(fény, játssz velem)
(a csaj)
frissen ébred egy hosszú éjszaka után. új, kész erőket érez magában, majdnem a karjaiban. egy rendes álom rendberázza az embert, és mégis, annyira borzasztó egyedül utaznia. csámcsognak rajta a csajok a szerkesztőségben, de hamarosan ezen is túl lesz valahogy.
már néhány hete csak magával foglalkozik. személyiségkrízis, depresszió gyötri, semmi sem alakul rendesen, folyton kiborítják az emlékek, blabla, tudja. nincs már súlya ezeknek a soroknak, már ezerszer leírva, fényesre kopottan sem. az idén rövid volt a nyár. a szerkesztőségen már napok óta nincs semmi érdekes, nincsenek történetek. olcsó nyafizást lát csupán, és nyári urbánus unalmat. hitt benne, igen, hitte, hogy majd jóra fordul az élete a pasival. aztán hamar rádöbbent, hogy kusza ábránd volt csupán. ugyanaz a betonrománc a negyedből, mint sok más: olcsó hazai reprodukciója egy nagyvilági puccos idillnek, szánalmas szereplőkkel, botorkálás halálunalmas díszletek között.
kezében a notesze, rajta régivágású aranygravír számokkal az új kezdet éve. ezen morfondírozik, amikor átbotorkál a sínek között a másik vonathoz.
nincs kedve raffia és gyapjúszagú mesékhez. eszébe jutnak az otthoni történetek, anyja főzelékje, és az egérszagú krizántémok a dohos pincéből. apró könnycsepp válik le szeméről. haza szeretne menni, szeplői a húsalapú időkbe révednek, angyalszövetű napokba gabalyodik a tekintete, bizsergető, kvarcos élhetnéke jut eszébe, ami azóta csendesen elmaradt.
bőséges izzadtságot választ ki. a budiban talál egy érintetlen, citromillatú szappant, és egy üres cigarettásdobozt, olyant, mint amilyet a pasija szívott. szerették a fűszereket szagolgatni. tekintete fátyolos lesz, amikor a lefolyóból szembefúj vele a húgyszagú gőz. a budi viaszos falának dől, ahogy dülöngél a vonat, egyik kezével a bugyiját tartja, és arcán a keserű könnyek.
dél körül ér majd az öreghez. azt beszélik, kissé lökött, de amikor tiszta a feje, egy zseni. az öreg egy kiapadhatatlan ötletforrás. ha sikerül kiszednie belőle néhány épkézláb ötletet, jövő héten megírhatja a cikket. este visszamegy a városba.
kezdetben nem lelkesedett túlságosan az ügy miatt, ám lassan kezdett a kedve szerint alakulni a történet. nem is rosszak ezek a falvak. cuccos kis házak, ügyes kertekkel, ligetekkel, rendes energiatöltettel, gondolta, amint a vonat végighasította a völgyet.
nagyonis bizonyos benne, hogy sikerül szóra bírnia az öreget. bár azt mondják nem szokott fogadni senkit. de majd őt. a krédója mindenesetre jó.
(preklinikai vizsgálatok)
Semmi bajom. Sem cardiovascularis, sem cerebrovascularis betegségben nem szenvedek, alacsony/magas vérnyomásra nem vagyok hajlamos, epilepsziás rohamaim nem voltak. Hosszú életem során nem voltam orvosnál soha, fogprotézisem elkészítése kényszerített rá csupán, hogy orvosi rendelőbe tegyem a lábam. Feleségemmel 60 éve élek boldog házasságban. Földjeink vannak a Szőlő utcában, a vinczellér-ház mellett, a nyugati legelők mellett, fent a szövetkezet kerítése fölött, a sánc szélén, valamint a Kunyosa csorgó mellett. Kiváltképpen kukoricát, de fűszernövényeket is termesztünk, amit a piacon árusítunk, de sokan házhoz jönnek a visszajáró kuncsaftok közül. Szeretem a fokhagymát és a vöröshagymát.
Akut és a krónikus psychosisok kezelése, beleértve a schizofréniát is. Naponta kétszer, étkezés közben vagy éhgyomorra alkalmazni. Főleg a májban metabolizálódik. Csak óvatosan kell alkalmazni, főleg idősek esetén. 300 mg naponta. Kevésbe okozhat tardiv dyskinesiát.
Egy kórteremben. Ágyam körül székek, közöttem és az omladozó vakolat között szürkés csövek és slagok. Hátamon fekszem, végtagjaim borzasztóan nehéznek tűnnek. Gyorsan próbálom felidézni az ide vezető történetet. Nem volt nehéz, bár arra nem emlékszem pontosan, hogy időben mikor is történt, csupán az dereng, hogy a quetiapin apró, finom pora ráhullott nyirkos dombjaimra, aztán elfogyott a fény. Penetráns antibiotikum és fertőtlenítő szagot érzek. Erre ébredtem talán.
Megváltozott mentális státuszra gyanakszanak. Üres vagyok, mint egy meleg pince, vagy áporodott padlás. Nem akarok patkány lenni, nem akarom, hogy akár csekély akut toxicitást mutassanak ki, nem akarok nyálazni, nem akarok convulsiókat, nem érdekelnek a farmakokinetikai tulajdonságai. Menni akarok a kukoricáim közé, megtörni a zöldpaszulyt, megnyalni a kibuggyanó tejet és szimatolni az őszt a zsálya illatában.
(a tornáctól az istállóig)
Kezdődik.
Magamra vagyok már nagyon rég. Szánalmas aszott ín- és szövettömeg, ennyi maradtam. Egy felvillanás alatt az összes emlék összegyűlt zsigereimbe, és lóg ott belül, mint késő ősszel a fán felejtett alma. Belecsíp egy fáradt madár, rászáll egy unott légy, míg legvégül marad egy lógó szár, a többit a hangyák lassan hordták szét.
A lugas alatt üldögélek éppen, arccal kelet felé, és várom, hogy újra meglássam a Bolygót. Reggel van, lassan fénylik fel a fém az ég alatt. Keserű a gyomrom, enyhén émelygős bűzt böfögök fel néha, és szédülök. Mindjárt jön Berta kötözni a fejemet. A fejemen lyuk. Meglékeltek. Hosszú, búgó hullámban sípol a reggeli szél a lyuk alvadt szélén, mintha üres bádogkancsóba fújna bele.
A tegnap a mezőn jártam, a nyírfaligethez közel. Van ott két hektár salétromos kukoricám, benne zöldborsó, paszuly és zsálya, néhány szál mályvarózsa az út felől, rögtön a lefolyó sánc mellett. Szerbia felől fúj a szél, szóval szép a termés az idén. A kukorica kimondottan szereti a füstös szeleket, beépül a leveleibe a por, és finom szürke erezetet sző bele. Sok a repülő is mostanság, ki tudja miért. Valahol háborúznak biztosan. Galícia felől jön a legtöbb, és viszik a szerbekhez a muníciót. Főleg orosz gépek, sok belőlük a világháborúból maradt.
Tegnap kijártam a Linka-féle földre. Sok a burján, Iuon nem állította fel a madárijesztőket. A kollektív felőli oldalon két sort leloptak a cigányok. Biztos a Gyulák voltak. Nem hívom többet ásni őket, mert szarháziak. Az erdő felől a Tilika-oldalban borzokat láttam – mintha egy nyáj beteg juh lett volna.
A tornáctól az istállóig. Végig az omladozó járdán, nyers vasbeton bordák meredeznek ki a peremén, aztán az egykori földudvar lapul, most már beton az is, végül a sok sár a bejárat előtt. Ide gyűl a zsír a földből, a nyálkás magvak, és emberek meg tyúkok lábnyoma..
Az összes piacon ilyen pulóvert árulnak a rosszarcúak. Az enyém már rég a kamrában van felakasztva a nadrágok mellé, juhszagúan lóg a zsírosbödön fölé, mint két kinyújtott kar. Nekem jó.
Átláthatatlan az első szoba hűvöse. Óvakodnom kell mindentől, ami naftalinszagú. Átható és technós, régi reggelek gyomorszorító emlékei lépnek ki a szagból. Nagy posztókabátok hullámzanak egy későtéli, füstös temetésen, ahol én egy sarokban, kapával kezemben a nyirkos földet kapirgálom, és fáradt buckákat dobálok át a szomszéd kertjébe. Csend.
Iuon meghalt, a vén Csonka meg Tilika már rég a földben, a vén Szilágyi felakasztotta magát, a tegnap Linka Károly. Mindenki fiatalabb már nálam. 100 év múlva a ma élők közül nem fog senki élni a Földön. Csak én, meg még vagy tízen.
Kisétáltam a szőlősbe. Egyszer volt nekem is egy hold rizlingem, kevés királyleányka. Kis barakk előtte bádoglemezből. Fokhagymafűzér az ablakban, és megszáradt, porhanyó legyek. Ma már burjáncserjék virágzanak a szőlőtövek helyén.
Láttam a vinczellér lányát egy ipsével. Ott dögönyözte egy kiszáradt meszes betoncsöbörben. A szél nyugatról fújt, a város irányából, én pedig az út melletti szilvafák alatt szartam, egy kupac száradt törköly mellett. Olyan volt, mintha megölelném a dombokat, magamba szívnám a jégverés illatát Kolozsvár irányából, és átmosna a virágpor, kis spórákat hintve el zsigereimben, hogy majd sötétzöld szárú vastag aranyesők, kövér amarilliszek, dús árnikák és kutyatejek sarjadjanak belőlem, ha hulló ásványok életre keltik a csírákat.
Kiégett a Napból a wolfrám, hangyaméz lett a repedésben, ott, ahova nem nézek soha, csak tudom, hogy emberi szem nem láthat a pipefoltok mögé. Elsietni a diagnózist oly könnyű. Amnézia, Anamnézis, Alzheimer. A rádió mellé kikészítve két egész Diazepam. 500 milli. Hamarosan elalszom, közben mákot ropogtatok. Porosak a szemek, mezőszagúak. Pipacsok a mélyben, és lassan magáévá tesz a magány. Penészes, de jó.
A háborúban lovász voltam. Lovak nélkül nincs élet. A madarakat nézem a műhely ablakából; a hátsó almafán torzsalkodnak egy aszott almán. Idegborzoló a csivitelés, amint beletollaznak a porba, egymást tépik, aztán átrepülnek a kultúrház felé. Az alma ott marad ragyás, száradt hártyájával a fán. Ma már egy szamarat sem vagyok képes megülni, le sem érne a lábam a hátáról. Alma vagyok egy csökött fán egy késő őszi gyümölcsösben, a határban, az erősítő antenna mellett. Munkásbarakk a kerítés mellett. Nézek ki a száradt legyek között, gyűrött műanyag függöny, pattog a fa a kályhában, fújja a szél a foltos almát az ágon.
Hosszas keresés után, végre megérkeztem. A nagy menekülésnek vége, hazaértem. Emlékeimben még a pisis csecsemő élt, hattyúbőrű, csillagszemű poronty. Aztán tegnap este megérkeztem haza. Utolértem magam, a suhanásnak vége: teveszőr szatyorba rejtettem el magam, nehogy újra elszökjek. A kamrában, a foszlott rafiazsákok között unott manókkal cimborálok. És sírok.
Nincsenek vendégeim, nem várok senkire. Esténként, amikor elnyúlik a Nap a novolyi dombok fölött, porosan, akár egy kalap, a tornácban ülök és nézem az ortodox templom fölött az eget. A kapkodó legyek röptét fürkészem, amint elillannak az eresz mellett két tégla között a padlástérbe. Ismerek már minden kapuvasat, minden olajos kerítésdeszkát, mosolyogva hallgatom a szomszédok veszekedését este, mikor a kutyák a sáncon túl csaholnak, megérzem a macskák szagát a kert végéből, és a szitakötők serregését, amint langyosan az eperfára szállnak a szürkületi puha dorombolásban. Ilyenek az esték. És a sötétség, amivel újra megtelik az éjszaka.
Hat a Szerokel. Hűvösen végigmossa az erek falát, mint egy salétromos hegyipatak, árad az izmokba, puhít. A szárazföldekről lassan visszahúzódnak a vizek. Láthatóvá válnak a hegyek pengéi. Csokoládé. Aztán a forró narancsokból nektárhúsok akadnak a penészes kerítésekre, amint a kertekből apad a lé. Napok ontanak színes opálfényeket a házak fedelére. Cool bolygók. Szemüvegek valósága fogad, amint visszarévedek.
Nekem most mennem kell, és gyorsan választ adni az összes kérdésre. Nincs egy percem sem, indulni kell. Fel a cigánysoron, ki a gyümölcsösbe, át a Titiana-ba. Ott vár Cotoară egy malaccal. Sietni kell, mielőtt még szürkülödni kezdene. Átlépni a kerítés lécei között, át a liget almafái között, a kerten. Háttal áll Cotoară, ölében a malac. Tavaszig etetni kell majd az állatot.
Megyünk. Szürke hárászkendőbe burkoltan kuporgunk az ülésdeszkán. Sárgán kanyarog az út az esztenák között, ki a gerincre. Túl a dombon Velicu padlásán duruzsol egy szekérderéknyi búza. Szembefújja a szél a szálldosó hópelyheket. Az idén korán jött a tél.
Déd- és ükunokáim tucatja vesz körül, és én boldogan látom bennük a lüktetést, a sejtek és gének alapos munkáját. Érzem, hogyan kel életre vékony bőrük alatt a selyemfonál, hogyan foszlik szálaira a hószagú tavasz, látom, miként vesznek lélegzetet a szárított bazsalikom fölött, és tudom, hogy nincs menekvés a vér útja elől.
(cikória és ánizsláz)
Ma ebéd előtt, nem sokkal a vonatsíp után, valaki zörgetett a kapun. Mióta a kiskapu kulcsát elnyelte egy árnyék a tornácon, a nagykapu pöcke berozsdázott a fába, nem várok látogatókat. Így még nem kopogtattak a kapumon: mintha apró macskatalpak rohangáltak volna a lemezen. Puha és rosszat sejtető, apró karmok percegése a málló festéken. Összerezzentem, és a rózsavágó kacor belevágott a tenyerembe. Előbb csak egyszer zörrent a kapu; késő volt már látogatáshoz, dél után egy óra sem telt el. A fal mellett csoszogtam a kapuig.
A nagykapun lépett be, szemeiben cikória és ánizsláz égett. Nagyon hosszú földalatti folyók szaga, amint megszólalt. Azt mondta, szeretne velem interjút készíteni egy újságba. A háborúról, meg a mai világról. Nem értek én ehhez, de erre csak tördelte lakkfényes ujjait. Hűvösen mondta, hogy fél óra az egész, és lila derengés vette körül, szűrt kovászos uborka szaga. Mondta, nagyon szeretné, ha beszélgetnénk. Fáradtnak tűnt, mintha csalódott lett volna.
Amikor bemutatkozott, ismerősen csengett a neve. Útban a tornác felé lassan. A végzet, amint félrehessegettem a tyúkokat, és ahogy a kilincsre engedte hűvös tenyerét. Amikor szembeült velem és a felvevőkeszüléket az asztalra tette, éreztem, hogy megérkeztem. Kezdődhet, mondta..
