"...eltűnik a mérhető idő..."
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 2. (496.) SZÁM - JANUÁR 25
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Demeter Zsuzsa
A Nyugat felé, félúton
Szőcs István
A múlt idők setét virága I. - Egyik író annyi, mint a másik?
Filip Florian
A kisujjak
Gaal György
A nem csak legendákban élő Kelemen Lajos
Láng Orsolya
Don Quijote
Esteli dal
Emlék
Daphné
Dimény Lóránt
Szerokel
Neil McCarthy
Harangszólaltatás
Neil McCharty
Október háza
Balázs Imre József
Fekete madár egyik is, másik is
Szakács István Péter
Csempészáru
Pomogáts Béla
Erdélyi magyar irodalomtörténet-írás (1920-1944)
Ady András
Kerti munkák
Tűzimádók
Öregek parkja
Logopédusom
Havazik nálunk
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - Lármán innen, csenden túl
Februári évfordulók
 
Szőcs István
A múlt idők setét virága I. - Egyik író annyi, mint a másik?
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 2. (496.) SZÁM - JANUÁR 25

Mottó:
Használjunk fel minden percet,
Írjunk regényt, irjunk verset!
(Egy faliújság-kiállításról)

Az alcím a Szovjetúnió egyik himnikus gyülekezeti énekének soraként eredetileg így hangzott: Egyik ember, annyi mint a másik. Vagyis: „nálunk demokrácia van.” A mottót 1946 körül jegyeztem le a marosvásárhelyi kultúrpalota előcsarnokában rendezett faliújság-kiállításon. A Balázs Imre József által részben írt, egészében szerkesztett kötet címe: A Sztálinizmus irodalma Romániában; erre szeretett volna utalni a főcím.
Viszont e címet a kötet tartalmával egybevetve megállapítható, hogy pontatlan és félrevezető. A helyes cím valahogy így hangozhatna: A sztálinista korszak romániai magyar nyelvű szépirodalmának néhány kérdéséről, különös tekintettel a verstermelésre, néhány időszaki kiadvány tükrében. A kötet összeállítójának két tanulmánya, valamint Gyulai Levente, Vári Csaba, Sütő-Egeressy Zsuzsa és Vallasek Júlia címeikben sokat ígérő dolgozatai, tehát az egész kötet: egy Értékrend és integráció a Gheorghiu-Dej korszak romániai magyar irodalmában (1948–1965) című csoportos kutatás eredményeire épülnek, amely a kolozsvári Sapientia – Kutatási Programok Intézete keretein belül zajlott 2005/2006-ban. Mivel azonban nem maga a korszak a vizsgálat tárgya, hanem annak nyilvánosságbeli reprezentációja és ideológiája, szerencsésebbnek tűnt a kötet címében sztálinizmusról beszélni.... Pedig „a megszabott időbeli határok inkább a Gheorghiu-Dej neve által fémjelzett korszakkal esnek egybe a könyvben.” (Idézetek a Bevezetőből.)
Evvel azonban nem lehet egyetérteni, függetlenül a Balázs által idézett Vladimir Tismăneanu ama véleményétől, hogy Dej és Ceauşescu „valójában néhány felszíni gesztustól eltekintve, nem szakított a sztálinista koncepcióval.” Hiszen valójában részben már maga Sztálin is szakított vele.
Azok a mai fiatalabbrendű olvasók, akik nem edződtek annak idején marxista szemináriumokon, képtelenek lennének követni gondolatmenetünket arról, hogy a sztálinizmus miben különbözik a többi szocialista vagy kommunista forradalmi koncepciótól? A sztálinizmus a gyakorlatban már eleve szembefordult alapelveivel, így az emberi egyenjogúság, egyáltalán az egyenlőség eszméjével. A sztálini proletárdiktatúra harci programja: az osztályharc kiélezése! (Elsimítása vagy lezárása helyett.) Ilyenformán a társadalom igen nagy hányada jogfosztott ellenséggé válik! Nemcsak az arisztokrácia, a nagypolgárság és kiszolgálóik, a hivatalnoki apparátus, hanem a kispolgárság is, a parasztság jobbmódú rétegei is, majd ezek leszármazottai; rengeteg lesz a kulákcsemete, a rohadt polgári „ivadék”, kispolgári „fajzat”, valóságos szocio-rasszizmus jön létre, amelyben egyik embernek sokkal kevesebb esélye van a jobb életre, mint a másiknak. Hozzászámítva ehhez persze az egyházak vezetőit és nyílt híveit! A társadalomnak tehát legalább negyede-harmada ellenség, akiknek elnyomása, sakkban tartása és likvidálása ugyancsak hatalmas tömeget von el minden hasznos tevékenységtől, s a birodalmi méretűre dagadt rabló-pandúr játék reményt sem enged a felemelkedésre.
Az osztályharcosdi mellett a sztálinizmus másik jellemző vonása volt a nemzetköziség, amely a háború megnyerése utáni években egyre gyorsulóbb tempóban átmegy egy olyan nacionalizmusba – az „oroszelsőbbség”, vagyis szupremácia tanába (az oroszok találták fel a rádiót, a fotbalt, a repülőgépet és egyáltalán mindent), amire a cárizmus legzordabb korszakaiban sem volt példa, és ami szerencsére, azóta, hullámozva bár, de visszafejlődőben van.
Ami Gheorghiu-Dej látszólagos sztálinizmusát illeti, ennek titkai mai napig nincsenek felkutatva. Például, miként volt lehetséges, hogy míg az összes többi demokráciában, vagyis szovjet csatlósállamban a Párt „megerősődésének” folyamatában a moszkovita frakció, amelyik a háború éveit és közvetlenül az azt megelőzőket Moszkvában vészelte át, a hatalom kiteljesítésének első hat-hét évében kinyírta a honi gárdát, azokat, akik odahaza harcolták és szenvedték végig a fasizmus korszakát; ez alól az egyetlen kivétel volt Románia! Lásd a Pauker-Luca ügyet, az internacionalisták „kinyírását”! Ma az is tudott dolog, hogy a román kommunista vezetés legrejtettebb fedezékeiben már 1953-ban létrehoztak egy olyan szervet, amelynek feladata volt titokban parírozni, azaz félrehárítani a szovjet befolyást, ahol csak lehet.
Gheorghiu-Dej rendszerében tehát legfennebb egy „ellensztálinizmusról”, nem anti-, hanem kontrasztálinizmusról lehetett szó, amely végeredményben csak egy radikálista-populista irányzat volt, erős nemzeti vonásokkal.
Ez a fajta diktatúra nagyon hasonlít a cézárizmusnak nevezett fejlődési szakaszhoz, amely valamely civilizáció hanyatlásának utolsó stádiuma; a kultúra korszaka véget ér, amikor a társadalomban az erkölcsi-esztétikai-szellemi értékek a pénz uralma alá kerülnek, s ez már a civilizáció korszaka. A civilizációnak pedig az vet véget, amikor a gazdasági hatalomnak fölébe kerekedik a politikai hatalom. (Ilyesmiket tanítanak például a spengleristák.) Mindenesetre nem véletlen, hogy a legutóbbi kelet európai rendszerváltozások során mindenütt a piacgazdálkodás győzelemre juttatása volt a fő téma, vagyis a gazdaság uralmának a restaurálása a politika uralmával szemben. (A kard és az arany híveinek, illetve arisztokráciájának ősi ellentétéről van szó, amelynek legrosszabb fordulata, mikor a kettő szövetségre lép egymással, ez az a bizonyos „monstruózus koalíció”.
Ha valaki maga ugyan nem sztálinista, de testközelben, sőt karomközelben él a sztálinizmussal, a túlélésre egyetlen módja van: az, hogy a lehető leglátványosabban magára öltse a sztálinizmus külsőségeit, a leghangosabban szavalja a sztálinizmus jelszavait. A diktatúra bizánci módja ez: senki sem hiszi, amit mond, de annál hangosabban mondja. Ha a sztálinizmusnak ezt a nyilvánosságbeli reprezentációját tanulmányozzuk Romániában, s a helyi sajátosságait keressük, mindenekelőtt ezt kell meglátnunk: a túlhajszolt formalizmust, a révületes ájtatoskodást s a szorongó, jobbra-balra vetett sunyi pillantásokat: nem szólja-e el valaki magát? Ilyenkor a legnagyobb veszélyt az őszinték jelentették; mindenekelőtt az őszinte kommunisták; az őszinte baloldaliak, mert bármilyen meglepőnek tűnjék is ez ma, akkor még voltak ilyenek! Magyarországon például, az államvédelmisek s a legbensőbb pártkörök a Rajk-perek és hasonló perek kapcsán, az ilyen „őszintén kommunistákat” Cilikének emlegették egymásközt. Romániában a fő Cilike a magyarok közül Kurkó Gyárfás volt, amikor 16 esztendei magánzárka után szabadlábra került, megdöbbenve szólt rá egyik elvtársbarátjára: Te hogy beszélsz Sztálin elvtársról?” S talán ilyen Cilike lehetett Fóris meg Pătrăscanu is?
A jelszavak, jelhangok és jeljelek folytonos kibocsátása nagyon kiélesítette a Párt hallását is, azonnal kiszúrták a Cilikéket... (Ezért nem futtatták soha Szabédit sem, őt is Cilikének nézték)
Sütő Andrásnak, még annak idején, volt egy zseniális szúrása a kor egyik vezető kritikusába: „K. úgy van az ideológiával, mint a vakember a lámpával: nem azért viszi, hogy lásson vele, hanem, hogy neki ne menjenek.” Ez nemcsak a sztálinizmus korára volt jellemző; a jelszavak, jelhangok és jeljelek bőséges használata, védettséget nyújtó idézetek, a bennfentes szóhasználat – amit ma logokrácia néven szoktak tárgyalni –, a hajdani teokrata és császári bürokráciák, zárt testületek találmányai volt: megvédett az outsiderektől, az illetéktelenül betolakodóktól és csökkentette az új emberek, a „homo novusok” karrier-esélyeit.
(A fentebb említett lappangó pártfrakciózásnak az irodalmi életre is megvolt a kihatása; az „öreg internacionalisták” és a „helybéli nacionalisták” között vívott konkurenciaharc irodalmi vetületeire kitértem a múltkoriban az internetről indított Sütő–Szabó Gyula–Földes körüli viták kapcsán, a Forrás-nemzedékeket megelőző nagy Fúrás-nemzedékek viszonylatában; többek közt erre vezettem vissza a Kolozsvár–Marosvásáhely közti Irodalmi és Politikai Viszályt, azért erre most nem térek ki; noha annak kapcsán, hogy e kötet külön fejezetben foglalkozik az Irodalmi Almanach folyóirattal, érdekes és tanulságos lenne megtárgyalni, hogy e rossz kolozsvári Időszaki Kiadvány mint alakult át Marosvásárhelyen Igaz Szó folyóirattá; hogyan csinálta végig és élte túl a sztálinizmust; és a legutóbbi rendszerváltozás után mint kanyarodott vissza az őshajdani kolozsvári Korunk és a Helikon egyesíteni szándékolt szellemiségeihez, legalább is jelhangok és jeljelek terén.)
A kötetben a könyvkiadókról, sztálini kor irodalmának megteremtőiről vagy legalábbis legfontosabb fórumairól nem esik szó, és a tárgyalt folyóiratok között is többségben vannak a nem-irodalmi lapok, mint pl. a Dolgozó Nő, a Pionír, a Napsugár, s mint mondom, hiányzik az Igaz Szó. Elébe vágva a dolgok menetének, már itt szükséges megemlíteni, hogy a „szocializmus építésének” korszkában a tömegművelődés sajtója (gyermeklapok, nőlap, más réteglapok s jórészt a napilapok is) minden csönyösen hajtogatott erősködés ellenére, az irodalmat nem teremtették, hanem használták; felhasználták és kihasználták saját progandisztikus, agitatorisztikus feladataik segítségére; erre nézve éppen Balázsék kötete hoz fel számtalan bizonyító szövegidézetet!
Az megint külön kérdés, hogy azok az akkor még fiataloknak számító szerzők, akik – részben indokolatlanul – kiszorítottnak érezték magukat az Utunktól, Bálint Tibor, Kányádi, Lászlóffy Aladár, Fodor Sándor és részben talán még Bajor is, a Napsugárnál külön Irodalmi Műhelyt igyekeztek teremteni, „majd mi itt is megmutatjuk” felkiáltással.
A vizsgálati anyag íly módon történt behatárolása következtében igen sok olyan személy és mű került bele a kötetbe, akiknek az irodalomhoz nincs közük. Amíg csak a bevezető elejét olvassa az ember, hogy „valójában csak a magyar nyelven írt művek kerülnek részletesebb elemzésre” azt várná, arról lesz szó, hogy pl. azok a romániai írók, akik már megalapozott életművel lépték át a korszak küszöbét, mint a polgáriak közül Kós Károly, Bánffy Miklós, Molter Károly, majd Szemlér Ferenc, Kiss Jenő, Horváth Imre, Daday Lóránd „és mások”, miként illeszkednek be, avagy miként lavíroznak partközelben, vagy mint próbálnak kimaradni a hadrendből; és hogy a „született” baloldaliak, Nagy István, Horváth István, Asztalos István, (Toti trei Ijvani, „A mindhárom István”, ahogy a románok emlegették) valamint Kovács György hogyan foglalták el az őket „méltán megillető helyet; illetve, hogy azt foglalták-é el?
Az irodalom színpadán ki játssza már azokat a szerepeket, amelyeket azelőtt az eltávozottak, pl. Tamási Áron, Nyirő József, Jékely Zsolt, vagy éppenséggel Sefedin Sefket bej, vagy az elpusztítottak, mint pl. Karácsony Benő töltött be? És mit hoztak a teljesen újak, Szász János, Majtényi, Bodor Pál s Deák Tamás, majd Sütő, Szabó Gyula, még majdabb Lászlóffyék, a Forrásosak, és a többiek? Mit hoztak (azonkívül, hogy kénytelenek bizonyos elvárásoknak megfelelni, azaz időnként „leadni a tejet a rendszernek”) pl. stílustörténetben, világképben? Folytatják-e valahol az elődöket, őrzik-e az irodalomtörténet folyamatosságát?
E kérdésekre meg sem lehet kísérelni a választ anélkül, hogy fel ne idéznénk a korszak „arculatmeghatározó” eseményeit. A folyóiratalapításoknál nem kisebb jelentőségű az Állami Irodalmi Kiadó, az Ifjúsági Kiadó (s még legalább öt kiadó) magyar tagozatának a létrehozása! Tulajdonképpen onnan számított valaki az irodalomhoz tartozónak, hogy kötetei jelentek meg, illetve olyan kötetei, amelyeknek bármilyen halvány módon, de mégiscsak közük lett az irodalmi maradandósághoz.
Visszagondolva tulajdonképpen milyenek voltak a tárgyalt korszaknak nagyobb hullámokat felverő eseményei? Ilyesmiknek az emléke tolakszik elő, mint pl. Gaál Gábor-Benedek Marcell Toldi-vitája, amelynek során Gaál Gábor jóformán lekulákozta Toldi Miklóst; pár évre rá Gaál Gábor kiküszöbölése az irodalomból és a közéletből és Daday Lóránd meghurcolása, Kovács Bálintként is. Majd jöttek a rossz regények az Izsványok tollaiból; szertartásosan hüledeztünk, hogyan lehetséges, hogy Nagy István új regénye, A legmagasabb hőfokon, stilárisan is annyira alatta áll régebbi könyveinek? Majd az  öröm: megjelentek Méhes, Papp Ferenc, Nagy Olga ifjúsági regényei, már nekünk is van Titus Popoviciunk, Francisc Munteanunk és akár Veronica Porumbacunk is.
Román vonatkozásban a korszak irodalmi életének nagy eseménye Jebeleanu lecsatlakozása, és Sadoveanu beillesztése; később a korszak legdurvább históriája: Tudor Arghezi kiűzetése és elszigetelésének kísérlete. (Hozzátehetném, hogy csak zártkörűbb hullámzást idézett elő, amikor egy huszárcsínnyel én magam visszacsempésztem Arghezit az irodalmi nyilvánosság forgószínpadára, de erről már sokszor írtam.)
Szóval ilyenek voltak a kor arculatára jellemző irodalmi események. Ehelyett Balázsék terjedelmet és energiát vesztegetnek olyan személyekre, akiknek inkább kuriózumgyűjteményekben volna helyük, mint például a Fáskerthyek, az Aszódiak, és mások. Az irodalom és a sajtó környéke mindig is tele volt segédszemélyzettel, a nyomdai küldönctől a szerkesztősegédekig, és különösen elszaporodott ezeknek a száma a rendszerváltozással kiépülő új intézmények létesítésével; immár nemcsak kiadóknál, lapoknál volt szükség szellemi munkásokra, hanem a rádiónál is, a tömegszervezeteknél és egyáltalán mindenhol, különösen amiatt, hogy a feleségeket és a rokonságot is el kellett a szocializmus építésének a frontján helyezni. Legalábbis Romániában jellegzetes volt, hogy a könyvkiadóknál és más kultúrintézményeknél főigazgatóságokon, cenzúránál magas pozíciójú pártaktivisták s belügyi dolgozók feleségei foglalták el a jobb helyeket, és a Nemecsekekként odatett strapa irodalmároknak rajtuk, néha szó szerint a testükön keresztül kellett átverni a kéziratokat, hogy megjelenhessenek.
Viszont a korszak „demokratizmusára” jellemző volt a gyakran proletkult címen tárgyalt egalitarizmus, az osztályharcnak az a természetesen kordában tartott, de adott esetekben mégis ható felfogása, amely szerint minden kicsinek harcolnia kell minden nagy ellen! Például tanügyi szervezetekben falusi tanítók osztályharcot folytattak középiskolai tanárok ellen, az egyetem kapusa arisztokratizmussal vádolta a sebészprofesszort, ha az nem engedte be a műtőbe bámészkodni.
Természetesen minden tömegművelődési intézményeknél voltak „hasznos” pótszerzők, akik, ha kellett, bármikor megírtak egy üdvözlő versikét, vagy összecsaptak egy kis színpadi jelenetet, és a lapoknál nagyon szívesen vállalták a „Gömböc”-szerepkört: lefeküdni a hatalommal, hogy a többiek nyugodtan vacsorázhassanak. Azonban közülük a legtöbben tisztában voltak a tulajdonképpeni méreteikkel; s legfennebb akkor vetették el a sulykot, amikor színházigazgatónak nevezték ki őket s ők előadatták a saját színdarabjukat. Éppen ezért a kor tanújának furcsa látvány, amikor e kötet szerzői „nem disztingválnak; egybemossák az írókat nem is a műkedvelőkkel, hanem egyrészt a kontárokkal, másrészt a közművelődés hivatalsegédjeivel.
Például Szikszai bácsit mindig szívesen látták rádiónál, kiadónál, gyereklapnál; ha óvodások, pionírok vagy ifjúmunkások számára kellett műsorfüzetet vagy akár csak műsort is összeállítani; hozott spanyol forradalmi dalt, mongol aratóéneket; köszöntőt a párt nagyjainak üdvözlésére; de mégsem lehet őt egy kalap alatt tárgyalni Majtényi Erikkel vagy pláné Lászlóffy Aladárral; még akkor sem, ha ez utóbbiak néha kénytelenek voltak Szikszai bácsi szerepkörét átvenni, (sőt, még le is körözni).
Az a jelszó, hogy Fogj bátran tollat és hasonlók bizonyos korszakokban a hatalom taktikájának a része: bárki helyettesíthető! Nemcsak a sztálinizmus idején! Minden császár, fáraó és népvezér szokta figyelmeztetni kegyenceit: Pótolni tudlak az első emberrel, akit behívok az utcáról!... Caligula a lovát megtette szenátornak, és – mit mondjunk – majdnem hasonló megesett a romániai magyar irodalommal is, „azokban az időkben”...

(Folytatása következik)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében