"A szülőföld megannyi személyes mitológia"
Kereső  »
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 4. (450.) SZÁM — FEBRUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Bi­zony a rám­pák is vi­lá­gít­nak
Szabó Árpád Töhötöm
Mi­ért él Bun­dás Rekk si­va­tag­ban?
Vida Gábor
Dühöngő jegyzet
avagy szülőföld és anyanyelv
Sipos Gábor
Po­li­ti­ka, vas­út, tör­té­net­írás
Szőcs István
Az el­sők di­cső­sé­ge – örök­ké má­so­ké?
László Noémi
Gyanútlanul
Horváth Előd Benjámin
Cirque du soleil
(reggeli stanzák)
Márkus András
A kolozsvári orgia
avagy Kolozsvár újra benépesül
Váradi Nagy Pál
Fordulatok a végmegállóban
Drótokon
Balett
Gyilkosok
Batári Gábor
Lat­ri­na ma­gi­ca
Demeter Zsuzsa
Nyelv-em­lé­kek
Jancsó Miklós
Stré­be­rek
Lászlóffy Csaba
Allegro barbaro
Fodor Sándor
OL­VA­SÓ­NAP­LÓ
Egy kortárs különös sorsú könyvéről
Mihai Măniuţiu
A szín­pa­di hár­mas­ság
Terényi Ede
MO­ZART­RÓL MO­ZART­TAL 2.
Hin­tón Eu­ró­pá­ban
Márciusi évfordulók
 
Szabó Árpád Töhötöm
Mi­ért él Bun­dás Rekk si­va­tag­ban?
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 4. (450.) SZÁM — FEBRUÁR 25.

    (egy ol­va­só nap­ló­já­ból)
Bo­dor Ádám­ról fo­gok úgy be­szél­ni, hogy tő­le ol­vas­tam – de ró­la ke­ve­set. És tu­dom, hogy bi­zo­nyos emel­ke­dett kö­zeg­ben rosszul ve­szi ki ma­gát, ha az em­ber nem idéz meg egy-két mag­vas gon­do­la­tot, mert még a vé­gén szat­má­rit mond Szakhmáry he­lyett, és a ká­no­nok őr­zői ezt sé­rel­mez­he­tik. Nem tu­dom te­hát, hogy Bo­dor Ádá­mot ka­no­ni­zál­ták-e, és ha igen, mi­lyen irány­ba. De nem hi­szem, hogy a Bo­dor Ádám-i vi­lág bár­ki­nek is emel­ke­dett len­ne. Bár ak­kor rög­tön fel kel­le­ne ten­ni a rég le­rá­gott csont­nak tű­nő kér­dést, hogy vi­lá­got te­remt, vagy le­ké­pez egy vi­lá­got, mert egy olyan kö­zeg­ben ír, ami ma­ga sem emel­ke­dett – itt csak bel­ső emel­ke­dett­ség le­het­sé­ges. Amit ír, az in­kább nyelv és han­gu­lat. Han­gu­lat és nyelv, nyel­vi han­gu­lat, és va­ló­já­ban ar­ról csak ar­ról sze­ret­nék be­szél­ni, hogy ne­kem ő mi. S az­tán, hogy ki fog ne­kem fel­men­tést ad­ni? Ta­lán az, aki a zsa­lu­ra ír­ja fel, hogy „Kré­tás az or­rod ne­ked.”
Bo­dor Ádá­mot ak­kor is­mer­tem meg, ami­kor egy ba­rá­tom­mal be­köl­töz­tünk egy ko­lozs­vá­ri al­bér­let­be, négy szo­ba, egy für­dő, egy kü­lön­ál­ló klozett, egy félsüket házibácsi fél­vak sakk­part­ner­rel, hü­lye vagy fi­ú­ka, nem lá­tod, hogy sakk­ba lépsz, üvöl­töt­te. És mi ket­ten. A leg­ki­sebb szo­bá­ban. A házibácsinak kel­lett az egyik nagy szo­ba, mert ott tar­tot­ta a ku­ká­ból fab­ri­kált pá­lin­ka­fő­ző-fel­sze­re­lést és a mű­anyag hor­dók­ban bü­dö­sö­dő cef­rét. A köny­ve­it ép­pen emi­att hoz­zánk tet­te be, nem volt sok, el­fér­tek. Va­la­hogy be­ke­ve­re­dett a köny­vek kö­zé egy Bo­dor Ádám-kö­tet is, ha jól em­lék­szem, a Meg­ér­ke­zés észak­ra. Igen, az volt, a Meg­ér­ke­zés észak­ra, ne­kem a har­ma­tos fű­ben va­ló bi­cik­li­zé­sek az­óta is ezt idé­zik. És még sok min­den.
Ma er­re vissza­gon­dol­va, ez meg­le­pő is le­het­ne: egy ko­lozs­vá­ri, ak­tív ko­rá­ban re­pü­lő­gép­mo­tor-sze­re­lő házibácsi pol­cán ott van Bo­dor Ádám. És ez ta­lán Bo­dor Ádám-i is, mi­köz­ben – ami­kor én ta­nul­tam – a tan­köny­vek­ben csak az egyik­ben, és an­nak is csak a vé­ge fe­le sze­re­pelt.
Nem Sturm fo­gott meg, még ke­vés­bé a hoz­zá fű­zött ér­tel­me­zés. In­kább a far­me­res, bar­ná­ra sült lány volt, aki­nek bőr­szí­jon ló­gott az órá­ja. Vagy a fa­vá­gó, aki nem ment töb­bet fát vág­ni. Vagy in­kább Ti­mis Va­lér, aki egy na­pon sző­ke pa­ró­kát ta­lál az er­dő­ben. Musztafa Mukkerman. Ezek a tör­té­ne­tek min­dig ott van­nak ve­lem – per­sze, ma már Sturm is.  
Kö­rül­be­lül két éve tör­tént, ubor­ka­sze­zon­ban, ami­kor a la­pok na­gyobb lé­leg­ze­tű ri­por­to­kat kö­zöl­nek egyéb­ként ér­dek­te­len té­mák­ról, hogy az egyik na­pi­lap­ban le­pusz­tult, hegy­vi­dé­ki szál­ló – át­me­net a szál­lo­da és a me­ne­dék­ház kö­zött – hely­ze­tét ecse­tel­te az új­ság­író, disz­nók­kal, rozs­dás la­ka­tok­kal, szi­vár­gó csö­vek­kel és egyéb oda il­lő dísz­le­tek­kel. Ol­vas­tam a cik­ket, mit ol­vas­tam, ro­han­tam át a so­ro­kon, mi­kor mond­ja ki vég­re: a hely Bo­dor Ádám-i. Nem mond­ta ki. Per­sze, ez nem je­len­tet­te azt, hogy nem ol­va­sott Bo­dor Ádá­mot. Egy­sze­rű­en nem ju­tott eszébe… amúgy meg mi­ért is ol­vas­ta vol­na? Mert ott van a köny­ves­bolt pol­cán? Ott még so­kan van­nak. Bo­dor Ádám vi­szont nincs ott – vagy nem volt ott – a tan­köny­vek­ben, ho­lott úgy gon­do­lom, hogy a min­den­nap­ja­ink­ban ott van. Ott van, ami­kor az em­ber kon­zer­vet nyit meg, úgy, hogy a be­ton­lap­hoz sú­rol­ja, ami­kor egye­dül áll­do­gál a tö­vi­si ál­lo­más pe­ron­ján, ami­kor a sze­let né­zi egy híd­ról, ami­kor le­ta­po­sott ha­von lép­ked, és a ku­tyá­ja kör­me ne­sze­zik mö­göt­te. Meg­le­het, egyéb­ként, hogy Bo­dor Ádám nem min­den­ki­vel van ott: éle­tem egy adott sza­ka­sza úgy ala­kult, hogy so­kat utaz­tam egye­dül, jöt­tem-men­tem fé­lig üres sze­mély­vo­nat­okon, ücsö­rög­tem árok­szé­len ar­ra ha­la­dó ko­csi­ra vár­va. Ta­lán ezért volt olyan mély a ta­lál­ko­zás. Volt ezek­ben a han­gu­la­tok­ban va­la­mi, amit so­ha nem tud­tam el­me­sél­ni, ami­kor meg­pró­bál­koz­tam ve­le, lát­tam, hogy a hall­ga­tó­ság in­kább saj­nál­koz­va, mint meg­ér­tő­en mo­so­lyog. Per­sze, mert ki­nek len­ne ér­de­kes egy út­szé­len ül­dö­gé­lő lány, há­ló­já­ban ubor­ká­val? Eh­hez Bo­dor Ádám kell.
Bo­dor Ádám min­dig el­hall­gat va­la­mit, nem is tit­kot, nem is in­for­má­ci­ó­kat, in­kább egy ne­vet, egy he­lyet, egy na­pot. Ami­ket ne­kem is is­mer­nem kel­le­ne. Írá­sai et­től nyi­tot­tak. Olyan ez, mint ami­kor ugyan­az a ba­rát, ugyan­az a la­kás, én el­ol­vas­tam egy két­kö­te­tes re­gényt, és di­csér­tem a ba­rá­tom­nak. Er­re a köny­vet ő is el­ol­vas­ta, ma így mon­da­nám: ki volt akad­va tő­le, hogy mi­lyen jó, a szer­ző be­mu­tat az egész poszt­mo­dern­nek – a könyv 20. szá­zad ele­ji –, úgy kez­di, hogy fon­tos in­for­má­ci­ók­ra utal, de azo­kat nem mond­ja el, és ép­pen ezért egy mély szel­le­mi já­ték­ba visz stb. Én ezen cso­dál­koz­tam egy csep­pet, mert nem ta­pasz­tal­tam mind­ezt a re­gény­ben – de per­sze, gon­dol­tam, min­den­ki­nek jo­ga van sa­já­to­san ér­tel­mez­ni egy mű­vet. Mi leg­alább­is így ta­nul­tuk. Míg­nem az­tán ki­de­rült, hogy ba­rá­tom egy­ből a má­so­dik kö­te­tet ol­vas­ta el, et­től volt az in­tel­lek­tu­á­lis iz­ga­lom. Az­tán már nem is ol­vas­ta el so­ha az el­ső kö­te­tet, ne­hogy el­ront­sa az él­ményt. Bo­dor Ádám ne­kem leg­több­ször ezt idé­zi: mint­ha len­ne va­la­hol egy el­ső kö­tet, amely­ben el­mond­ja, hogy mi­ért él Bun­dás Rekk, a les­ke­lő­dő egy ma­ga csi­nál­ta si­va­tag­ban. De ilyen kö­tet nincs, eze­ket az írá­so­kat ne­kem kell to­vább ír­nom, csak­hogy úgy kel­le­ne to­vább ír­ni, mint ahogy Bo­dor tet­te. Ezt pe­dig csak ő tud­ja meg­ten­ni. Ezért is ódz­kod­tam min­dig at­tól, hogy ró­la ol­vas­sak, hisz van az ér­tel­me­zé­sek­nek egy rossz szo­ká­suk: le akar­ják zár­ni a mű­ve­ket. Ahogy W. G., a má­sik nagy mon­da­ná: az éj­sza­ka rej­té­lyei meg­fe­nek­let­tek a ma­gya­rá­zat szá­raz ho­mok­ján.
Az el­hall­ga­tá­sok mel­lett A bör­tön sza­ga még­is­csak el­mond egy-két dol­got. Mint­ha ez len­ne az el­ső kö­tet – ám ami­vel úgy tű­nik, megint csak az el­hall­ga­tott té­nye­ket sza­po­rít­ja. Nem tu­dom, hogy mennyi­re szer­kesz­tett a kö­tet szö­ve­ge, de ugyan­azt lá­tom ben­ne, amit a töb­bi írá­sá­ban is: úgy me­sél, ahogy ír, egy-egy rész egy-egy kis írás a ma­ga nyel­vi­sé­gé­ben és han­gu­la­tá­ban. Ami­kor ar­ról me­sél pél­dá­ul, hogy a me­ne­dék­ház­ból ki­te­kint­ve meg­pil­lan­tott egy kö­ze­le­dő asszonyt. Eb­ben az asszony­ban ben­ne van a Hunyad me­gyei busz uta­sa, a Jo­li ne­vű nő, Ojniczáné, de azt per­sze, nem tud­juk meg, hogy ki ő.
Re­mé­lem, sem­mi­lyen irány­ban nem zár­tam le Bo­dor Ádám írá­sa­it. Amit itt el­mond­tam, az va­ló­já­ban ró­lam szól. Én pe­dig csak egy ol­va­só va­gyok. De hát ő is csak egy író. És ez ben­ne a leg­jobb. Egy egyén, aki fi­gyel. Egy író.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében