A napi bevételt számoltam éppen, amikor a bejárati ajtó fölé szerelt csengő éles, szaggatott hangja az alkony kocsonyásodó csendjébe hasított. Mire fölnéztem a papírjaim közül, már ott álldogált a pult előtt. Vézna, kortalan kinézetű alak volt, szürke, gyűrött ballonkabátban, hóna alatt kopott bőrtáskát szorongatott.
– Sajnálom, már zárva vagyunk – mondtam neki, és újrakezdtem a számolást.
– Elnézést, uram – rákogta –, de a helyzet nem tűr halasztást.
– Miért nem? – kérdeztem most már bosszankodva, mert megint elvétettem az összeadást. – Amit ma nem tehetsz meg, halaszd csak holnapra!
– Ne gúnyolódjék velem, a nyomomban vannak – nyüszítette, s szemében fellobbant a félelem lángja.
– Errefelé nincsenek bandák – néztem rá rosszallóan. – Itt a bűnözést csak könyvből ismerik.
– Ki beszélt itt bandákról?! – suttogta idegesen pislogva a kirakat felé. - Ők üldöznek engem. Érti, uram?! Ők.
– Nyugodjék meg – toltam félre a papírokat. – A diktatúrának annyi. Tizenkilencedik éve, hogy szabad országban élünk, manapság már nem zaklatják a másként gondolkodó állampolgárokat.
– Nincs sok időnk – hajolt közelebb hozzám, mintha nem is hallotta volna a szavaimat. – Hamarosan ideérnek, s akkor elveszett minden – nyúlt könyörögve a kezem után. – Már csak maga segíthet…
Az érintése hűvös volt és nedves, mintha egy parányi gyík iramodott volna végig a bőrömön.
– Hát jó – adtam be a derekam. – Mondja, mit tehetnék én magáért?
– Nincs valami rejtekhely? – repdesett ide-oda a tekintete a szűk bolthelyiségben. – Hogy időt nyerjünk. Pince vagy padlás. Itt egyből kiszúrnak.
– Ez a folyosó a raktárba vezet. Ott biztonságban lesz – nyitottam ki a pult mögötti ajtót. – Menjen előre, addig én bezárom az üzletet.
Kint már sötétedett. Az utcai lámpák gyér fényében hamuként szitált a hó az égből. Mielőtt leeresztettem volna a rolót, kinéztem az utcára: sehol egy árva lélek. Elfordítottam a kulcsot a zárban, és a raktárba siettem.
Ott lapult a szűk helyiségben, a sörösládák, élelmiszeres dobozok és zsákok között. Táskáját még mindig görcsösen szorította magához.
– Lazítson már egy kicsit – próbáltam lelket verni belé. – Mitől ijedt így be?
Leültem vele szemben egy ládára, s intettem, hogy foglaljon helyet ő is. Gyanakodva nézett körül, mintha titokzatos üldözői karnyújtásnyi távolságra lennének tőle, majd nagyot sóhajtott, és félszegen leereszkedett egy burgonyás zsák szélére.
– Tudom, hogy klinikai kezelésre szoruló őrültnek fog tartani, vagy jobbik esetben az embereket hülyének néző szélhámosnak – hadarta alig hallhatóan. – Valószínűleg én is így gondoltam volna, ha pár hónappal ezelőtt valaki rám ront ezzel a paranoiás szöveggel.
– Vágjon már bele, jóember – szakítottam félbe türelmetlenül. – Maga mondta, hogy minden perc fontos.
– Igaza van – függesztette rám a tekintetét, amely most szürkén és hidegen csillogott, mint az utcai lámpák fényében szállingózó hó.
Hátha valami sunyi bűnözővel van dolgom, néztem meg jobban, aki nem segítséget kérni, hanem a napi bevételért jött a boltba záróra után. Olyan semmi kis emberkének látszott azonban, olyan szánni valóan szerencsétlennek, amint ott kuporgott esetlenül a krumpliszsákon, hogy azon nyomban elhessegettem a gondolatot magamtól.
Mintha belém látott volna, hirtelen megelevenedett, kinyitotta a táskáját, s egy selyempapírba csomagolt apró tárgyat emelt ki belőle óvatosan.
– Nem elvenni, hanem adni jöttem – nyújtotta át ünnepélyesen a parányi holmit.
Zavartan bontottam ki a selyempapírt. Egy közönséges gyufásdoboz volt beléje csomagolva. Kemény, rikítóan sárga skatulya, amilyeneket a régi szép békeidőkben gyártottak. Valami zörgött benne.
– Mire vár?! Nyissa már ki! – sürgetett lázasan csillogó szemmel.
Megbarnult gyümölcsmagok voltak benne.
– Az Édenkertből valók, az Élet Fájáról – ragyogott fel áhítattal telten a jövevény szeme. – „És nevele az Úristen a földből mindenféle fát, tekintetre kedvest és eledelre jót, az élet fáját is, a kertnek közepette…” – szajkózta ájtatos hangon.
– Ismerem én is valamelyest a Bibliát – mondtam neki nyugtatólag, mert attól tartottam, hogy a legkisebb ellenkezéstől is kitörhet rajta a dühöngő őrület, és tiszteletteljes mozdulattal visszaadtam neki a skatulyát.
– Tudtam, hogy bolondnak fog tartani – hajtotta le megadóan a fejét, s a zsebébe csúsztatta a skatulyát. – Tudtam. Akkor hát mindennek vége.
Újból elhatalmasodott rajtam a szánalom, pedig akkor még kitehettem volna a szűrét.
– Rendben van – egyeztem bele – mondjon el szép sorjában mindent, s akkor majd meglátjuk, mit tehetek az ügyében.
– A Jelenések Könyvében is szó van az Élet Fájáról – suttogta megilletődve. – Krisztus üzeni az efezusiaknak: „Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek. A győzedelmesnek enni adok az élet fájáról, amely az Isten paradicsomának közepette van.”
– A szentségit, ne a Bibliából idézgessen nekem! – vágtam a szavába. – Mondja a maga változatát!
– Ez az alapja az egésznek – nézett rám megütközve. – E nélkül nem fogja megérteni a többit.
– Azt magyarázza el inkább, miből gondolja, hogy ezek a magok az Élet Fájáról vannak, és kik ijesztettek így magára.
A veszély említésére újra elfelhősödött az ábrázata, ám legalább magáról kezdett el beszélni.
– Mérnök vagyok. Egy nemzetközi cég alkalmazottjaként évekig foglalkoztam kőolajvezetékek tervezésével és építésével Ázsiában. Utoljára Irakban voltam. Októberben járt le a szerződésem. A hazautazásom előtti napon ajándékokat vásároltam egy kisváros bazárjában. Akkor nyomta a kezembe ezt a gyufásskatulyát egy fehér köpönyeges, szakállas vénember. Otz Chiim, Otz Chiim, ismételgette eszelősen, majd eltűnt a tömegben. Másnap már a reptéren voltam, beszállásra készen, amikor az angol nyelvű tévéhíradó különös balesetről számolt be. Hajnalban a városka közelében holtan találtak egy helybeli kereskedőre. Ő volt az, egyből felismertem. A jobb fele teljesen elszenesedett, az arca azonban épen maradt. Egészen közel hozta a kamera, jól láttam fájdalomtól eltorzult vonásait. Az orvosszakértő értetlenül állt az eset előtt: minden jel arra mutatott ugyanis, hogy villámcsapás végzett a szerencsétlennel, holott azon a vidéken hetek óta derült volt az égbolt. A híradásból arról is értesültem, hogy tűz martaléka lett az áldozat háza valamennyi családtagjával, s a kertje is felperzselődött.
– Ugyan már! – szóltam közbe hitetlenkedve. – Csak nem azt akarja nekem bemesélni, hogy…
– Szó sincs itt semmiféle bemesélésről – csattant föl ellentmondást nem tűrően a hangja. – Igenis, az angyalok lángpallosa sújtott le arra a vénemberre. Persze, akkor még én sem gondoltam erre. Világéletemben racionális ember voltam. Negyvenedik éve, hogy képletekkel és tervrajzokkal dolgozom, s most is a legfőbb értéknek a józan észt tartom. Logikus levezetés után jutottam arra a következtetésre, hogy csakis az Élet Fájának őrzésével megbízott angyalok keze van a dologban, ha szabad ilyen hétköznapian fogalmazni egy rendkívüli esemény kapcsán.
– Maga hisz ebben a paradicsomi mesében? A két tiltott almafáról szóló gyermeteg történetben? A halhatatlanság gyümölcsében? – néztem rá csodálkozva, s már azzal sem törődtem, hogy kételkedésem hatására őrjöngeni kezd.
– Nem hit kérdéséről van itt szó, uram, hanem megcáfolhatatlan tényekről – válaszolta szemrehányóan. – Mi mással tudná megmagyarázni azt, hogy Kairóban, ahol át kellett volna szállnom egy másik gépre, indulás előtt a várótermi WC-fülkébe záródtam, s a repülő, melynek utaslistáján ott volt a nevem, felszállás után nemsokára a tengerbe zuhant. Mindenki meghalt, s a szakemberek azóta sem tudták megállapítani, hogy mi okozhatta a balesetet. Ekkor gondolkoztam el először azon, hogy miféle kapcsolat lehet e két hátborzongató esemény között, s van-e közöm hozzánk? Amint hazaértem, azon nyomban utánanéztem a vénember segélykiáltásként ismételgetett szavainak. Az Otz Chiim héber kifejezés, jelentése: az Élet Fája. Mindent elolvastam, ami csak a kezem ügyébe került ezzel kapcsolatban: mondákat, apokrif írásokat, filozófiai és teológiai tanulmányokat. Az Élet Fáját a kabbalisták a világ és az ember jelképének tekintik, a szimbólumoknak azonban mindig valós alapjuk van, uram.
– Lehetett véletlen is, ami maga körül történt. Két eset még nem jelent semmi bizonyosat – akadékoskodtam.
– Véletlen az is, hogy két héttel ezelőtt leégett a házam? – kérdezte szomorúan. - A biztosítónál azt mondták, hogy az én hanyagságom miatt történt, és semmit sem fizettek. – Földönfutóvá lettem, egész életem munkája kárba veszett. Előbb egy olcsó hotelbe költöztem, ahol első éjszaka tűz ütött ki a szobámban. Tudja, minek köszönhetem az életem? Én, aki csak fiatal koromban dohányoztam, hirtelen olyan nikotinéhséget éreztem, hogy lementem éjjel a trafikba cigarettát vásárolni. Onnan láttam, amint a szobám ablakán kicsapnak a lángok. Azóta menhelyeken húzódom meg, elvegyülök a többi szerencsétlen között. Sajnos, a puszta életem mentése közben nem sikerült elültetnem a magokat. Az angyalok, mint mondtam, a nyomomban vannak, és hamarosan lecsapnak rám, hogy visszaszerezzék ezt az édenkerti csempészárut. Maga az egyetlen ember, aki segíthetne – tápászkodott föl a zsákról. – Kérem, ültesse el ezeket a magokat valami félreeső helyen, és vigyázzon, mint a szeme fényére, a belőle sarjadó fára, mert aki annak a gyümölcséből eszik, azon a halál nem fog erőt venni soha.
– S mégis, hogy képzelte? – mentem bele a játékba. – Engem is ugyanúgy el fognak kapni azok a szárnyas ügynökök...
– Gondoltam már erre is. Nézze – vette elő újból a gyufásskatulyát –, tizenöt almamag van benne. Hármat itt hagyok magánál. Az angyalok engem üldöznek, és nemsokára meg is fogják találni nálam a skatulyát. Szerintem ők sem tudhatják, hogy hány mag volt benne eredetileg, s a jól végzett munka tudatában le fogják zárni az ügyet – magyarázta buzgón, és felém nyújtotta a gyufásdobozt.
Nem tudom, mi ütött belém akkor, ahelyett, hogy szemberöhögtem volna, vagy kipenderítettem volna az utcára, engedelmesen elvettem tőle a három magot. A jövevény szemmel láthatóan megkönnyebbült, meghatottan mondott köszönetet „az emberiség érdekében vállalt áldozatos munkámért”, majd elköszönt, és kisurrant a raktárból. A magokat egy üres orvosságos dobozba tettem, gondoltam, jól jönnek majd tárgyi bizonyítékként a péntek esti sörözéskor, amikor a haveri körben elmeséljük egymásnak a hét legszórakoztatóbb sztorijait.
Másnap reggel egy férfi és egy nő állított be hozzám. Tekintetük fagyosan fénylett.
– Kábítószerosztály – mutatták fel annak rendje és módja szerint az igazolványaikat.
– Rutinellenőrzés – nézett körül a nő.
– Nem látta mostanában ezt a személyt? – tartotta elém a férfi a ballonkabátos emberke fényképét.
– Nem – vágtam rá kapásból, mert utálom, ha spiclinek néznek.
– Drogdíler az illető – folytatta a nő. – Egy rendkívül káros kábítószer van a birtokában.
– A legveszélyesebb, amit valaha is forgalomba hoztak – tette hozzá a férfi.
– A hatása alatt azt hiszi magáról az ember, hogy sérthetetlen, és mindenféle őrültséget elkövet – mondta a nő.
– Főleg gyújtogat – nézett rám gondterhelten a férfi.
– A szakemberek szerint a lángok látványa fokozza az örömérzetet – magyarázta a nő. – A szer fogyasztói rövid időn belül mind megőrülnek.
– Megérti, ugye, hogy a szokásosnál jobban aggódunk – mondta a férfi komoran.
– Hát persze – bólogattam buzgón. – Kapják el azt a rohadékot!
Ilyenek lennének az angyalok, töprengtem a távozásuk után, s inkább csalódást éreztem, mintsem csodálatot. Mert ha ők tényleg angyalok, akkor az a semmi kis emberke valóban igazat mondott. Ettől kezdve nem hagyott nyugton a gondolat, hogy az Életfa magjainak őrzője vagyok. Annál is inkább, mert két nappal később viszontláttam a ballonkabátos fazont, legalábbis azt, ami megmaradt belőle. Egy fénykép és pársoros hír volt róla az újságban. A város határában találtak rá, egy magasfeszültségű oszlop tövében. Áramütés végzett vele: egy leszakadt huzal okozta a vesztét. Szinte az egész teste elszenesedett, az arca azonban épen maradt. Az egyik szeme nyitva volt: mintha kacsintott volna a túlvilágról.
Az első napokban, valahányszor megszólalt az ajtó fölött a csengő, akaratom ellenére összerezzentem, s az utcán minduntalan azt figyeltem, hogy követ-e valaki. Hosszú időnek kellett eltelnie, míg megnyugodtam, senki nem szegődik a nyomomba, senki sem tör az életemre. Jól kitalálta az elődöm, gondoltam most már tisztelettel rá. Persze, a haveroknak egy árva szót sem szóltam a történtekről.
Sajnos, csak egy mag csírázott ki, a másik kettő szétrohadt. A kicsírázott mag azonban hihetetlenül gyorsan fejlődött, mire eljött a tavasz, már méteres facsemete lett belőle. Amint nézegettem, néha úgy éreztem, mintha kiszabadultam volna az idő láthatatlan ketrecéből, s az Édenkertben sétálgatnék. A csemetét a Király-kő alatti gyümölcsösbe vittem. Úgy gondoltam, a több száz almafa között senkinek sem fog szemet szúrni egy újabb. Átlagos méretű fa lett belőle, május végén azonban a többivel ellentétben csupán egyetlen virág nyílt rajta.
Nem tudom, mitől lettem gyanús a szemükben. Egy idő után azonban úgy éreztem, hogy megfigyelnek. Ettől kezdve nem mertem kimenni az almafámhoz. Örökös rettegésben telt el a nyaram. Néha arról álmodtam, hogy üldöznek, ilyenkor a rémálmok forgatókönyve szerint bárhová is rejtőztem el, mindig rám találtak, mielőtt azonban lángpallosukkal lesújthattak volna, verejtékben fürödve felriadtam. Aztán egy napon a metróállomáson megpillantottam őket. Egy férfi és egy nő volt. Nem azok, akik felkerestek, a tekintetük azonban ugyanolyan fagyosan fénylett, mint az előző páré. Ekkor határoztam el magam a döntő lépésre. A következő napon sikerült észrevétlenül kimennem a gyümölcsösbe, legalábbis nem éreztem magamon azokat a falakon is áthatoló fagyos szempárokat.
Augusztus végi fülledt meleg volt. Az almafák roskadoztak a bőséges termés alatt, csak az enyémen volt egyetlenegy alma. Mikor minden bátorságomat összeszedve leszakítottam, várakozásommal ellentétben nem kerekedett pusztító szélvihar, nem dördült meg vészjóslóan a mennybolt, csak a tücskök cirpeltek egyhangúan a térdig érő fűben. Én mégsem tudtam beleharapni abba az almába. Fogalmam sincs, hogy mi történhetett velem, csak álltam idétlenül a gyümölcsös közepén, kezemben az Élet Fájának almájával, aztán, mintha mély álomból ébredtem volna, káprázva néztem körül a szemfájdítóan fénylő tájon, és lassan elindultam a város felé. Egy kamasz cigánylány jött velem szemben az úton.
– Hogy hívnak? – szólítottam meg a váratlan ötlettől fölbátorodva.
– Máriának – válaszolta csodálkozva. – Miért?
– Csak – mosolyodtam el önkéntelenül a helyzet komikumán. – Kell ez az alma?
– Persze – mosolygott vissza a lány.
Kikapta kezemből az almát, és jóízűen beleharapott, majd a szoknyájáig érő fűben szökellve, nevetve eltűnt a fák között.
Azóta nem érzem úgy, mintha a nyomomban lennének. Igaz, miért is üldöznének: a fát még azon a télen eltüzelték valami hajléktalanok, nekem pedig már egyetlenegy csodálatos almamagom sincs. Azt hiszem, a cigánylány is biztonságban van. Örök életet nyert, anélkül, hogy tudna róla.
