Kora reggel van, nagy csend vesz körül, nem akarom megtörni a csendet, inkább élvezni szeretném, elmerülni benne, egyesülni a Világmindenséggel. Csak a csendben létezem igazán, millió gondolat szövi át bennem a csendet, nem félek tőle, nem érzem Halálnak, épp ellenkezőleg: a CSENDBEN VAN AZ ÉLET. Öreg írógépemen kopogok, a zaj megzavarja a csendet, lárma ez a javából. Miért nem térek rá a mellettem heverő zajtalan számítógépem billentyűire? Talán azért, mert megszoktam írógépem zaját és ez a zaj számomra az Én csendem részére. A CSEND befogadja magába a LÁRMÁT. A lárma azonban kiközösíti magából a csendet. De nem tudnak egymás nélkül létezni: a csend igazából lárma lehet és a lárma a legteljesebb csönd. Voltak zeneszerzők, akik csak valamilyen lármában tudtak igazán komponálni, nélkülözhetetlen kellék, háttér volt számukra a lárma. Pucciniről tudjuk, hogy gyakran komponált vidáman mulatozó barátjai lármája közepette. A lárma jó szűrője lehet a gondolatoknak, mégpedig szűrője, azonnali szelekciója. Magam is tudok lármában – rádiózajban, beszélgetés közben – komponálni, sokszor azt hiszem, hogy az engem körülvevő lárma segít a gondolatok sűrűjéből a jót, a nemeset kiválasztani már az alkotás pillanatában. Szándékosan nem írtam jó helyett legjobbat, mert Szilágyi Domokos „tiltása” jutott eszembe: „óvj az ebtől, óvj a sebtől, / óvj a tökéletesebbtől, ... („... mert tudjuk, hogy a’ jónak mindig a legnagyobb ellensége a’ legjobb.” (Vasárnapi Újság, 1842, 427. sz.). Milyen nagy csendje van ezeknek a régi újságkivágásoknak, másfél évszázad lármáján túl, a múlt csendjáben lapulnak csodálatos gondolatok, amíg egyszer csak zajjal felütjük a múlt könyvét megtörve a GONDOLATOK CSENDJÉT.
Nemcsak írógépem kopogásával kavarom fel a reggeli – még félig alvóházi csendet, de könyveim lapozgatásával, a könyvszekrényem ajtónyikorgásával, lépteim zajával és még azzal a gondolati projekcióval is, a mivel környezetemre hangtalanul kivetítem csendkeresésemet. Verseket keresek a csendről. Ady-kötetet kényszerítek ki a könyveim halmazából: A fehér csönd, Jó Csönd-herceg előtt. A csend szóba valahogyan belelármázik az ö betű. Olvasva (belső hallással) még elfogasható, kiejtve már egy kicsit lármás az ö-zés. József Attila már következetesen csend-et ír: „Riasztó, mint a fölmorajló tenger / és mint a végtelen hó, épp olyan. / Álarca mélyén bús Halál rohan / jaj, üstökömbe kap s én gyáva Ember // remegve ejtem lelkemet elébe.” (József Attila: Csend). Akárhol nyitom ki köteteimet mindenhonnan a csend félelme árad felém: „Éj és csend és halálnak árnya. / Meglibben, lám, a pálma szárnya / szobámban, verdes, mintha szállna / valami földfeletti tárna / felé, levélzetet kitárna, / szivárvány-zivatart lehozva, ...” (Szilágyi Domokos: Éj és csend).
Tűnődöm – miért félünk a csendtől? Miért azonosítjuk az Éjszakával, a Halállal, tehát valami negatívummal? Miért fordítottuk meg a dolgok rendjét, hiszen a világ csendből és nem lármából született. Először volt a Csend és csak azután a Hang és belőle születve a Lárma. Minden a CSENDBŐL SZÜLETIK: A CSEND AZ ÉLET. A csendhez asszociált Éjszaka is az új elindulások, az új születések ideje. Az Éjszaka a POZITÍV. Rettegjük a lárma csendbe hulló halálát? Fordított világban élünk? Mintha ki akarnánk küszöbölni a csendet és lármától lármáig szeretnénk „haladni”. Sokan vannak, akik lármában alszanak a legédesebben (reggelig szól a nyitva felejtett rádió, Tv-készülék). Félünk a csendtől? Ó, ezt a félelmet már régen elfelejtettük, ma már UTÁLJUK A CSENDET. Hol húzhatja meg magát a ZENE ebben a (KI)FORGTOTT világban a LÁRMÁN INNEN vagy a CSENDEN TÚL?
A zenetörténet egyik legtökéletesebb hallású alkotója Bartók csak a legnagyobb csendben tudott zenét írni. Sűrűn használta munkaközben a füldugókat, hogy teljesen belemerülhessen a csendbe. Bartók zenéje a csenden túlról szól felénk, a LÉLEK CSENDJÉBŐL SZÜLETIK MEG. Minden igazi zene lelkünk csendjét hozza el ismét nekünk. Azt a csendet, amit a 20. század lármájában már-már végleg elvesztettünk.
