Az erdélyi magyar irodalomtörténet-írás igen mostoha körülmények közé került a trianoni döntés után. Csupán néhány (egyházi és iskolai) könyvtár, valamint az Erdélyi Múzeum-Egyesület különben igen gazdag könyvtára és levéltára állott a kutatók rendelkezésére, ez utóbbi azonban szüntelenül ki volt téve annak, hogy a román kormányzat különféle politikai manipulációk révén felszámolja, illetve román intézménnyé alakítsa át (1925-ben például nyolcvanöt román tagot kívántak bejuttatni az Egyesületbe, felszámolva ezzel annak magyar jellegét). A magyar tudományos kutatás nem kapott állami támogatásokat, a magyar adófizetők így valójában a román – nem egyszer magyarellenes történelemhamisítással és nacionalista propagandával foglalkozó – tudósok munkáját támogatták. Az erdélyi magyar tudományosság, így az irodalomtörténet-írás munkája, a szépirodalom intézményeihez hasonlóan, ezért jóformán csak az erdélyi magyarság áldozatkészségére (és kismértékben a Budapestről érkező támogatásokra) számíthatott.
A román állam már 1919-ben kisajátította az erdélyi magyar tudományosság „fellegvárának” számító kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemet, amelyet Ferdinánd román királyról neveztek el. Kezdetben több román politikus és tudós amellett érvelt, hogy a kolozsvári egyetemnek meg kellene őriznie magyar jellegét, részben a nemzetiségi együttműködés kedvéért, részben amiatt, mert a radikális „románosítás” leszállította volna az egyetem európai tudományos színvonalát. Nicolae Iorga, a bukaresti tudományos és kormánykörökben igen nagy tekintélyt élvező történészprofesszor a Neamul Românesc című lapban 1919 tavaszán a következőket jelentette ki: „A kolozsvári egyetemnek a magyarok birtokában kell maradnia. (...) Nem szabad durván megtagadnunk a többi nemzettől nemzeti kultúrájuk biztosításának lehetőségét, éppen saját szülőhazájuk területén. Ezeknek a nemzeteknek élniük kell jogaikkal, ezeket nekünk nem szabad a holnapi Romániában megtámadnunk.” Kezdetben ezt az álláspontot képviselte a nagyszebeni román kormányzótanács több tagja is. Néhány hónap elteltével azonban – mindenekelőtt a szélsőségesen nagyromán nacionalizmus és a magyargyűlölet szószólójaként fellépő Onisifor Ghibu hatására – megváltozott a román álláspont, és a kolozsvári egyetemet rövidesen karhatalmi erőszakkal vette át a bukaresti kormányzat, eltávolítva a magyar professzorokat, akik ezt követve Szegedre költöztek át, belőlük szerveződött az 1922-ben létrehozott ottani tudományegyetem tanári kara.
Az erdélyi magyarság ilyen módon felsőoktatási intézmények nélkül maradt, csupán a katolikus és protestáns teológiai akadémiákon folyt felsőfokú képzés. Az erdélyi magyar egyházaknak azt a törekvését, hogy felállítsanak egy „felekezetközi" egyetemet, a hatóságok elutasították. A kialakult helyzet igen súlyos következményekkel fenyegetett, minthogy az erdélyi fiataloknak a magyarországi egyetemekre akkor még szinte lehetetlen volt eljutniuk, a tanárutánpótlást viszont valamiképpen meg kellett oldani. Ezért tettek kísérletet a református egyházi vezetők arra, hogy a kolozsvári teológiai akadémián megindítsák a tanárképzést, amit a bukaresti kormány mindenképpen akadályozni kívánt. Így végül kompromisszumos megoldás született, a kolozsvári egyetemre a húszas évek közepétől mind nagyobb számban vettek fel magyar fiatalokat (1929-ben a 3757 hallgatóból 753, 1933-ban a 4072-ből 1127 volt a magyar), és 1922-ben Kristóf György professzori kinevezésével létrehozták a magyar irodalmi és nyelvi tanszéket, amelynek természetesen nemcsak a fiatal tanárnemzedékek felkészítésében, hanem az irodalomtörténeti munkában is igen fontos szerep jutott
Az irodalomtörténeti diszciplínának voltak bizonyos hagyományai Erdélyben. Bod Péter magyarigeni református lelkipásztor adta közre 1766-ban Nagyszebenben Magyar Aethenas címmel az egyik első magyar irodalmi lexikont, a rendkívül sokoldalú Mikó Imrének (különben Bod Péter első életrajzírójának) ugyancsak komoly érdemei voltak az erdélyi irodalom múltjának feltárásában, a huszadik század elején a Petőfi- és Arany-kutató Imre Sándor, a nagyszabású Petőfi-életrajzot létrehozó Ferenczy Zoltán, a kolozsvári Egyetemi Könyvtárat megalapító Erdélyi Pál (Erdélyi János fia), a sajtó- és könyvtártörténész Gyalui Farkas, az összehasonlító irodalomtörténet-írás tudományának egyik kezdeményezőjeként számon tartott Meltzl Hugó és a szegedi egyetem tanárai között később hímevet szerzett Dézsi Lajos tudósi pályája kötődött a kolozsvári magyar egyetemhez. A két világháború közötti korszakban a mindvégig a kolozsvári egyetemen tevékenykedő Kristóf György és az ugyancsak Kolozsváron tanárkodó György Lajos munkássága jelezte az erdélyi magyar irodalomtörtenet-írás törekvéseit.
A bukaresti oktatás- és tudománypolitika nem kedvezett a magyar tudományosságnak, az irodalomtörténeti tanulmányok (ritkábban szaktanulmányok, gyakrabban írói esszék vagy népszerűsítő írások) ezért inkább a folyóiratokban, mindenekelőtt az Erdélyi Helikonban, a Pásztortűzben és a Korunkban, vagy éppen a napi- és hetilapokban találtak fórumot. Erdélyben két olyan intézmény működött, amelynek a magyar tudományos élet szervezésében fontos szerepe volt: az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Irodalmi Társaság. Az Erdélyi Múzeum alapítását az 1841–1843-as erdélyi országgyűlés határozta el, a Múzeum- Egyesület pedig 1859-ben jött létre báró Kemény József és Sámuel alapítványának, valamint Mikó Imre támogatásának jóvoltából. Az egyesület tekintélyes könyvtára és gyűjteménye 1872-ben az akkor alapított kolozsvári egyetem használatába került. Maga az egyesület igen eredményes tudományos és közművelődési szervezőmunkát végzett, vándorgyűléseket és kiállításokat szervezett, tudományos kiadványokat jelentetett meg. 1930-tól kezdve újra közreadta az eredetileg 1874-ben indult és 1917-ben megszűnt könyvsorozatát: az Erdélyi Tudományos Füzeteket, ennek első számaként Rass Károly Reményik Sándor költészetét tárgyaló tanulmánya, utolsó kiadványaként pedig 1947-ben Szabó T. Attila egy néprajzi írása került az olvasók elé.
Az Erdélyi Irodalmi Társaságot még Bartha Miklós és Petelei István kezdeményezésére alapították 1888-ban, első elnöke gróf Künn Géza volt A történelmi fordulat után Erdélyi Magyar Irodalmi Társaság néven folytatta tevékenységét, Dózsa Endre, majd Kemény János elnöksége alatt. Egészen a harmincas évekig a konzervatív szemléletű írók és tudósok gyülekezőhelye volt, csak később (Kemény János hatására) közeledett az Erdélyi Helikon íróihoz. Szerepet vállalt az erdélyi Petőfi-kultusz ápolásában, megszervezte az 1923-as centenáriumi ünnepségeket, közreadta a költő összegyűjtött verseit, az Erdélyi Múzeum-Egyesület tevékenységének szüneteltetése idején gondozta az Erdélyi Tudományos Füzetek című sorozatot, szerepet vállalt a nagyobb városokban rendezett „irodalmi olimpiászok" megszervezésében, 1928-ban Bitay Árpád, Kádár Imre és Kristóf György szerkesztésében magyar nyelvű antológiát jelentetett meg román költők verseiből.
A Társaság folyóirataként jelent meg 1924 és 1929 között az Erdélyi Irodalmi Szemle című tudományos és kritikai folyóirat, eredetileg mint a nagy múltú unitárius folyóirat: a Keresztény Magvető „irodalmi melléklete". Szerkesztője Borbély István, majd 1926-tól György Lajos volt, irodalomtörténeti tanulmányainak szerzői között Borbély Istvánt, Kristóf Györgyöt, Rass Károlyt, a magyarországi irodalomtudósok közül Alszeghy Zsoltot és Császár Elemért kell megemlítenünk. A szemle a magyarországi konzervatív irodalmi gondolkodást tette magáévá, Rass Károly például keményen megtámadta Makkai Sándor Ördögszekér című regényét és Magyar fa sorsa című könyvét, amely Ady Endre költészetének magyarázatára és védelmére vállalkozott. A modem magyar irodalom máskülönben sem találkozott a folyóirat szerzőinek ízlésével, ezek a szerzők az erdélyi magyar költészet első számú mestereként Szabolcska Mihályt tartották számon, és az új erdélyi magyar irodalom legnagyobb teljesítményét Gulácsy Irén Fekete vőlegények című (valóban színvonalas) történelmi regényében látták. Korszerűbb szemléletmódot inkább a folyóirat bölcselettörténeti tanulmányai mutattak, így Tavaszy Sándor Oswald Spengler történelemfilozófiájáról és Makkai Sándor Kant erkölcstanáról írott értekezéseiben. Ugyancsak a folyóirat értékei közé tartoztak Bitay Árpád magyar–román kapcsolatokkal foglalkozó írásai, valamint György Lajosnak Az erdélyi magyar irodalom címet viselő könyvészeti közleményei.
Az Erdélyi Irodalmi Szemle megszűnése után indult újra a nagy múltú Erdélyi Múzeum című folyóirat új folyama. A folyóiratot eredetileg Döbrentei Gábor, az erdélyi magyar felvilágosodás kiváló tudós egyénisége hozta létre és szerkesztette 1814 és 1818 között. Ennek hagyományát kívánta folytatni a tekintélyes nyelvész és történész: Finály Henrik szerkesztésében 1874-ben újraindult az Erdélyi Múzeum, ez 1917-ben megszűnt, majd 1930-tól György Lajos, illetve 1941 és 1947 között Szabó T. Attila szerkesztésében ismét megjelent. Az Erdélyi Múzeum a magyar folyóiratirodalom történelmi jelentőségű műhelye volt (a romániai rendszerváltozás után felújítva ma is az!). A folyóirat mindenekelőtt az erdélyi történelem és művelődéstörténet folyamatainak hiteles feltárására törekedett, munkamódszerét ezért elsősorban a pozitivista tudományosság szabta meg. Irodalomtörténeti tevékenysége elsősorban György Lajos, Kristóf György, id. Kántor Lajos és Jancsó Elemér, nyelvészeti írásai Csüry Bálint és Szabó T. Attila nevéhez fűződnek, és természetesen tág teret adott történelmi, művészet- és zenetörténeti, néprajzi, valamint helytörténeti tanulmányoknak is. Az Erdélyi Múzeumban megjelent nagyobb tanulmányok kerültek az olvasók kezébe az Erdélyi Tudományos Füzetek 1930-ban megindult új folyamának kiadványaiban, 1947-ig a sorozat megszűnéséig összesen kétszáznyolc füzet látott napvilágot
A két tudományos egyesület és a két tudományos folyóirat igen nehéz körülmények között szolgálta az erdélyi magyar tudományosság és közelebbről az irodalomtörténet-írás ügyét. Ez utóbbi feladat többnyire tanárokra hárult, és részben az erdélyi magyarság kulturális megszervezésének érdekében rendezett évfordulós ünnepségeknek, részben az iskolai oktatás céljainak a szolgálatában állott. Így jelentek meg (a centenáriumra készülődés jegyében) 1922-ben Benedek Elek, Krenner Miklós, Halász Gyula Petőfi Sándor életét bemutató munkái, 1925-ben Kristóf György, Rajka László, illetve Nagy Sándor Jókai Mór pályáját ismertető könyvei. Ugyancsak Kristóf György ismertette Eötvös József erdélyi kapcsolatait (1932), Kemény Katalin (a modern magyar eszmetörténeti irodalomban igen előkelő helyet elfoglaló Hamvas Béla későbbi felesége) az erdélyi emlékírókról (Erdélyi emlékírók Kolozsvár, 1932), György Lajos a magyar regény előzményeiről és a magyar anekdotairodalomról (ezekről a György Lajos munkásságával foglalkozó fejezet ad képet), Jancsó Elemér az erdélyi magyar költészetről (Az erdélyi magyar líra tizenöt éve. Kolozsvár, 1934) értekezett. Mint irodalomtörténeti szempontból is jelentékeny munkákat kell megemlítenünk S. Nagy László Harc a végeken (Kolozsvár, 1930), Tabéry Géza Emlékkönyv (Kolozsvár, 1930), valamint Ligeti Ernő Súly alatt a pálma (Kolozsvár, 1941) című személyes emlékekben gazdag irodalomtörténeti visszatekintéseit.
Az erdélyi magyar irodalomtörténet-írás általában a pozitivista (tényfeltáró) tudományosság tizenkilencedik századi hagyományait követte, egyszersmind hatott rá (például Tavaszy Sándor munkásságára) a szellemtörténeti irányzat is. A korszak legnagyobb tudományos vállalkozása Borbély István nevéhez fűződik: A magyar irodalom története című kétkötetes munkája 1924–1925-ben jelent meg Kolozsvárott. Az első kötet a pogány kori magyar költészettől a „nemzeti szellem megújhodásának koráig", vagyis a tizennyolcadik század végéig, a második kötet Arany Jánossal, Kemény Zsigmonddal és Madách Imrével bezárólag a tizenkilencedik század második feléig tárgyalja irodalmunk történetét Az igen alapos összefoglalás harmadik (a huszadik század elejét bemutató) kötetének befejezését a tudós tanár halála akadályozta meg. Ugyancsak a magyar irodalom történetét dolgozta fel Vathy Elek A magyar szépirodalom története (Kolozsvár, 1928) című kevésbé igényes munkája, és mindenképpen meg kell említenünk Szerb Antal Magyar irodalomtörténetét. (Kolozsvár, 1934), amely, igaz, nem erdélyi szerző munkája, de minthogy a marosvécsi Helikon pályázata és Kemény János áldozatkészsége tette lehetővé megszületését, köze van az erdélyi magyar irodalomtörténet-íráshoz is.
Kristóf György
Az erdélyi magyar irodalomtörténet-írás egyik legtermékenyebb képviselője volt; 1878. október 2-án Tófalván született, 1965. október 15-én Kolozsváron halt meg A marosvásárhelyi Református Kollégiumban és a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban tanult, a kolozsvári egyetemen szerzett magyar–latin szakos tanári oklevelet, egy esztendővel később Budapesten doktori fokozatot. Nevelőként kezdett dolgozni, majd a szászvárosi Kun Kollégium tanára lett, 1922-től 1945-ig tanított a kolozsvári tudományegyetemen. A tényfeltáró (pozitivista) irodalomtörténet-írás híve volt, módszerét később Böhm Károly hatására a szellemtörténeti irányzat eljárásával egészítette ki. Első fontosabb művét Petőfi Sándor és Madách Imre munkásságának szentelte (Petőfi és Madách. Budapest, 1911), majd Barcsay Ábrahám költészete (Budapest, 1925) címen adott közre monográfiát. Az útjára induló erdélyi magyar irodalom szorgalmas munkása volt, a Pásztortűz állandó tanulmányírója, 1924-ben a négynyelvű (magyar, román, német, francia) Cultura címü folyóirat szerkesztője. Több irodalmi őstörténeti munkában (Jókai napjai Erdélyben. Kolozsvár, 1925; Királyhágón inneni írók Erdélyben. Kolozsvár, 1942) mutatta be magyarországi klasszikus írók erdélyi kapcsolatainak törtenetét. Nagyobb tanulmányait Az erdélyi magyar irodalom múltja és jövője (Kolozsvár, 1.924) és Kritikai szempontok az erdélyi irodalmi életben (Kolozsvár, 1931) címmel jelentette meg.
Eszméltető szerepet vállalt a húszas és harmincas évek erdélyi magyar szellemi életében: konzervatív gondolkodása és hagyományosabb irodalomtörténészi módszere mellett is felismerte az útjára induló transzszilvanista felfogás értékeit. Irodalomtörténeti és kritikai munkásságának jelentékeny hányada is a korábbi vagy a kortárs erdélyi írók munkásságával foglalkozik. 1931-ben (Bítay Árpád fordításában) adta közre román nyelvű magyar nyelv- és irodalomtörténetét (Istoria limbii si literaturii maghiare. Kolozsvár, 1934). Tíz év az erdélyi magyarság irodalmi életéből című tanulmánya az elsők között adott összegző képet a húszas évek erdélyi irodalmáról, igaz, ennek e képnek a középpontjában a konzervatív irodalom képviselőit: Szabolcska Mihályt, Kovács Dezsőt, Gulácsy Irént, Reményik Sándort helyezte el, de értékelni tudta Áprily Lajos, Kós Karoly és Makkai Sándor munkásságát is.
Transilvanizmus című átfogó tanulmányában az elsők között próbálja meghatározni az „erdélyiség” fogalmi körét. „A transilvánizmus fogalmi determináltsága szerint és végső elemzésben – jelentette ki – nem más, mint Erdélyhez kötött, Erdélyben végbemenő élet. A transilvánizmusnak ez a meghatározása, amelynek szabatossága, helyessége ellen kifogás alig emelhető, magába foglalja az Erdélyben előforduló összes történeti tényezőket, az embereken kívül állókat (természeti, földrajzi és éghajlati viszonyokat), valamint az emberi tényezőket; sőt, ha vannak és amennyiben vannak, még magukat a metafizikai eszméket, az ember fölötti tényezőket is. Így aztán a transilvánizmusnak nemcsak az Erdélyben élő magyar a része és hordozója, hanem valamennyi Erdélyben elő ember, valamennyi erdélyi faj. Tehát a magyaron, románon és szászon kívül az örmény és a zsidó is. Amennyiben külön fajisága által egyáltalán ható tényezőt jelent. Sem mechanikus, sem organikus történelem- és társadalomszemlélet esetében a transilvanizmus egy fajra nem korlátozható, mert az minden fajra, sőt elméletileg minden Erdélyben élő egyénre vonatkozik.” Ez a felfogás alig különbözik attól, amelyet az „erdélyi gondolat” megalapozói és klasszikus képviselői: Kós Károly, Kuncz Aladár és Makkai Sándor képviseltek és hirdettek Trianon után.
Kristóf György jelentékeny sajtó- és intézménytörténeti munkásságot fejtett ki. Az erdélyi időszaki sajtó a kiegyezéstől, a közhatalom változásig (Budapest, 1938), Az erdélyi magyar vidéki hírlapirodalom története a kiegyezésig (Kolozsvár, 1939), Tudományos intézetek Erdélyben 1919-ig (Koloszvár, 1942), A kolozsvári m. kir. Ferenc József Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézetének könyvtára (Pécs, 1943) című nagyobb tanulmányai a jelenben is eligazító és tanulságos forrásokat jelentenek. Munkásságának leginkább értékes része mindazonáltal az a tanári tevékenység, amely révén az erdélyi magyar fiatalság több nemzedékét nevelte és oktatta több mint két évtizeden át. A hatvanadik születésnapja alkalmából 1939-ben Kolozsváron megjelent Emlékkönyvben méltán örökítette meg ennek a tanári munkának az eredményességét egyik kiváló tanítványa: Kacsó Sándor. Itt olvassuk a következőket: „olyan jó érzés volt teljesen érteni, nyomon követni, belekapcsolódni abba, amit a professzor mond. S még megnyugtatóbb, biztatóbb volt kérdezgetni tőle, sőt illő hangon vitázni is vele a szemináriumi dolgozatok bírálata nyomán. Újra gondolkozó embereknek éreztük magunkat, ha vele voltunk, s ő nemcsak megértette, hanem elő is segítette ezt az »egyenrangúsági« érzést azzal az ösztönös tapintattal, ami minden jó tanárban és nevelőben megvan. Bizonyára tudta, hogy csak az ő óráin bontakozhatunk ki valamennyire, s talán még arról is értesült kerülő utakon, hogy magunk között sokszor vigasztalódtunk ezzel a nem nagyon ellenőrzött megállapítással, hogy: »Románul talán ő se tud sokkal többet, mint mi«. Kellett nekünk ez az érzés, ez a vigasztalódás, hogy végképp le ne törjünk, el ne veszítsük a kedvünket és a hitünket, hogy azért nekünk is sikerül előre vergődni valahogy a diploma felé.”
György Lajos
György Lajos ugyancsak meghatározó szerepet töltött be az erdélyi magyar irodalomtörténet-írás fejlődésében. 1890. április 3-án Marosvásárhelyen született és 1950. december 31-én Kolozsváron halt meg. Tanulmányait Csíkszeredában és a kolozsvári egyetemen végezte, ahol doktorátust szerzett. Budapesten és Mezőkövesden, majd a kolozsvári Mariánumban (a katolikus leánygimnáziumban) tanár, később igazgató, a kolozsvári magyar polgári iskolai tanárképző főiskola tanára és igazgatója. 1927–1928-as németországi tanulmányútja után a kolozsvári magyar egyetemi hallgatók tanulmányi ügyeinek egyházi felelőse, a piarista líceum könyvtárának vezetője, az Erdélyi Múzeum-Egyesület titkára, 1931-től a budapesti egyetem magántanára, 1940-től 1947-ig a kolozsvári egyetem professzora, a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd rendes tagja, az Erdélyi Katolikus Akadémia főtitkára. Számos közéleti tisztsége mellett szerkesztette a Pásztortűz és az Erdélyi Múzeum című folyóiratokat.
Igen jelentékeny tudományos munkássága során mindenekelőtt filológusi eredményei jelentékenyek: évtizedeken át kutatta a magyar és a nemzetközi anekdotairodalom történetét és komparatisztikáját, ennek során több anekdotagyűjteményt adott közre, felkutatta a Jókai Mór és Mikszáth Kálmán műveiben található anekdotikus történetek eredetét, kutatásait 1934-ben Budapesten megjelent A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai című munkájában összegezte. Irodalomtörténeti munkásságának másik nagy területét a magyar regényirodalom kezdeteinek feltárása jelenti, erről tanúskodnak A magyar regény múltjából (Kolozsvár 1922) és A magyar regény előzményei (Budapest. 1941) című művei. Forrásfeltáró tanulmányokban szolgálta az összehasonlító irodalomtudomány ügyét (Magyar elemek a világirodalomban. Kolozsvár, 1924, A magyar és az orosz irodalom kapcsolatai. Kolozsvár, 1946). Jelentékenyek a régi magyar irodalommal foglalkozó tanulmányai és szövegközlései, és igen nagy szerepet vállalt az erdélyi irodalom könyvészetének összeállításában, illetve az erdélyi magyar könyvtárak történetének feldolgozásában.
Konzervatív szellemű irodalomtudósként dolgozott, a születő erdélyi irodalom történetével is ebben a szellemben – ugyanakkor igen alapos és tárgyszerű filológusi felkészültséggel – foglalkozott. Az erdélyi magyarság szellemi élete (Budapest, 1926) című (franciául és németül is megjelent) összefoglalása, amely a szépirodalom és az irodalmi élet mellett a tudományos irodalmat, a sajtót, a zenei és képzőművészeti életet is bemutatja, a hagyományos, konzervatív irodalomértelmezés mérlegén ítéli meg és részben utasítja el a „progresszív” irodalom, azaz az Erdélyi Helikon körül gyülekező írók munkásságát. „Erdély irodalmi élete –jelenti ki – egységesnek most sem minősíthető. Két irányzat áll egymással szemben, a progresszív és a konzervatív érdekeltség. E másutt is meglevő ellentét Erdélyben nem éleződött ki hevessé, mert a körülmények itt korlátokat szabnak a szélsőségek felé elhajlásnak. Csakhogy Erdélyben ez a terminológia elsősorban nem művészi elkülönítést jelent – hiszen némelyik konzervatív író formai és tartalmi modernsége előbb jár a progresszíveknek még a képzeleténél is –, hanem jelent világnézeti, nemzeti, erkölcsi és ízlésbeli differenciálódást. A progresszivitás minálunk azt az erdélyi lélektől távolabb álló, világnézeteken felülemelkedő, az ízlést és az erkölcsöt is felületesebben értelmező szellemet fedi, melynek szempontjai centripetális erővel az egyetemesség, az általánosság, a nemzetköziség felé húzódnak.” György Lajos, ahogy imént idézett szavai is tanúsítják, nem igen értette meg a helikoni irodalom törekvéseit, irodalomtörténeti és filológiai munkássága mindazonáltal előkelő helyet ad számára a két világháború közötti korszak erdélyi magyar szellemi életében.
Kelemen Lajos
Az erdélyi magyar tudományosság egyik legeredményesebb egyénisége a két világháború közötti időszakban Kelemen Lajos volt. Valójában nem irodalomtudósként, hanem történészként: művelődés- és művészettörténészként tevékenykedett, munkássága mindazonáltal gazdagította a régebbi erdélyi irodalmi kultúra kutatását is. 1877. szeptember 30-án született Marosvásárhelyen és 1963. július 29-én halt meg Kolozsváron Lelkes diákként gyalogszerrel járta be Erdély tájait és gyűjtötte a történelmi adatokat. 1896 és 1901 között a kolozsvári egyetem történelem–földrajz szakán tanult, 1902-ben az Erdélyi Múzeum könyvtárában kapott állást, 1907-től a kolozsvári unitárius gimnáziumban tanított, majd 1918-tól az Erdélyi Múzeum levéltárosa lett. A második bécsi döntés után az erdélyi levéltárak főigazgatójának nevezték ki. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület titkáraként is fontos kutatásszervező feladatot vállalt. 1938-ban a Magyar Tudományos Akadémia külső, 1962-ben rendes tagja lett 1957-ben Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének 80. évfordulójára címmel tanítványai igen gazdag tanulmánygyűjteménnyel tisztelték meg.
Hatalmas történeti gyűjtőmunkát végzett, ennek nyomán jött létre az Erdélyi Múzeum-Egyesület igen gazdag levéltára, amely sok ezer oklevelet, feljegyzést és egyéb történeti dokumentumot őriz (jelenleg a Román Tudományos Akadémia történeti levéltáraként működik). Ifjúságától kezdve késő öregségéig (1897 és 1963 között) sok száz tanulmányt, levéltári adatközlést publikált, kéziratos hagyatékában is több figyelemreméltó tanulmány található. Művelődéstörténeti munkássága természetesen az irodalomkutatással is érintkezett, így például az úgynevezett „csiki krónikáról”, az Erdélyi Múzeum-Egyesület múltjáról, Dávid Ferenc, Hermányi Dienes József, Apor Péter, Bod Péter és mások munkásságáról közölt forrásértékű tanulmányokat. Művelődéstörténeti írásainak kétkötetes válogatása Művészettörténeti tanulmányok címmel, B. Nagy Margit gondozásában 1977-ben és 1984-ben került az olvasók elé.
Szerteágazó és eredményes kutató tevékenységét találó módon jellemezték Szabó T. Attila megállapításai: „Kelemen Lajos elsősorban a levéltári nyersanyag feltárását tartotta fontos feladatnak. Mutatja ezt az is, hogy a tudományos irodalmi munkásságáról egybeállított jegyzékben már az első, 1897. évi kezdőtétel helynévtörténeti adatközlés, a további hat közleménye közül pedig három oklevéltárakról szóló ismertetés. Az elsődleges forrásanyag és vele az adatok tisztelete Kelemen Lajos egész tudományos munkásságának legfőbb jellemzője. Nála egy-egy történeti kérdés feldolgozása nem a tárgyra vonatkozó előzetes feltevésekből kiinduló képzelgésekkel kezdődött. Mindig vagy a tárgyra vonatkozó, a tárgyhoz tapadó megfigyelések indították el a kutatás útján, s késztették a levéltári meg más források irdatlan rengetegének átfésülésére, vagy éppen fordítva: a kezén megforduló levéltári anyag beszédes adalékai ösztökélték egy-egy történeti kérdés feldolgozására."
Krenner Miklós
A Spectator („szemlélő”) írói álnevet használó Krenner Miklós 1875. július 18-án a felvidéki (ma szlovákiai) Garamberzencén született, és 1968. augusztus 11-én Budapesten hunyt el. A kolozsvári egyetemen tanári képesítést és doktori fokozatot szerzett, 1900-tól kezdve tizenöt esztendőn át Déván volt tanár, a Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat titkára, a Hunyad vármegye című lap szerkesztője. Később Aradra került, végigharcolta a világháborút, csapattestével Albániáig jutott, majd 1919-ben a köztársasági kormány a szegedi tankerület főigazgatójának nevezte ki. Visszatérve Aradra a katolikus gimnázium tanára és a Rendkívüli Újság szerkesztője lett. Részt vett a erdélyi magyar politikai életben, az Országos Magyar Párt megalakításában, és Kós Károly, Tabéry Géza, gróf Teleki Ádám és Weisz Sándor mellett egyik vezetője volt annak a „reformcsoportnak”, amely az erdélyi magyar közélet megújítására törekedett. Mint ilyen keresett kapcsolatot a román politikai élet liberális szellemű képviselőivel. Verjünk hidat című 1932-es írásában a magyar–román közeledés szükségessége mellett nyilatkozott. Az erdélyi magyar politikában (akárcsak Kós Károlynak) csalódnia kellett, ezért választotta a kritikai szellemiségre alapozott publicisztikát.
Mint újságíró vezető szerepet vállalt az erdélyi magyar sajtóélet szervezésében: az aradi Újságíró Klub és a Kölcsey Egyesület elnöke, az Erdélyi Irodalmi Társaság és a Kemény Zsigmond Társaság tagja, az Erdélyi és Bánsági Népkisebbségi Újságíró szervezet elnöke volt. 1930-ban Kolozsvárra költözött és az Ellenzék főmunkatársa lett. Rendkívül nagy tekintélyt vívott ki az erdélyi szellemi életben. Irodalmi munkásságát történetíróként kezdte, 1908-ban Aradon jelentette meg A nemzeti királyság eszméjének kialakulása című munkáját. Ezt még egy nagyobb Petőfi-tanulmány (1922) és egy Aradot bemutató városkép (1937) követte, gazdag publicisztikai munkásságát nem gyűjtötte egybe, jóllehet számos erdélyi magyar politikai és kulturális kezdeményezés fűződött a nevéhez. Írásai az Erdélyi Helikonban, a Magyar Kisebbségben, az Ellenzékben és az Erdélyi Hírlapban jelentek meg. Általában a kisebbségi élet stratégiai kérdéseivel foglalkozott, mindig európai távlatban és összefüggésben tárgyalva az erdélyi magyarság tapasztalatait és törekvéseit.
A kisebbségi közélet demokratikus megalapozásának és működésének híve volt. A kisebbségi Udom című 1927-ben keltezett írásában olvashatók a következek: „A kisebbségek soha másként nem tudtak megállani, mint a demokrácia, a megfeszített haladás és önkormányzás alapján, melyek az ellenkező törekvések természetes harcát saját életükön belül lehetőleg alaposan elnyomni tartoznak. A gazdaállamok legalábbis a kisebbségekkel szemben nyakig ülnek a mereven arisztokratikus és kegyetlenül konzerváló hatalomban, hiszen az utolsó csendőr is a jupiteri hivatásban tetszeleg, és maga előtt római liktort lát lépkedni koszorúzott fascesekkel, természetes tehát, hogy a legsiralmasabb kisebbségi egyed éppen az ellenkezőt mozgósítsa, az összefoglaló szerv pedig a határozottan megfogalmazott nép politikai küzdelmét igyekezzék rendszeresíteni.” Ugyanebben az írásában a következőkben jelölte meg a magyar kisebbségnek a román hatalommal szemben kialakítandó stratégiáját: „.A kisebbségi életet, röviden szólva, két világos kötelezettség nyomja. Az egyik, hogy megfelelő helyzetet teremtsen a többséggel szemben: a másik, hogy céltudatos neveléssel, gyakorlattal azokat az erőket izmosítsa ki, amelyekkel önmagát felfegyverezni tartozik a többséggel szemben való magatartás biztosításában. (...) Röviden szólva, a kisebbségi nemzetnek állandó ellenzéket kell alkotnia a többség mindazon tulajdonságaival és politikai céljaival szemben, melyek a kisebbség létét fenyegetik, és viszont hangos, munkás szövetséget ajándékozni mindama jegyeinek, melyek a kisebbségi sorson önkéntelen segíthetnek. Ha a románság bizonyos mértékig jogos bizalmatlansággal viseltetik, ezt minden eszközzel kell tompítani, csak újabb kihívással és talpnyalással nem; ha a román társadalom a nemzeti állam felnarkotizált új ábrándjába kapaszkodik, akkor ezzel a kisebbségvédő nacionalizmusát kell gerincesen szembeállítani, éspedig a nemzetközi nagy eszmekapcsolatok, vallási, emberiességi, páneurópai, demokratikus gondolatok különös hangsúlyozásával együttesen; ha erkölcsi kirívódások nehezednek reánk a túloldalról, az erkölcs szépséges javaival mint királyvízzel kell válaszolni, és támogatni azokat, akik biztosító munkát végeznek.''
Krenner Miklós mindvégig az erdélyi magyarság szellemi önvédelmének kiemelkedő stratégájaként tevékenykedett A második bécsi döntés után a budapesti Magyar Nemzet publicistájaként dolgozott, szót emelt az erdélyi magyarság és a transzilvánizmus hagyományai mellett. 1942-ben ő is ott volt a Magyar Történelmi Emlékbizottság háborúellenes kiáltványának aláírói között, 1943-ban ő szerkesztette a 48-as Erdély című kolozsvári „zsebkönyvet”. Ugyanebben az esztendőben Budapestre költözött, Bajcsy-Zsilinszky Endre mellett vállalt közéleti szerepet, a második világháború után tulajdonképpen visszavonultan élt, magányát csak egy alkalommal hagyta el, midőn Petru Groza román miniszterelnökkel fenntartott korábbi jó kapcsolatának köszönhetően ő hozta Budapestre az aradi múzeumból – a miniszterelnök ajándékaként – Petőfi Sándor kardját.
Ez a küldetése valójában töretlen demokratizmusa által vezérelt pályájának jelképes lezárás lett.
Kovács László
Az Erdélyi Helikon szerkesztésében és a helikoni íróközösség szervezésében Kovács László a „szürke eminencies” szerepét töltötte be. A Marosludas mellett fekvő Gerendkeresztúron született 1892. december 25-én és Budapesten halt meg 1963. július 2-án. A nagyenyedi Bethlen Kollégiumban, majd a kolozsvári egyetem bölcsészeti karán tanult, 1916-ban katonának hívták be, ezért nem fejezte be egyetemi tanulmányait. Az Erdélyi Szemlében és a Pásztortűzben jelentek meg első írásai, a többi között versei, elbeszélései és színpadi jelenetei. 1926-ban az Erdélyi Szépmíves Céh lektora, majd az Erdélyi Helikon szerkesztője, a Céh irodájának igazgatója lett. Igen nagy és eredményes munkát végzett az erdélyi irodalom körül, jóllehet irodalompolitikai óvatossága nem mindig talált egyetértésre, a Berde Máriával és másokkal kialakult konfliktusa vezetett 1933-ban az Erdélyi Magyar írói Rend (EMIR) megalakulásához. A második világháború után kísérletet tett az Erdélyi Helikon felújítására, a román hatóságok erre nem adtak engedélyt. 1950-ben Budapesten telepedett le, a református egyház sajtóosztályán, Az Út, majd a Reformátusok Lapja szerkesztésében dolgozott.
Tanulmányíróként és kritikusként is szerepet vállalt az erdélyi irodalom gondozásában, Kós Károly, Kuncz Aladár, Reményik Sándor, Tompa László, Tamási Áron, Dsida Jenő munkásságáról jelentek meg tanulmányai, emellett magyarországi írókról: Ady Endréről, Babits Mihályról, Kosztolányi Dezsőről és Móricz Zsigmondról is figyelemreméltó tanulmányokat közölt. Ezeket az írásait 1941-ben Az irodalom útján című kötetében gyűjtötte egybe. Ezekben a tanulmányaiban az erdélyi irodalomnak a két világháború között általánosan elfogadott szellemi stratégiája mellett érvelt, rámutatva arra, hogy ennek a stratégiának az erős közösségi érzés és felelősségvállalás, következésképp a „nemzetpedagógiai” szándék és a hagyományos erdélyi józanság a sarokpontjai. „A Nyugat-generáció egyéniségproblémái helyett – mutatott rá Tolnai Gábor Erdély magyar irodalmi élete című könyvének ismertetésében – az erdélyi irodalom az egyéniségproblémákat is már hűvös kollektív hátterükkel hozta; a Nyugat-generáció egyéniségforradalmáraival szemben az erdélyi írók és hőseik józan képviselők csupán. (...) A szótól, az anyag játékos és boldog lehetőségeitől nem részegedhettek meg, ami pedig művésszel természetesen és gyakran történik meg. Inkább írók voltak az elmúlt tizenöt esztendő alatt, mint művészek, a hangsúly mindenesetre az előbbin áll.”
A hagyományos erdélyi józanságot pedig Reményik Sándor költészetének méltatása során a következőkben jellemezte: „Az »erdélyi szellem« bölcsen mérlegelő, s minduntalan a maga jogos indulatai fölé szökkenő józan gondolat. De a józanság útja a legregényesebb út a földön. Csupa féken tartott paradoxon játszik vele ideges vigyázássál a mérlegen. Szélesre kitárt karja tüzet és vizet ölel. Elrendező és uralkodó erő. Éber és munkás gondolat, s ha más útja nem akad, a szellem területén éli ki magát, s elősegít egy hitet és lelkületet: e földön az a nép fog győzni és uralkodni, amely e gondolat útján járni megtanult. Ez a szellem teheti valósággá a magyar nép dunamedencei hivatását, s töltheti meg újra egészséges, tartós, meleg élettel Szent István Kárpátok-koszorúzta magyar birodalmát.” Nagy kár, hogy amidőn a történelem mintegy arra késztette volna a budapesti kormányzatot, hogy kövesse az „erdélyi józanság” tanácsait, ez a kormányzat éppen a józan ésszel ellentétesen cselekedett, következésképp Kovács László (és annyi erdélyi gondolkodó) geostratégiai elképzelése is megbukott.