(Nyílt válasz egy nyílt magánlevélre)
Amióta a Szilágyi Domokos-ügy a nyilvánosság elé került, készülődik bennem az, amivel az alább következőkben a közvéleményt is kénytelen vagyok megterhelni. S különösen kényszerítő erővel kívánkozik ki most belőlem, amikor az utóbbi időkben szegény Szisz már nincs egyedül. Ami a „besúgó”-téma körül mostanában történik, az olyan közügy, amelyben szólnom kell, még akkor is, ha engem is belöknek az arénába, s a kárörömmel röhincsélő – s közben tökmatot köpködő – tömeg, reám is rámkiáltja a „feszítsd meg!”-et.
A téma azért „kényes”, és bizonyára azért vonakodtak eddig sokan megszólalni, mert egy tárgyilagosabb megítélés igénye ebben az ügyben könnyen értelmezhető úgy, hogy valaki mentőövet akar nyújtani azoknak, akik ilyen szerencsétlen módon a közfigyelem előterébe kerültek. És ez a vonakodás nem is egészen indokolatlan. A „védelem” egy olyan penge élén indul el, amelyiknek nem látni a végét, s nem is lehet tudni, hogy van-e vége egyátalán, vagy a nyaktörő mutatványt végigjárva az ember ott találja magát a semmi szélén.
Megszólalásomhoz hadd bocsássak még előre annyit, hogy az 1956 Erdélyben előkészítése során alkalmam volt néhány hivatalos irattal szembenézni, ezeket – hála a hét év alatt saját bőrömön szerzett tapasztalatoknak – némiképp „belülről” is tudom értelmezni s hogy kezemben járt a magam dossziéja is (másolatát most várom a Hivataltól). Tehát nem a levegőbe beszélek.
De hagyjuk a képes beszédet – az sokmindenki által sokféleképpen értelmezhető.
A legnagyobb bajom a mostanában nyilvánossára került „besúgó-ügyekkel” kapcsolatban az, hogy rész-információkon alapulnak. Valahol előkerülnek jelentések, amelyeket a mai olvasó – főképp, ha (személyében vagy meghurcolt családtagjának igazságot keresve) érintett – megtalál egy iratgyüjtőben, és hozzájuk társul az arra illetékesektől a fedőnevet feloldó hivatalos írás is. Az érintett tehát „besúgónak” (vagy a használatos nevek valamelyikén „informátornak”, „ügynöknek”, „hálózati személynek”) minősül.
(Most tegyük túl magunkat azon, hogy a CNSAS felelős beosztású előljárói szerint még messze nincs minden irat a felügyeleti szerv birtokában, s az átvett – egyébként hatalmas – anyagnak is csak mintegy 10%-a van feldolgozva.)
Annak, hogy valaki ezt a minősítést megkapja, három alapkritériuma van: legyen meg a sajátkezű beszervezési nyilatkozat (amelyben „vállalja a feladatot”), legyenek tőle származó, saját kézzel írt jelentések, és végül igazolható legyen az, hogy az illető ezért a „szolgálatért” anyagi juttatásban részesült. Mindezek megléte esetén az illető „kiérdemli” a fenti minősítést. Csakhogy a volt állambiztonsági anyagot kutató történészek tudják – és több helyütt le is írták, el is mondták -: az illető személlyel kapcsolatban az igazi kutatói feladat csak ezután kezdődik.
Nem mentséget keresünk tehát, hanem a kutatás szakmai körökben közismert elvárásához alkalmazkodunk akkor, amikor elvárjuk az ilyen ügyben megszólalóktól, hogy a „célszemélyek” esetében – mielőtt az arénába löknék őket – a feladatnak ezt az útját is végigjárják, úgy, ahogy azt Esterházy Péter a Javított kiadás gyötrelmes lapjain, íróként és egy „besúgó-apa” fiaként végigjárta. Mert – a lemoshatatlan minőségen túl – nem mindegy, hogy valaki önként, az első pofonra, vagy alapos verés és nem csak morális, hanem fizikai fenyegetés után írja-e alá a „vállalási nyilatkozatot” (a kényszerítő példákat és módszereket aki nem találkozott velük, az is elképzelheti). Nem mindegy, hogy kiről, mikor és miképpen jelent (bár akár a Javított kiadásból is lehet eseteket idézni, amikor az abszolút „ártatlan” információ is végzetes lehet a „célszemély”-re nézve). És az sem mindegy, hogy valakinek egy adott pillanatban van ereje kimondani azt a „nem”-et, amelyhez sokkal könnyebb lett volna a legelején tartania magát, vagy hogy a „szolgálat” megtagadásának egy másik módját választja (disszidál vagy elpusztítja magát, mint ahogy Szilágyi Domokos tette). A lényeget tekintve a minősítésben nem esik változás, de micsoda különbség van a részletekben! És a hibának micsoda lehetősége, ha a „szolgálat” megtagadásának végső lépése előtt előkerült jelentést lobogtatjuk, mint az illetőre vonatkozó megfellebbezhetetlen erkölcsi bizonyítványt.
Nekem életemben négyszer adatott meg, hogy aláírhattam volna a „vállalási” nyilatkozatot. Először akkor, amikor a hét évet megkaptam és mindjárt az ítélet után felajánlották, hogy nem kell leülnöm, sőt bentléem alatt is „kedvező” bánásmódban fogok részesülni; másodszor jóval a félidőm eltöltése után, amikor már kezdtek jönni-menni az egyéni kegyelmi listák és én is ajánlatot kaptam (most, a dossziémban találkoztam azzal az előterjesztéssel, amelyben a kolozsvári Securitate kegyelemre javasol, majd mellette egy másik irattal, amelyben a „felső szerv” úgy dölt, hogy „graţierea nu se aprobă”); harmadszor már szabadulásom után, amikor vízvezetékszerelő segédmunkásként próbáltam „visszailleszkedni a tisztességes emberek társadalmába”, s felajánlották, hogy „segítenek” képességeimnek megfelelő helyre kerülni; és végül negyedszer, amikor már a Kriterionnál voltam, és részlegvezetői kötelezettségemként várták volna el tőlem, hogy a szolgálatukba álljak. Vannak tehát tapaszalataim arról, hogy milyen morális kényszernek van az ember kitéve. Pedig az én viszereimet nem verték gumibottal, mint az Esterházy Mátyásét – csak épp családom (várandós feleségem, kislányom és születendő fiam) sorsát lökték be a mérleg egyik serpenyőjébe.
Valahol tehát (a feldolgozatlan 90% vagy a még ma is belügyi birtokban lévő ki tudja, mennyi belügyi irat között) ott kell lennie annak a dossziénak, amelyik a „hálózati személy” beszervezési irataitól kezdve (mert – a magamét láttam – annak az előkészületeiről is részletekbe menő anyag születik, aminek csak a „végterméke” az a bizonyos nyilatkozat) az összes jelentéseit, saját kézírással tartalmazza, rajtuk a „tartótiszt” kiértékeléseit és utasításait. Tessék csak végigkövetni Esterházy Mátyás sorsát ebből a szempontból: bőséges anyagot dolgoz fel az író ebben a györtelmes könyvben. Aki egy ember sorsát kutatja, annak válaszolnia kell a „mit”, a „mikor” és a „hogyan” kérdésére. És ezek a részletek csak a teljes dosszié ismeretében tárulnak fel.
Ezzel elérkeztünk a dolog másik feléhez: a „besúgó” és tevékenysége nagyobb összefüggéséhez. Mert ő nem légüres térben jelentett, hanem egy alaposan megszervezett ördögi gépezet fogaskerekei között. És mi mégis elvonatkoztatunk ettől a gépezettől: arról alig esik szó, a „tartótiszt” neve (pedig ott van a jelentést kiértékelő lapon) le sem íródik. A Javított kiadás azért is kiemelkedő tett, mert az író a besúgó-apa cselekedetei mögött végig ezt a gépezetet is láttatja. Hol van a Szilágyi Domokos (és nem folytatom a névsort) dossziéja? Ki járta végig az ő útját a benne lévő iratok (és a hozzájuk fűzött utasítások) alapján? Mikor fogunk beszélni az ő „tartótisztjeiről” is? Mikor jön el az az idő, hogy a szégyenoszlophoz kötve őket is (vagy első sorban őket) látjuk az arénában?
Mindnyájan tudjuk, hogy ők – köszönik szépen – jól vannak. Nagyon jól.
És ide elérkezve kényelen vagyok feltenni magamban – és most már nyilvánosan is – a harmadik kérdést. A Securitatenak a diktatúra bukását megelőző évtizedben már nem az „élőhúsbeszolgáltatás” volt a feladata, nem az, hogy megtöltse a börtönöket, a kényszermunkatáborokat, hanem hogy az egész romániai társadalmat a kezében tartsa. A célkeresztbe kerülteket nem-igen börtönözték be („legfeljebb” áttették a határon, súlyosabb esetben kidobták őket egy vonatból, vagy felkasztották egy erdőben). Célkeresztben az egész romániai társadalom volt, amelyet a kollektív félelem légkörében atomjaira vertek szét, amelyet erkölcsileg bomlasztottak fel. És most ez a bomlasztás folyik tovább: a „leleplező” kiszivárogtatásokkal. Mert az aréna ülőhelyein szorongó tömeg elé a porondra nem a volt tartótiszteket vetik, és még csak nem is azokat, akiket jól ismertünk, akikről 89 előtt is tudtuk, hogy besúgók, hogy aljas indítékból, vagy meggyőződésből a „szervek” szolgálatába állnak. Köszönik szépen, ők is jól vannak.
Helyettük olyanok „besúgói” múltja kerül reflektorfénybe, akiket (egészen más érdemeikért) tiszteltünk, akikre felnéztünk, akik a diktatúra idején műveikkel erősítettek abban, hogy ne adjuk fel a reményt „egy jobb korban, mely után...” Mert nyilván közöttük is voltak gyenge, kényszerhelyzetekben megszorított emberek, akiknek művéből – ha most viselt dolgaikat ismerve, újraolvassuk azokat – a diktatúra évtizedeinek nyomorúságáról olyan mélységek nyílnak meg, amelyeket enélkül a borzalmas „ár” nélkül nem lett volna alkalmuk megtapasztalni. Páskándi Géza egy mondatát idézte nemrég valaki a fejemre: „se a bűn, se a bűntudat nem ítélhet az érték felett”. Akkor most mégis miért és milyen alapon veszik maguknak egyesek azt a bátoirságot, hogy az érték fölött is ítékezzenek?
Hát nincs senki, aki észrevegye, hogy napjainkban változott módszerekkel, de a „bűn” pellengérre állítása nyomán az arénában felharsanó üvöltésben épp az értékeink kérdőjeleződnek meg? Hogy sokkal körmönfontabb módon, mint 89 előtt, folytatódik a mi kicsi társadalmunk morális felbomlasztása? Hogy nem csak a bűn”, hanem az érték fölött is ítéletet mondunk? Hogy összekeverjük a kettőt.
Sajnos, a médianyilvánosság sem igen segített ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásában, sőt – tisztelet a kivételeknek – nem mindig tudott ellenállni a „szenzáció” kísértésének. Mert ha nyilvánosan pellengérre állítanak egy gazambert, akkor azok, akik róla azt eddig is tudták, legfeljebb elégtételt éreznek. Igazi hírértéke annak van, amikor olynak valakiről lehet levenni a keresztvizet, aki egyébként köztiszteletnek örvendett.
És végül ott van egy mindegyre feltevődő kérdés: mért nem volt, miért nincs az érintettekben annyi civilkurázsi, hogy előálljanak és bevallják azt, amit tettek? Elvileg jogos és erkölcsi mértékkel mérve nem lényegtelen kérdés. De legyünk őszinték: az 1989 decemberi első napok eufóriája után az erkölcsi megtisztulás ideje jött el, vagy egy kompromittálódott hatalom átmentésének és más módszerekkel érvényesített további hatalmának az ideje? Nem bukott-e meg a gyakorlatban a Temesvári kiáltvány 8. pontja? Nem verték-e szét a bukaresti diákokat, akik igazi demokráciát követeltek? Nem a magukat egy új világba beépítők különböző táborai közötti hatalmi harc ideje következett el a diktátor félreállítása után? Hiába akartunk mi erkölcseinkben megtisztulni! Ha meglett volna is az a bizonyos civilkurázsi, sehol sem volt hozzá a befogadóközeg. A közszereplők között fehér holló a temesvári ortodox metropolita, Nicolae Corneanu, aki 1990-ben felállt és nyílt vallomást tett. Megtisztult tőle az egyháza? – Persze nem könnyű dolog a bűnvallás – s különösen nem a nyilvános bűnvallás. Nagyon sok „besúgó” azzal lett foglya vállalt szerepének, hogy zsarolhatták azzal: leleplezik társai előtt, ha nem végzi tovább a „kötelességét”. És ezt még 89 előtt is nehéz volt válalni.
Legalább most törjünk ki ennek az új közösségbomlasztásnak a bűvköréből! Legalább most ne engedjük manipulálni magunkat! Nevezzük nevén a bűnt, de csak akkor, amikor elkövetésének minden körülménye ismeretében ítélhetünk.
És ne felejtsük: „sem a bűn, sem a bűntudat nem ítélhet az érték felett”.
