A magyar irodalomtörténetben talán nincs még egy olyan folyóirat, amelynek fogadtatása, értékelése annyira egyértelmű lenne, mint a Nyugaté. S annyira mítosszal övezett – tegyük hozzá rögtön az elején. Egyértelműsége és mitizáltsága elsősorban oda vezethető vissza, hogy az 1908-ban indult Nyugatot nem úgy tartják számon, mint egyet a magyar irodalomtörténet jó néhány mégoly jelentős folyóirata közül, hanem olyan fórumként és szellemi műhelyként, amelynek megalakulása a modern magyar irodalom kezdetét jelenti.
Ennek az irodalomtörténeti korszakhatárnak/korszakváltásnak van néhány olyan aspektusa, amelyen érdemes eltöprengeni. Bár a lap esztétikai-kritikai szempontjait kezdetektől az Ignotus–Fenyő Miksa–Osvát Ernő szerkesztői „triumvirátus” határozza meg, a Nyugat szellemi-kulturális „szabadságharca” elképzelhetetlen Ady Endre „új dalai” és jelenségértéke nélkül. Ady, aki akkor már néhány éve meghatározó figurája a magyar irodalmi és közéletnek, aki „Góg és Magóg unokája”-ként „betört kaput, falat”, s akinek az emberi és költői lendülete nélkül nem válhatott volna a Nyugat az új törekvések „zászlóshajójává”, afféle kabalafigurájává vált a modernista mozgalomnak. Az az Ady, aki rendkívül öntörvényű személyiség volt, a magányos géniusz ideális megtestesítője – egy ilyen alkatú költő köré konkrét cselekvési programot építeni: már-már paradoxnak tűnik. Érezte ezt bizonyára ő is, erről szólnak A duk-duk affér című, nagy botrányt kavaró, számtalan barátját-tisztelőjét vérig sértő cikkének elhíresült mondatai: „Nevemben és mellettem egy csomó senki mozog, dúl-fúl, harcol és ír, akikhez semmi közöm” – írja ezt a Nyugat indulásának évében. És érezhették ezt a kortársak is, akik Ady halálakor összevont Nyugat-számban tisztelegnek emléke előtt – Krúdy Gyula az, aki be- és elismeri: „Adyt még mindig nem ismeri eléggé Magyarország.” Paradoxon tehát – de Ady irodalmi jelentőségét ismerve, tökéletesen érthető –, hogy mégis ő lett „a” Nyugat költője.
Ha fellapozzuk ma a folyóirat első évfolyamait, azzal szembesülünk, hogy a szélesebb közvélemény előtt jól ismert nagy nevek mellett olyanok is jelen vannak, akiknek manapság nem szoktak külön fejezeteket szentelni a magyar nyelv és irodalom tankönyvekben, a mából visszatekintve a felsorakoztatott szerzői csoport nem igazolja az olvasói elvárásokat (érdekességként megemlíthető, hogy a Nyugat első számában például Szabolcska Mihályról közölnek kritikát, mindjárt a Kosztolányiról szóló mellett, egyikükről sem a legbarátságosabb hangnemben, igaz, érezhető különbségtétetellel. Vagy ki olvas ma Bódy Miksát, Kabos Edét vagy Kupcsay Feliciánt?). És ez talán nem véletlen. A „nagy”, kerek évfordulók azonban alkalmasak lehetnek arra, hogy valamilyen módon újra megidézzék annak a szellemi miliőnek, annak az irodalmi-társasági pezsgésnek a teljességét, amelyre épp emlékezünk. A Nyugat-év, amely kezdetét vette, talán ismét ráirányítja a figyelmet olyan vonzatokra, irodalomtörténeti apróságokra és részletekre, melyek törvényszerűen elvesztek, „elkoptak” az utókor szelektáló képessége és kényszere folytán. Adyról, Ignotusról, Babitsról, Kosztolányiról ugyan nem lehet eleget beszélni – de ha elindultunk Nyugat-irányban, nem állhatunk meg félúton.
