Ötödik fejezet
1.
A szerzetesek, szeminaristák és munkások közül, a Piatra Roşie-nál (ahol, ahogy beköszöntött a nyár, több mint húsz lélek gyűlt össze és nekilátott a templomfestésnek és a zsindelyezésnek) egy fiú, az ács egyik, folyton gyűrött nadrágban járó segédje, akinek még a szeme alatt is faforgács volt, ő vette észre először a kékes-fekete tincset. Futva tért vissza a városból – egy új körfűrész pengéért, vésőért és csirizért küldték – nem állt meg sem a barakkoknál, sem az állványoknál, kapaszkodott tovább és az atyát a völgy felső részén találta, a domb napfényes oldalán, ahol ebéd után olvasni szokott, és akadozó lélegzettel újságolta el, mekkora csudaság történt a várban. Onufrie nézte hogy liheg, hogy gesztikulál, mintha a kezeivel keresné a szavakat, végighallgatta, ahogy akadozva, elfúló lélegzettel, nagy szüneteket tartva elbeszélte: egy hatalmas emberi csontváz-halomra bukkantak a várban. Nem kérdezett és nem szólt közbe, lassan levette szalmakalapját, szemét becsukta, és három nagy keresztet vetve magához ölelte a fiút. A fiú is imádkozni kezdett és elhallgatott hirtelen, nem mintha már nem lett volna mondanivalója, csakhogy az első megrázkódtatás után, ami teljesen összezavarta, a második már el is némította. Szurokfekete, a lenyalt frizurától különálló tincsek álltak égnek az atya feje búbján; kis idő múlva már tejfehérre színtelenedve és elpuhulva csüngtek, mint a dércsípte szirmok. Lilás lé csorgott a nyomukban. Egy idő után, ami negyed óra, de egyetlen pillanat is lehetett, Onufrie felrakta kalapját, ahogy szokta, kissé hátranyomva, a tarkójára, fenyegetően a völgy felé rázta mutatóujját, megemlékezvén arról, hogy háromszor ereszkedett le Szűz Mária az égből, hogy lássa az ő támaszát és bizalmát. Kalyibájába sietett, hogy a miseruhát, a stólát és a füstölőt magához vegye, a kis kápolnába is betért néhány gyertyáért, aztán úgy bökdöste magas előtt a fiút, mint egy beteg tyúkot, és elindult, hogy lássa amit látni kell és szórja be tömjénnel a római castrum-ban talált csontokat.
2.
Néha előfordul, hogy a 2 jelenti a kezdetet, bár a számok formális sorrendjében ez az 1-es helye. Ilyen esetekben, az 1-es csupán következmény, csak akkor van jelentése, ha a 2 létezik. Ez a matematikai paradoxon (ami inkább misztikus megérzéseken alapult és nem a karteziánus logikán) volt az a szabály mely szerint Gherghe (később Onufrie) a Szűzanya az azúr égboltból alászálló, védelmező megnyilvánulásait fogadta. Egészen pontosan, anélkül, hogy a Szűzanya második megjelenése megtörtént volna, az elsőt senki sem vette volna tudomásul, így eltékozolt csoda lett volna. Ezért volt szükséges, hogy Ő, a maga kecses szigorúságával a bánya kijáratánál megjelenjen, május 16 szombatján, hogy Gherghe figyelmetlen szívét egy korábbi találkozás felé fordítsa, éppen, amikor a többi rabbal együtt a felszínre lépett. Onufrie a maga sajátos módján ünnepli azt a napot. Minden évben egy újabb heg díszeleg jobb mutatóujján, éppen azért, mert az akkori vakító jelen (mint a vakító jelenvalóság következménye) a múltját, de részben a jövőjét is megvilágította. A szökés utáni hetekben (amikor rendőrök és fegyőrök által elrabolt szerzetesi nevének egy-egy darabkáját is visszakapta) úgy élt mint egy vadállat, barlangokban és bozótosok mélyén húzta meg magát, éjszaka is csak akkor járva, ha nem sütött a hold. A falvakat és vásárokat elkerülte, még a gyümölcsösök és a szénaboglyák fekhelyeit is, óvakodott az ösvényektől, utaktól és vasúti töltésektől, a folyókon és tavakon mindig a vízben ment keresztül, elhagyatott helyeken, távol a hidaktól és az emberektől, függetlenül attól, hogy azok viseltek-e egyenruhát. Nem sietett egy adott pont, körülhatárolt hely felé, olyan szökevény volt, aki elégedett sorsával és az igazsággal, melyet nemrég ajándékba kapott. A korai nyár megóvta a hidegtől; akkor ért a medvehagyma, a mézfű, a paraj, a bükkfák és juharok törzsén már megjelentek a taplógombák, nem fenyegette éhhalál; feléledtek benne a magára utalt árva ösztönei, melyekre a mennyekből érkezett áldás érzése is rátelepedett. Ha valaki követni kezdi, a négyóránként levágott és eldobott kékes-fekete tincseket keresve, egy rendhagyó és esetleges útvonalra lelt volna figyelmes, egy útra amelynek még van kiindulópontja, de célja már nem, olyan útra, ami egy elkényeztettet kislány térképre rajzolt kriksz-krakszaira emlékeztetett volna – egymást keresztező, egyszer homorú, máskor domború vonalakkal, melyek jobbra térnek, hogy balról jelenjenek meg újra, le-fel sietve ésszerűtlenül. A vándorlás, amelyből eltűnt a mérhető idő, engedte, hogy valami mást is észrevegyen túl az újabb és újabb tájakon. A frissen jött ragaszkodás és öröm ráébresztette, hogy a Szűzanya az emlékezés kezdete előtt is meglátogatta őt. Félt a hiúság bűnétől ezért százával motyogta az imákat és térdre hullt bárhol, ha ez a félelem magával ragadta: réteken és száraz ágak között, szántások halmain, erdők mohaszőnyegén, vakondtúrásokon vagy épp a sárban. A kérdés szép lassan véleménnyé alakult, csak bizonyíték nem volt rá, ezért kénytelen volt érveket keresni. Így talált rá a reductio ad absurdum módszerére, egy éjjelen, amikor a felhőtlen ég és a fénylő hold miatt, nem bújhatott elő rejtekhelyéről. Nem ismerte a fogalmat, de mint szorgalmas diák feltételezte, hogy a Szűzanya, egyszer se avatkozott az életébe, a munkatáborba kerülése előtt. És így tekintve a dolgokat, az égi áldás érintése nélkül, mi történt volna? Egy fiatal égerfa erdőben feküdt, feje fölött a sápadt félig ezüstös, félig árnyékos arcú csillagokkal, amikor rádöbbent, hogy biztosan meghalt volna. Kimúlt volna a nap hevétől, és hasztalan próbál szabadulni a fehér vászontól, amit még az igazi anyja terített rá, addig sikoltozva, amíg már nem lett volna ereje, hogy mozgassa apró lábait és karjait. Márpedig ő még élt... Mi bizonyítja ennél jobban, hogy a Szűzmária lépett a folyó partjára, ahol Stanca (kinek arca, neve és cselekedetei Őelőtte nem lehettek ismeretlenek) elhagyta fiát. Felugrott fekhelyéről, a felrebbenő cinkét és a gyurgyalagot észre se vette, átsuhant a szúrós levelek között, agyagos gerincen rohant, aztán egy domb tetején, a hold figyelmes fénye alatt, megállás nélkül és teljes erőből kiabált, de szavak helyett csak elnyújtott magánhangzók törtek elő, néha megbotlott, elesett, de feltápászkodott és futott tovább. Addig futott és kiabált, amíg a dolgok körvonalai (a fák, a dombok, a szőlők, egy alvó tanya és a hajnal derhrtjengő csíkja, egy malom) elkezdtek forogni, mint az a vásári körhinta, ahol Vuţa anyóval jártak, amikor megtanulta, hogy békén hagyják, ha nem jár fedetlen fővel. És összecsuklott. Ájultában az egyik vállára zuhant, néhány beléndek közé. Arra riadt föl, hogy reszket, összekarcolt mocskos arcán a könnyek a szemhéjára és pofacsontjára rakódott porral és a földdel keveredtek el, az álla megsebesült és a felhorzsolt, véres bőrön apró kavicsok csillogtak. Nem emelkedett föl, összekucorodott mint egy ázott eb, és sírt nagy csuklások közepette, mert tudta már: Jézus Anyja végigjárta a folyópartot és nem talált emberre sehol, és aztán ölébe vette, ringatta egy darabig, megszabadította a pelenkától és feneke szennyétől, megmosta a partot csapkodó langyos vízben (nem a folyó közepének jéghideg áramában), és talán megtörölte, be is takargatta egy puha gyolccsal, amit az Ő ingéből vagy szoknyájából szakított, és a nyöszörgéstől meghatódva talán a mellét is odanyújtotta. Ugyanazt a mellet amit a Fiának, vagy a másikat? Ugyanazt a bölcsődalt énekelte mint a Fiúnak, vagy egy másikat? Vajon az ő újszülötti combja pont olyan tejfehér, áttetsző és rózsaszín volt, mint a Kisded combja melyet Szent Mihály és Szent György napja előtt megszúrt az ollójával? Könnye nem akart elapadni, mert Gherghe, aki képzelődve jutott a tudáshoz, megilletődött és el is szörnyedt képzeletének merészségén. És könnyei másként csorogtak, mint hajdan Neamţ kolostorában, habár azok, olyan bőséggel és kitartással hulltak alá, hogy a megszúrt, majd később imádott ikon előtti imaszőnyeg egyik sarka is megpenészedett. Sírva aludt el, térdeit mellkasához, szinte bordái közé szorítva, és sokkal kisebbnek látszott, mint amekkora valójában. Nem a tűző nap hevére ébredt, ahogy az várható volt, de rögtön ahogy a harmatcseppek alvó arcára ereszkedtek, mert érezte, hogy anyaguk egészen más már mint a könnyek. Szomjúságtól gyötörve és egy levelet összehajtogatva, harmatcseppeket gyűjtött össze az ébredő füvek hegyéről, csakhogy nem a kiszáradt torka adott neki ennyi türelmet. A kérdés helyén, ami egyre kínozta annyi napon át (evés közben, néha abbahagyta a rágást, másodpercekig, de talán percekig is, és úgy maradt tátott szájjal, le sem nyelve a falatot; egyre gyakrabban akadtak meg a mondatai ima közben, s a szavak is elkeveredtek, kezdhette mondani előröl), a kérdés helyén, mely észrevétlen már véleménnyé alakult (ami követte búvóhelyeire és vele volt éjszakai útjain is, de valójában mindkettő, a kérdés és a vélemény helyén, ami elkísérte a legutóbbi és valamennyi estén a mély álom előtt és után, egy éjszakán már gyökeret vert a bizonyosság. A bizonyosság, hogy a Szent Szűz, már egyszer, rég, megóvta őt, pontosan ott a folyó partján, hosszú-hosszú órákon át, míg észrevett egy másik asszonyt, egy halandót, ki a magára hagyott gyermek fogadott édesanyja lesz majd. Arcát csípték a karcolások, állán az apró kavicsokat szilvaforma, aszott héjú dudor takarta, fájt a bokája, mert vakon és rosszul lépett a nagy futásban, vagy egyszerűen kibicsaklott az egyik földre zuhanásnál. Valójában hány dolog történt, és közben ő nem érzett semmit! Nem érezte a szúrós ágat, mi futás közben arcul csapta, se a domboldal meredélyét, a köhögést, ha kiáltását olykor-olykor megakasztotta, se a túláradt boldogságtól lüktető szíve dobogását, amit erősen próbára tett éjszakai ámokfutása, se az ütéseket, se a fogai közt csikorgó földet, se annak veszélyét, hogy az alávalók észrevegyék és elfogják. Eljött a tincs levágásának ideje, és összerezzent, mint eddig soha, amikor zsebéből elővette amit gyerekkorában Nae pópától kapott . Tenyerébe szorította, el akarta hajítani egy pillanatig, de meggondolta magát, mert túl azon, hogy használati tárgy, az az olló, midőn megkarcolta egy ikon festékrétegeit, megzavarta az alvó Kisded álmát, a bűnhődés és az emlékezés eszközévé alakult át.
A bizonyosság nem feltételezés, már nem is gyötrődés többé. Csak bizonyosság. Általában nem az álmatlanság időszakát zárja le, hogy végre békét és nyugalmat adjon, ellenkezőleg, az újabb feltételezések és gyötrődések szülője. Gherghe, aki nem is ismerte a reductio ad absurdum módszerét, de tudtán kívül sikeresen alkalmazta, megdöbbenéssel tapasztalta, mennyi illúzió, kétség és félelem adódhat egy frissen átélt bizonyosságból. Félelemmel gondolt arra, hogy a bizonyos tények kapcsán elképzelt részletek, mint a Szűzanya legelső érte való fáradozása, hogy ott a parton el ne vesszen, nem egyéb, mint egy blaszfém tévút, melyre az ő elméje tévedt. Az a legelső alászállás, kétségtelen, megtörtént egyszer, de a mód ahogy ezt a csodát ő bemutatja, vajon nem bűn? Milyen alapon gondolhatja, hogy a Szent Anya pelenkázta és hátsó felét tisztogatta? Vajon miért volt szükség arra, hogy a ruháját is megtépje, és arra, hogy (ó, Istenem, ennek súlyos böjt lesz a vége) megérinthessék halandó ajkai a bőrét, a mellet is birtokba véve? Bölcsődalt miért énekelt volna? Végül beért a feltevések és képzelgések erdejébe, helyesen vagy helytelenül, de egyre csak összekötve őket. Jobban tűrte az ólombánya mélységeit és a börtönt is fölötte: a kalitka-liftet, a szűk és iszamos galériákat, a lámpások bamba fényeit, a rozsdás sziklát, amit csákánnyal morzsoltak szét, az őrök dühét, a természet és a jellem játékát a rabruhákban, ami egyszerre hozott magával nyafogást és elszántságot, besúgásokat, nyalásokat, aljasságot és bajtársiságot, nemességet és kegyelmet. A Szent Szűz pedig úgy döntött, hogy megszabadítja, annak ellenére, hogy ellenállt, de már a rosszhoz is hozzászokott. Ez mindenesetre komoly érv egy korábbi, az első isteni jelenlét mellett, mert nagy a különbség a komoly és a veszélyes között, és ha a Ő a munkatáborból kimentette, pedig az csak komoly helyzet volt, hogy ne mentette volna meg a folyóparton, ahol biztos halál várt rá, s ott pusztult volna név nélkül, megkereszteletlen. És még valami. Vajon lent a bánya mélyén a halál nem sompolygott-e ott a háta mögött, anélkül hogy észrevenné? Talán az lett volna a sorsa, hogy a mennyezet épp rá omlik, vagy egy akna legmélyén köt ki, vagy tán egy őr, aki már unja a fenyegetést, a szidássort, fogta volna magát és a pisztoly ravaszát meghúzza... Márpedig a Szűzanya, akinek pillantása nem fárad és mindent átfog, nemcsak ami volt és van éppen, azt is, ami majd eljövendő, sietett őt megvédeni egy rusnya asszony kaszájától. A gondolat, akár a méz, édes volt, de vajon a mérhetetlen hiúságnál mondott-e többet? Egy hosszú, júliusi naplementekor, míg szedret szedett az árnyékhatáron, megértette, hogy az elme egy csalóka pontig vezette. Mintha keresztúthoz ért volna, azon gyötrődve, merre menjen, képtelenül a választásra, annyira hogy végül egy magasabb fára mászott volna, egy tölgyre, vagy talán nyírfára, hogy onnan hosszan szertenézve, csodálkozva vegye észre, a balra tartó út nem hosszabb, nem rövidebb a jobbra tartó útnál, s egy helyre vezet mind a kettő. Megpróbálta kitalálni: Ő azért szállt alá vajon, hogy a halától megmentse, vagy börtönbéli szenvedéstől és undortól kímélte így meg. Bárhogy is álljanak a dolgok, egyetlen egy a következmény: a Szűz Mária kétszer adta fel zöld, égi nyugalmát, hogy megtartsa a földi létben, bizonyos, hogy célja volt ezzel, terve, mikor kiválasztotta, és éppen őt a sok közül, hogy eszköz lehessen az Ő mindent felemelő kezében. A szamócákat nyelvével nyomta szét a szájpadlásán, a pofazacskójában, a fogai mögött, előbb a keserédes levet nyelte le, csak aztán a többit, és ő, Onufrie, akit Gherghének és Tarajosnak neveztek korábban, képtelen volt megérteni Jézus Szent Anyjának titkát. Felfedezve amit felfedezett, már nem rohangált mint a bolond, kaptatókon és csúcsokon át, pedig volt belőlük épp elég abban a hegyszorosban, nem kiabált, nem is csujogtatott a visszhang kedvéért, meggörnyedve járt a vaksötétben, lassan, a növényeket tíz ujjal tapogatva, markában gyűjtve össze, amit apró erdei gyümölcsnek hitt, így nyelt le mindenféle levelet, kavicsot, hangyát, virágszirmot, imádkozó sáskát, amit ha napvilágnál tanulmányoz, zöldnek találja mint a fluorint (ennyi haszna volt a bányából, megtanulta néhány érc színét és nevét), az ízét keserédesnek találta pirkadatig, és egyetlen dolgot érzett kötelezőnek, hogy a bűnt távol tartsa magától, életben maradjon saját erejéből, óvatosan, hogy Őt, ne kényszerítse védelmezésre, várja ki türelmesen az Ő jelét és alászállását, a harmadikat, amellyel támogatását és bizalmát mutatja, s amellyel végre biztos célt is ad. A völgyön, hideg, nyirkos szél futott át, esőt jelezve, vagy talán csak a hajnalt. Fázni kezdett és egy védelmet nyújtó fenyő törzsének támaszkodva, kissé csodálkozva állapította meg, hogy délután, mielőtt az első szamócákat ette volna, még úgy tervezte, hogy aznap éjjel rögtön folytatja az útját. Milyen hatalmas gyaloglást vágott le! Hét, szinte nyolc héten keresztül távolodva az egyenruhás emberektől, nem annyira a térbeli, inkább az időbeli, a tőlük elválasztó távot növelve ezzel. És véget ért. A test álmos volt legalább, a karok, a lábak, a mellkas és gyomor a saját törvényeit követve mocorgott. Az erdő felett ekkor jelentek meg az első fehér csíkok, közöttük a Radifir atyáról elmondott történettel, amit az egyik bányagalériában suttogott el Arhip testvér (akit az őrök csak Buluie Vasile-nak neveztek). A rendházfőnök atya, aki megkérte egy alkalommal, a feje búbjáról levágott tincseket ne szórja szét, inkább gyűjtse egy nagy zsákba, és minden hónap elsején hozza el neki (hat tincs naponta, negyvenkettő hetente, száznyolcvan áprilisban, júniusban, szeptemberben és novemberben, száznyolcvanhat a többi hónapokban, és százhatvannyolc februárban, a szökőéveket már nem is vesszük figyelembe), szerződést kötött egy jászvárosi parókagyártó zsidóval, aki Bonnban és Marseilles-ben adta el árúját. Kis idő múlva a napsugarak már úgy csípték Onufrie szemét, mintha egész éjjel sóban áztak volna.
Karácsonyi Zsolt fordítása
Részlet a Magvető Kiadónál megjelenés előtt álló regényből
