I.
ELSŐ FEJEZET,
melyben a főhős
szívszakasztó félálomban ballag a
Ferencz József Regele Ferdinand
Horthy Miklós Horea ésatöbbi úton,
a pályaudvar kocsmái felé,
légszomjasan egy épp múló szerelemben,
vagy csakazértis újjászületve versben,
e folyton folyvást alkonyodó,
s nem felhőbe hanyatló korban,
melyben muszáj lesz elfeledni egyszer
a sárban caplató,
arctalan-hangtalan talpas seregeket – –
– – amikor hirtelen varázslatban,
kínai bolt kirakatában,
felfedezi Lenin elvtársat, kinek
döbbenetes feje angol mintájú
whiskys butykos előlapján
fürkész a jövőbe.
Lefegyverző tőmondatok
az éles kalmük arc körül:
Náse gyélo právoje.
Mü pobégyim.
Ügyünk igazságos.
Győzünk.
Se buzdítás. Se kétkedés.
Se felhívás. Se kérkedés.
Micsoda két kijelentő mondat!
S mintha a szent magyar nyelvben
nem lenne hasonló...
Ámul a főhős, szerelmét feledve.
Kétszáz román lejért adják e kincset.
S ha így – ám hadd legyen!
Sosem volt hasonló portékám, uram,
s hogy került ide most is ez az egy?! –
csicsereg a délelőttbe szép eladó-asszony –.
És sohase hittem volna,
hogy valaki megveszi.
II.
MÁSODIK FEJEZET,
melyben a főhős
álldogál a rég eltűnt időben,
kopottas kabátban,
a Botrányosnak becézett kommunista
cukrászda csábos ajtajában,
nemesnél nemesebb lelkű cimborákkal,
s a forró csípőjű,
barátkozós kiszolgáló lánnyal,
poharukban a békének tetsző
csukaszürkeség pancsolt konyakjával.
Ám ekkor hirtelen – mintha vezényszóra –
jéggé dermed a kerek világ –
eldörren az első díszlövés:
Temetika
Kommunista
Pártelsőtit
Kárát.
A némaságot – mint kés – kettévágja
szentségtörő csecsemővisongás:
Erzsébet királynő útján
elszabadult egy rémült gyerekkocsi,
s önkényesen gördül le a lejtőn.
Semmi, de semmi, de semmi fegyelem.
Mamácska sikkantva szájához kapott,
halálra válva a lövöldözéstől.
A jelentésben majd ez áll.
Rohan a főhős, kéz-a-kézben
az eszméletlen csípejű lánnyal
– ebből is mi lesz, ki sejtheti? –,
s elhárítják a tragédiát.
Állnak azután, mint egy ködös emlék,
vigyázzban, a főút közepén.
Doamne! Doamne! Úristen!
Bumm! Bumm!
Valahonnan fényképezik őket.
III.
HARMADIK FEJEZET,
melyben életre kelnek
mindnyájan a vérig sértett mellékszereplők,
kik legszebb álmaikban is csak azt hallják:
„Jobbról lihegve be”,
„Dühöngve balra el” – miközben
az összes történet él nélkülük is,
égbekiáltó szerelmekkel,
csillaghullató zokogással,
s ők nem ölelhetik a világszépeit
a mindenséget jelentő csalafinta deszkán:
csak a sic transit ér el őhozzájuk,
de a gloria mundi soha;
és nem döröghetnek alá, mint az isten,
végérvényes igazságok felhőmagasából,
vagy legalább a színfalak mögül,
nem dőlhetnek kardjukba,
pisztolyuk se csattan
halálosan a szomszéd szobában,
ahonnan átszűrődik a ríkató, örök muzsikaszó,
mikor csomagolják a nagy utazóládát,
ha készülődnek már – el – a főszereplők
ebből a béna, semmilyen világból;
takarítják a huzatos verandát,
összesöprik az elejtett szavakat
– melyeket azok nem vittek magukkal –,
s kicifrázzák, hogy majd kellőképpen
adhassák elő a ferde vallatóknak.
Ily gyönyörű e pokolra való játék,
melyben a főszereplők gyötrődnek s halálos
szerelmekbe esnek,
gyilkolnak és felkötik maguk,
s őket vallatják elvadult dühökkel
minden hatalmak túlélő pribékjei.
Végítélet ez, vagy világhajnal,
naponta kezdődik és befejeződik,
csak egyet nem tehet: nem múlhat el.
És a főhős? –
Rég eltévedt a miazmás mocsárban,
asztalánál együtt dőzsöl ellenség s barát,
semmit sem ért, csak törekszik valahová,
mert útra űzte őt valaki: „Ő”...
S míg ezek táncukat ropják a háttérben
istentelen rendezők vezényszavára,
ő ezerszer ébred érthetetlen létre,
s mindig egy gyilkos világvégi parkban,
reggelente rémülten riasztva önmagát
a mellékszereplők irigy álmaiban:
Tán még ma is élek. Ha meg nem haltam.
Dicsőség
N
E
K
Ü
N
K
M
Á
R
L
Ő
T
T
E
K
N E K T E K É P P M O S T L Ő N E K
F
A
S
Z
A
H
Ő
S
Ö
K
L
E
S
Z
Ü
N
K
M
A E
Z N
S Ő
S L
I E
V G
