"A szülőföld megannyi személyes mitológia"
Kereső  »
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 4. (450.) SZÁM — FEBRUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Bi­zony a rám­pák is vi­lá­gít­nak
Szabó Árpád Töhötöm
Mi­ért él Bun­dás Rekk si­va­tag­ban?
Vida Gábor
Dühöngő jegyzet
avagy szülőföld és anyanyelv
Sipos Gábor
Po­li­ti­ka, vas­út, tör­té­net­írás
Szőcs István
Az el­sők di­cső­sé­ge – örök­ké má­so­ké?
László Noémi
Gyanútlanul
Horváth Előd Benjámin
Cirque du soleil
(reggeli stanzák)
Márkus András
A kolozsvári orgia
avagy Kolozsvár újra benépesül
Váradi Nagy Pál
Fordulatok a végmegállóban
Drótokon
Balett
Gyilkosok
Batári Gábor
Lat­ri­na ma­gi­ca
Demeter Zsuzsa
Nyelv-em­lé­kek
Jancsó Miklós
Stré­be­rek
Lászlóffy Csaba
Allegro barbaro
Fodor Sándor
OL­VA­SÓ­NAP­LÓ
Egy kortárs különös sorsú könyvéről
Mihai Măniuţiu
A szín­pa­di hár­mas­ság
Terényi Ede
MO­ZART­RÓL MO­ZART­TAL 2.
Hin­tón Eu­ró­pá­ban
Márciusi évfordulók
 
Vida Gábor
Dühöngő jegyzet
avagy szülőföld és anyanyelv

XVII. ÉVFOLYAM 2006. 4. (450.) SZÁM — FEBRUÁR 25.

 a min­den­ko­ri ma­gyar mi­nisz­ter­el­nök­nek aján­lom

 

Egy tör­té­net sze­rint, ami­kor a ma­gya­rok is­te­ne – nem tud­ni, mi ok­ból – kedvenc né­pét ma­gá­ra hagy­ta, hogy im­már nél­kü­le, a ma­ga böl­cses­sé­ge és sze­ren­csé­je sze­rint él­jen, hall­ván a sí­rás-rí­vást meg fo­gak­nak csi­kor­ga­tá­sát, két szót ha­gyo­má­nyo­zott, hogy ha va­la­ki szá­já­ra ven­né őket, min­dig rá em­lé­kez­zék. E két szó pe­dig: szü­lő­föld és anya­nyelv. Az­óta oly­annyi­ra megnövekedett az ázsi­ó­juk, hogy csak a ma­gya­rok is­te­ne tud­ná meg­mon­da­ni, pon­to­san mit is je­len­te­nek. Pe­dig a ma­gyar nyelv azért könnyű a ma­gya­rok­nak, és azért ne­héz a nem-ma­gya­rok szá­má­ra, mert min­den szó pon­to­san azt je­len­ti, amit – né­ha per­sze mást, vagy ép­pen sem­mit, de ez a nyel­vé­szek sze­rint meg­szo­kás kér­dé­se. Az is ré­gi ta­pasz­ta­lat, hogy van­nak em­be­rek, akik­nek szá­ján a leg­szen­tebb sza­vak is ki­ürül­nek, vagy ká­rom­lás­sá vál­nak, ám van­nak olya­nok is, aki­ket a még­oly el­kop­ta­tott sza­vak ké­pe­sek a ma­gas­ba emel­ni. Kü­lön­ben csak el­kop­ta­tott sza­vak léteznek…
Szü­lő­föld eb­ben a meg­kö­ze­lí­tés­ben hát egy­sze­rű­en azt je­len­ti, hogy ah­hoz a hely­hez, ahol az em­ber meg­szü­le­tik, ahol fel­nő, oly mó­don vol­na kö­ze, mint egyet­len má­sik­hoz sem, je­len­ti azt a tér­sze­le­tet, ahol a vi­lág­ra-jö­vés misz­té­ri­u­mát éli meg az em­ber, mert az egész vi­lág­ra szü­le­tik min­den­ki. A szü­lő­föld a vi­lág kö­ze­pe – a szó va­ló­di és má­gi­kus ér­tel­mé­ben, ez nemcsak tör­té­nel­mi, föld­raj­zi, kul­tu­rá­lis kér­dés, ha­nem szak­rá­lis hely, ahol kez­det­ben az em­ber a vi­lág­gal, a dol­gok­kal és a töb­bi em­ber­rel szer­ves egé­szet, kö­zös­sé­get al­kot. Az­tán az élet fo­lya­mán a szü­lő­föld el­pusz­tul: az em­ber el­hagy­ja, az el­len­ség fel­pré­dál­ja, olyan lesz az egész, mint egy moly­rág­ta ta­ka­ró, amely­re em­lé­kez­ni le­het ugyan, de ta­ka­róz­ni ve­le már so­ha. A szü­lő­föld meg­annyi sze­mé­lyes mi­to­ló­gia, pa­ra­di­csom, ki­űze­tés, kár­ho­zat és/vagy meg­vál­tás, ki­nek-ki­nek az ő hi­te sze­rint. Szü­lő­föld per­sze nemcsak örök­ség, juss, hi­vat­ko­zá­si alap, ha­nem al­ko­tás, ame­lyet ki-ki a ma­ga a lel­ké­vel, gon­do­la­ta­i­val, sza­va­i­val hoz lét­re, és oly­kor ma­ga pré­dál meg dúl vagy kó­tya­ve­tyél el.
Anya­nyelv ezek után egy­sze­rű­en és le­egy­sze­rű­sít­ve azt a nyel­vet je­len­ti, me­lyen a szü­lő­föld­del be­szél­get az em­ber, a szü­lő­föld­del, mely­nek hű­sé­ges-hű­te­len fia, mely­hez ra­gasz­ko­dik és ame­lyet el­ha­gyott, ahon­nan el­űz­ték és aho­va vissza­fo­gad­ják, ame­lyet fel­pré­dált az el­len, ame­lyet vesz­ni hagy az em­ber, mert nem elég erős, hogy meg­ment­se vagy ve­le pusz­tul­jon el együtt, ha nincs más le­he­tő­ség. Az anya­nyelv a vi­lág ott­ho­nos­sá­gá­nak min­den­na­pi él­mé­nye, és a vi­lág ott­hon­ta­lan­sá­gá­nak fáj­dal­ma, bent-lét és ki­ta­szí­tott­ság, meg­annyi el­kop­ta­tott frá­zis, ki­for­dí­tott és már-már el­fe­lej­tett szó; a nyelv, ame­lyik töb­bet tud, mint a be­szé­lő; töb­bet, mint az összes be­szé­lő, töb­bet, mint a hall­ga­tás, mert nemcsak kö­zöl, fe­cseg vagy hall­gat, ha­nem fel­emel – oly­kor a ma­gas­ba és haza…
Ar­ra is gon­dolt a ma­gya­rok is­te­ne, mi­kor ma­gá­ra hagy­ta ked­venc né­pét, hogy ha va­la­ki rosszul hasz­nál­ná e sza­va­kat, an­nak se szü­lő­föld­je, se anya­nyel­ve ne le­gyen, va­gyis min­den­ki­nek annyi­ra le­gyen szü­lő­föld­je és anya­nyel­ve, amennyi­re ma­gát ko­mo­lyan ve­szi, amennyi­re hi­te­les éle­tet él, mert aki nem hagy­ta el hűt­le­nül a szü­lő­föld­jét, an­nak nincs rossz lel­ki­is­me­re­te, aki­nek min­den szó azt je­len­ti, amit je­lent, an­nak nem kell ápol­nia az anya­nyelv­ét, mert nem a nyelv rom­lik, ha­nem a be­szé­lő, a gon­do­lat meg az ér­zés fi­ca­mo­dik ki elő­ször, és az ránt­ja ma­gá­val a sza­va­kat és a gram­ma­ti­kát. Em­be­ri gyar­ló­ság, hogy sok­szor mon­dok és mon­dat­nak ve­lem olyat, amit nem ér­tek és ami­ért nem tu­dok jót­ál­la­ni, mert ki­lép­tem az anya­nyelv ol­tal­ma alól, és le­xi­kon meg szó­tár után kell nyúl­ni, és még az a job­bik eset, ha gya­nak­szom ma­gam­ra, hogy jól mon­dom-e va­jon? Ilyen­kor több­nyi­re a nagy­apá­ink jut­nak eszem­be, akik nem hal­lot­tak ar­ról, hogy sok hi­bá­val for­dí­tot­ta Károli Gás­pár a Bib­li­át, de úgy ol­vas­ták két ele­mi­vel, hogy el­ju­tott hoz­zá­juk az üze­net, még­pe­dig Is­ten sza­va­ként, anya­nyel­ven, ma­gya­rul. Nem tu­dunk ma már így se ol­vas­ni, se be­szél­ni. Anya­nyelv: ami­kor min­den szó azt je­len­ti, amit je­lent, és ez nem pusz­tán fi­lo­ló­gi­ai kér­dés, Is­ten nem ve­szi ko­mo­lyan nyel­vem és vi­lá­gom ha­tá­ra­it, be­lép, meg­szó­lít, más­kor ma­gam­ra hagy, és nem ér­tem, amit mond, hi­á­ba szó­lok nyelveken…
Min­de­nek el­le­né­re és mind­ezek­kel együtt van­nak em­be­rek, nem is ke­ve­sen, akik ott él­nek, ahol él­nek, úgy be­szél­nek, ahogy be­szél­nek, sem el­köl­töz­ni, sem más nyelv­re át­tér­ni – ha nem mu­száj – nem tud­nak vagy nem akar­nak. Nem cso­da, nem hű­ség, nem di­cső­ség ez, egy­sze­rű­en van. És van­nak em­be­rek, akik­nek ele­gük van ab­ból a hely­ből, ahol ed­dig él­tek, bár­ho­va el­men­né­nek, hogy más­hol le­hes­se­nek, bár­mely nyel­vet meg­ta­nul­ná­nak, csak ne kel­le­ne foly­ton ar­ra gon­dol­ni­uk, hogy a meg­szen­telt szü­lő­föld­ön nincs, amit en­ni, nincs, ahol lak­ni, és nincs, amit dol­goz­ni. Ilyen is van, meg olyan is. A töb­bi sta­tisz­ti­ka.
Ha va­la­ki azon kezd el gon­dol­kod­ni, hogy meg­ma­rad­jon-e a szü­lő­föld­jén, és mi­ként, pon­to­sab­ban mit kel­le­ne ki­ta­lál­ni már megint, hogy ma­rad­has­son, ak­kor meget­te a fe­ne az em­bert is, meg a szü­lő­föl­det. Ha ez szá­mí­tás, ér­dek vagy lut­ri, ak­kor pon­to­san az van, ami van: az em­ber cso­ma­gol és megy a sze­me vi­lá­gá­ra. Ha vi­szont nem, ak­kor dol­go­zik, nyo­mo­rog és ká­rom­ko­dik ret­te­ne­te­sen, mert ma­gyar az is­ten­ad­ta, és az anya­nyel­ve fö­löt­tébb al­kal­mas er­re. Aki ká­rom­ko­dik, meg­ma­rad. Nincs az a nyelv, amely az Úr­is­tent annyi­szor hív­ná se­gít­sé­gül, mint a ma­gyar – Ke­let-Eu­ró­pá­ban leg­alább­is nincs. A ká­rom­ko­dás a val­lá­sos hit utol­só meg­nyil­vá­nu­lá­sai kö­zött tar­tan­dó szá­mon, mert ami­kor az em­ber a szen­te­ket hív­ja le dü­hé­ben az ég­ből, hisz: mind­azt hi­szi, amit a temp­lom­ban nem ért vagy ki­rö­hög­ne, úgy hisz, hogy nem is tud ró­la, mert nem mé­rics­kél, nem néz kö­rül, hogy ki hall­ja, mit mond rá, vagy ki fog­ja je­len­te­ni, ha­nem ki­fa­kad, fel­or­dít, meg­szó­lal ben­ne az anya­nyelv, hi­bát­la­nul, pon­to­san, ak­kor is, ha nyu­godt pil­la­na­tá­ban nem tud­ja, hogy a gó­lyát ly-nal vagy pon­tos j-vel ír­ják. Mert nem a gó­lya hoz­za ám a gye­re­ket, ha­nem az any­ja szü­li, és a föld. A föld, az anya és a nyelv. Kü­lön­ben a gó­lya is me­ta­fi­zi­kus ma­dár, mint a gö­dény, a phoenix meg a turul…
Van­nak – bár egy­re ke­ve­seb­ben már – olyan em­be­rek, akik nem tö­rőd­nek az­zal, hogy a hely, ahol min­dig is él­tek, ahon­nan so­ha nem ju­tott eszük­be vagy nem si­ke­rült el­köl­töz­ni, ép­pen a szü­lő­föld­jük, és az a ma­gyar nyelv, me­lyet be­szél­nek, ép­pen az anya­nyelv­ük, a még ön­ma­gá­nál is éde­sebb. Van­nak em­be­rek, akik­nek táj­ban, vi­lág­ban, nyelv­ben ott­hon len­ni ter­mé­sze­tes do­log, et­től nem ér­zé­ke­nyül­nek el, nem fa­csar­ja könny a sze­mü­ket, nem át­koz­zák ma­gu­kat vagy őse­i­ket azért, hogy nem men­tek el ide­jé­ben Ame­ri­ká­ba. Van­nak em­be­rek, akik anél­kül is nor­má­li­san él­nek, hogy el­mé­le­tek­kel és dokt­rí­nák­kal iga­zol­nák vagy men­te­get­nék ma­gu­kat, ha nem kell iga­zo­lás és nincs ment­ség. Az ilyen em­ber min­dig fel­kap­ja a fe­jét, ami­kor a té­vé­ből, emel­vény­ről, szó­szék­ről dör­ren­nek rá, hogy meg kell ma­rad­nia, a szü­lő­föld­ön még­pe­dig, és ápol­nia, óv­nia, sőt mi több, ta­nul­nia kell az anya­nyelv­ét, a leg­éde­seb­bet. Min­dig meg­döb­ben azt hall­ván, hogy ez fel­ada­ta, kö­te­les­sé­ge, hogy ez ne­ki va­la­hogy a nyo­mo­ron fölül ada­tik, er­köl­csi meg akár­mi­lyen im­pe­ra­tí­vusz, ju­tal­mat kap ér­te, ha vissza­tér majd a ma­gya­rok is­te­ne vagy ő ma­ga lá­to­gat el hoz­zá. Ha pe­dig nem hisz sem­mi­ben, ak­kor csi­nál­ja l’art pour l’art vagy ap­ró­pénz­ért. De az em­ber sem ezért, sem azért, sem ez el­len, sem az el­len, ha­nem csak­. Aki­nek meg kell ma­rad­nia, rend­sze­rint ab­ból él, amit dol­go­zik. Nem azért dol­go­zik, hogy meg­ma­rad­jon, ha­nem csak el­vég­zi a mun­ká­ját, ha tud­ja és ha en­ge­dik – ez sem olyan egy­sze­rű ma már.
De ami­kor hall­ja a sze­gény em­ber, aki­nek van szü­lő­föld­je (hisz ol­va­sott ő Ta­má­si Áront), szó­val, ami­kor hall­ja, hogy ne­ki ott kell meg­ma­rad­nia, ahol ép­pen él, az anya­nyelv­ét kell őriz­nie, míg Csa­ba ki­rály­fi el nem jön ér­te vagy az uno­kák öreg­ott­hon­ba nem dug­ják, ak­kor na­gyon ká­rom­ko­dós ked­ve tá­mad. Rész­ben, mert száz éve egye­bet sem csi­nál, több­re nem na­gyon fut­ja, rész­ben meg azért, mert ami­kor az em­ber fel­ás egy kis föld­da­ra­bot, ki­dob egy vil­la trá­gyát, is­ko­lá­ba kül­di a gye­re­ket, ki­mos­sa a szennyes ru­hát, le­ír egy mon­da­tot, meg­ve­szi az új­sá­got, és ezt tör­té­ne­te­sen nem Bu­da­pes­ten vagy Ma­gyar­or­szág más he­lyén cse­lek­szi, és egy jót ká­rom­ko­dik hoz­zá, a ma­gya­rok is­te­nét hív­ja le az ég­ből, ak­kor ép­pen meg­ma­rad és ápol­ja az anya­nyelv­ét, ak­kor is, ha nem gon­dol ve­le, ak­kor is, ha azok­nak, akik ab­ból él­nek, hogy ma­rad­nak és ápol­ják, vagy nem ma­rad­nak és nem ápol­ják, de jár a szá­juk, ez nem egy­ér­tel­mű, nem elég ma­ra­dós vagy nem elég édes. Mint­ha Sop­ron­ban, Szi­get­mo­nos­to­ron vagy Ököritófülpösön nem is vol­na szü­lő­föld­je az em­ber­nek; mint­ha Bu­dán, Pes­ten vagy Cse­pe­len csak ma­gya­rul be­szél­né­nek az em­be­rek, aki vi­szont ma­gyar, de nem ál­lam­pol­gár az anya­nyel­ven, ez va­la­mi ha­tá­ron tú­li ki­vált­ság.
És ami­kor azt mond­ja a té­vé­ben sok po­li­ti­kás em­ber, aki­nek a szü­lő­föl­dem nem szü­lő­föld­je, hogy ma­rad­jak – nem is az enyé­men, ha­nem csak úgy, ál­ta­lá­ban – a szü­lő­föld­ön, ak­kor az az em­ber azt mond­ja ne­kem, hogy ma­rad­jak ott, ahol va­gyok, ne men­jek hát oda, ahol ő van vagy ahol ő nincs is. És mi­vel a ma­gyar nyelv­ben min­den szó azt je­len­ti, amit je­lent – vagy mást, vagy sem­mit, meg­szo­kás kér­dé­se –, aki­nek a szü­lő­föld­je nem a szü­lő­föl­dem, ám az enyém­re ap­ro­pó­zik, az az em­ber ha­zu­dik. Nincs ál­ta­lá­ban vett szü­lő­föld, ta­lán ez­zel kel­lett vol­na kez­de­ni. Te­hát ami­kor a po­li­ti­kás em­ber azt sze­ret­né mon­da­ni, hogy ne akar­jak át­te­le­pül­ni in­nen oda (vagy on­nan ide), ak­kor job­ban ten­né, ha ezt mon­da­ná, és nem szü­lő­föl­dez­ne össze-vissza, ha nem szü­lő­föl­dez­ne le sem en­gem, sem mást, úgy ál­ta­lá­ban, ha­nem őriz­né azt, ami­je van, meg amit félt, és hall­gat­na ar­ról, ami­je nincs, de szí­ve­sen osz­ta­ná meg ve­lem. Csak ne buz­dít­son ar­ra, amit ma­gam­tól is meg­te­szek, bár le­het, hogy kö­pök az egész­re. Vagy-vagy, mert nem ma­gán­ügy, ha­nem sze­mé­lyes.
Azért is jó vol­na, ha nem szü­lő­föl­dez­nénk túl so­kat, mert szü­lő­föld­je min­den­ki­nek van, ki­nek-ki­nek a sa­ját­ja, de aki en­gem le­szü­lő­föl­dez, az­zal már nem be­szél­he­tek a szü­lő­föl­dünk­ről. Ugyan mi lett vol­na Pest-Buda vá­ro­sá­ból, ha min­den­ki – ma­gyar és nem ma­gyar – a szü­lő­föld­jén éli le az éle­tét? És per­sze – fá­tyo­lo­sabb han­gon – Ma­ros­vá­sár­hely, Kas­sa, Nagy­sze­ben, Te­mes­vár, Sza­bad­ka...
New Yorkról pe­dig ne is be­szél­jünk!




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében