendszeresen főztem Gigi úrnak, a román ortodox férfinak, ahogyan Weöres Sándor írta le: elég, ha a célom ismer engemet. És ismert.
Gigi úr, valahányszor belakmározott, felém fordult:
– Na, imádkozik, még mindig imádkozik értem?
Biztosítottam róla, hogy kitartóan imádkozom. És így teltek a hetek. Egy nyárvégi lucskoskáposztát füztem neki, azzal csengettem be hozzájuk. Ahogy Martin Buber kérdezgette: megbízható vagy számomra? Mert ez a lényeges egy kapcsolatban. És kétségtelen, hogy én megbízhazó voltam Gigi úr számára.
Az öreg férfi előbb tekintetével legelte végig a tejfeles lucskoskáposztát, s a végén felsóhajtott:
– Micsoda szagok, micsoda illatok, van ebben kapor, kömény, bors meg babérlevél s egy picike ecet is. Érzed te is, Zamfira?
A Zamfira nevű nő elrévedező arccal rábóüntott. Gigi úr gentelman volt, biztosította róla nőjét:
– Ne féljél, hagyok neked is belőle... Hiába, a magyar nők értenek hozzá főzni – s ezzel pléh kanalával lendületesen dolgozni kezdett. Aztán váratlanul leállt a kanalazgatással. Szeme a szoba egy fix pontjára meredt. Már nem evett többé.
Zamfira megnyikkant.
– Isten anyja, légy velem, hiszen ez abbahagyta az evést... – Ezzel odalépett az urához, és kivette kezéből a pléhkanaiat. A kéz lehullt a nyáritakaróra. – Jaj, ennek vége lett...
Isten meghallgatta imámat, a postás úgy röppent el, hogy sóhajtás se hagyta el az ajkát.
