"Sem a bűn, sem a bűntudat nem ítélhet az érték felett"
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 3. (497.) SZÁM - Február 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Dávid Gyula
Nem mentőöv és nem besugóknak
Lászlóffy Aladár
Az árnyék
Az élet csendes arspoetikája
Király László
... ....... GLORIA MUNDI (Lenin elvtárs a kínai boltban)
Vári Attila
Az árnyékvadász
Keresztury Dezső
Határon
Szálinger Balázs
Ez itt pannón szonett
Kiss Nelli
Az ex-pasimnak nője van
Délután
Tangó
Murányi Sándor Olivér
Formagyakorlat, melyben Zordon megismerkedik újdonsült sógorával, Norbival, a fővárosi vegetáriánus hústoronnyal
Simona Popescu
A hallgatásról
Bogdán László
A kintrekedtek - A gyűrű
Szőcs István
A múlt idők setét virága II.
Jancsó Miklós
Színházi keresztelő
Terényi Ede
Zene - a csenden túl - Zene belülről
Hírek
 
Vári Attila
Az árnyékvadász
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 3. (497.) SZÁM - Február 10.

Amikor a hajnali derengésben, az ablak jégvirágai között meglátja azt az arcot, meg szeretné állítani az időt. Jól tudja, hogy a reggeli fényben eltűnik ez a látomás.
Moccanni sem mer.
Csak ebből a szögből vehetőek ki a vonások, s örökidejűséget szeretne adni a képnek, olyant, mint amikor először pillantotta meg.
Fiatal volt akkor, s zergéket fotózott.
Katonai távcsővel kombinált gépével leste azt a pillanatot, amikor az állat elugrik a szikláról az égbe, mert az, ahonnan indult, s ahova érkeznie kellett, a két sziklapárkány között, csak a kék eget lehetett látni. Nem volt semmi, csak néhány gomolyfelhő a szakadék fölött.
Sikerült.
Amikor otthon, különböző kivágásokkal kísérletezve nagyította a képet, az egyik felhőben meglátta azt az arcot.
Hagyományos anyagra dolgozott. Színes filmet, papírt Berlinből lehetett ugyan rendelni, s bár szülei dúsgazdagok voltak, Brunó csak egyszer próbálkozott. Nem a pénz miatt választotta a fekete-fehér megoldást, de nem szerette azt, hogy kékeszöldek lettek az árnyékok, az arcok olyan árnyalatot kaptak, mintha púderbe mártották volna őket. Az ég is olyan volt, mintha nagymosás után rosszul tisztálták volna ki a kékítős abroszokat.
A zerge fölötti felhőpamacsban arcot vélt fölfedezni, s addig takarta, fényelte az egyes oda nem illő részeket, amíg meg nem jelent teljesen érzékelhető formában a fej.
Tudta, hogy látta már ezt az arcot. Talán egy szentképen, reneszánsz festményen, s addig keresgélt, amíg rá nem talált.
Sandro Botticelli Könyves Madonnájának arca nézett rá a nagyításból.
Nem volt glóriája, de ugyanolyan volt a fejtartása, s a lesütött tekintet miatt nem lehetett látni a szemét, csak azt, hogy lefele néz, úgy, ahogy egy térdére fektetett könyvet olvashat az ember.
Abban az évben érettségizett, s beiratkozott a pesti egyetemre. Jogot tanult, de elhatározta, hogy átjár a Műegyetemre fizikát hallgatni. Csak két tárgy érdekelte: a csillagászattan és az optika. Az egyik csupán azért, mert szerette volna tudni, mit lát maga fölött azokon a nyári éjszakákon, amikor nagyapja birtokán egy–egy szénakazalba vackolja be magát, s a nyár illata fölött úgy vibrálnak a Tejút apróbb és nagyobb fényei, hogy szinte érezni lehet az éjszaka hűvösében fölszálló, meleg okozta délibábot.
Az optikát a fotózás miatt választotta. Olyan lencserendszereket akart szerkeszteni, amelyekkel megközelítheti a háromdimenziós kép látszatát.
Nem volt semmilyen szenvedélye a fényképezésen kívül, s apja, akit drótos Bothnak hívtak a városban, mert sodrony és huzalgyára volt, ahol csavarokat, biztonsági zárakat, de drótból font hálókat is készítettek, hiába könyörgött neki, hogy legalább egyszer vegyen részt egy hajtóvadászaton, mert nem akart ölni.
– Tisztességesen is lehet vadászni – mondta az apja. – Én, ha kapitális vadat ejtek, levett kalappal állok melléje, s tiszteletem jeléül tölgylomb koszorút teszek az állatra. Csak a húsvadászok viselkednek úgy, mint a kannibálok. Egy úrvadász ellenfélnek, nem áldozatnak tekinti azt, amit kilő.
– Lehet – mondta Brunó, aztán mosolyogva kérdezte: – akkor miért nem adsz puskát a nyúlnak, dámvadnak, hogy egyenlő ellenfelek legyetek?
Bement a laboratóriumba, s egy mappával tért vissza.
– Nézd, apa. Ez az én vadászatom – és kezdte kirakni az asztalra a felvételeit.
Őszi hajnalon kapitális szarvasbika bőgött, s a hidegben a lehelete különös formát öltött, látszott a szájából eredő felhőben az az erő, amelybe mindent belead, hogy messzebbre hallatszódjék a területvédés, a párviadalra hívás jele.
Csiga mászott egy málna ágán, s egy dongót olyan hatalmasra nagyított, hogy szinte meg lehetett volna számolni a csillószőröket a szeme körül, a potrohán, s a nyúl, az egyik fotón, éppen bukfencet vet az óriás káposzták között.
– Én így vadászok – mondta apjának, s mert kapcsolatuk a szereteten túl a másik becsülésében teljesedett ki, soha többé nem esett szó vadászatról, s karácsonyra, az apa, Jénából, a Zeiss-művekből rendelt fiának egy teljes sorozatot abból a lencserendszerből, amit akkor még csak gazdag kutatóintézetek engedhettek meg maguknak.
De mindez nagyon rég volt.
Most a jégvirágot nézte.
Öreg volt. Nagyon öreg. Jóval túl a nyolcvanon, közelebb a kilencvenhez, s a városban, s a környék vásárain csak úgy emlegették, a Fényképész.
Nevét talán nem is tudta senki, még akikkel tegeződött (öreg zsibárusok, pecsenyesütők, akik lassan kihaltak körülötte), még azok sem nevén szólították, s ha beszélgettek, akkor úgy kezdték a mondatot: „hallod, Fényképész…”
Már csak megszokásból járta a vásárokat. Nyakába akasztott bőrtokos fényképezőgépével olyan tartozéka volt minden sokadalomnak, mint a vattacukor árus, vagy azok a cigányok, akik „itt a piros, hol a piros” játékkal fosztották ki a gyanútlan parasztokat.
Magas, szikár öregember volt, s jól tudta, hogy lejárt az az idő, amikor még fényképeztették magukat az emberek. A gépet úgy hordta, akárcsak a csokornyakkendőjét, amely nélkül meztelennek érezte volna magát.
Egy darabig, a háború után, egészen a nyolcvanas évekig, abból élt, hogy vendéglőkben, vásárokon, de esküvőkön, keresztelőkön, temetéseken fényképezett. Olyan helyeken, ahol még összegyűltek a távoli rokonok.
De elment ballagásokra, végzős osztályok tablóinak készítését is elvállalta, s a lányarcok között mindig azt a látomást kereste, amelyet most a jégvirágos ablakon látott, s akit egyszer, még a háború kitörésekor meg is talált.
Már jóval több, mint hatvan éve nem készített művészfotókat, pedig egy párizsi nagydíj után, világraszóló karriert jósolt neki a szakma, de a háború, s az azt követő új rendszer másra kényszerítette.
Amikor a zergét fotózta, azokban a napokban kezdte megszokni, hogy anyja beül a laborba segíteni neki, s egyszer valami olyasmit mondott, amin Brunónak el kellett gondolkodnia.
– Tudod fiam, néha az árnyék többet árul el egy dolog lényegéről, mint maga a valóságos képe.
És egy fotóra mutatott, amelyet Dalmáciában készített egy elhagyatott temetőben, s most, hogy anyja, a laborálás után felgyújtott villanyfényben a képet nézegette, Brunó megbabonázva fedezte fel, hogy a kép egyik részlete sokkal ígéretesebb, mint az, amiért az egészet lefotózta.
A késő délutáni fényben a templom tornyának árnyéka takarta be a kis temető sírjait, s a kereszt vetülete éppen egy kidőlt feszületre esett. A fekvő korpusz mellén úgy sötétlett az árnyékkereszt, mintha a Megváltót kétszeresen feszítették volna meg.
Kinagyította a képet, elhagyva magát a templomot, s akkor a harang nélküli torony ablaka miatt, amelyen átsütött a délutáni nap, tisztán és olvashatóan látszott egy sírkövön az addig észrevehetetlen felirat: R. I. P. a „requiescat in pace” – a „nyugodjék békében” rövidítése.
Hetekig dolgozott a képen, hogy hatványozottabb legyen a fény a feliraton, s a kereszt árnyéka a kidőlt feszületen.
Díjnyertes kép lett. Szimbólumot láttak benne az újságírók, s szinte nem volt olyan ország a háborút váró Európában, ahol ne jelent volna meg napi-, heti-, vagy művészeti lapokban a reprodukció.
Ez volt a béke utolsó éve, s a megtalálásé.
Egy délután, a színház előtti platános park egyik padján meglátta a Könyves Madonnát.
Maga mellé rakott divatlapot nézegetett, s Brunó, aki nem mozdult ki soha gép nélkül, most éppen a szabójától jött, ahova nem akarta magával vinni a vadonatúj tükörreflexes gépét, amelytől pedig napok óta csak az ágyban vált meg.
Nézte a lányt, aztán leült egy szemközti padra, s arra gondolt, hogy ha most egyenesen haza menne, futva talán visszaérne, de elhessegette a gondolatot, mert jobbat talált ki.
Megvárja, amíg elindul a madonnája, követi, esetleg megszólítja.
A lány befejezte a lapozgatást, aztán tényleg elindult, s Brunó követte. Át a főtéren, aztán a tisztviselőtelepi sétányon egészen egy cukrászdáig, ahol két másik lány mellé ült, s ő hiába telepedett a szomszéd asztalhoz, mert nem hallott semmit abból, amit beszéltek.
Suttogtak, s Brunónak az volt az érzése, hogy nem magyar nyelven folyik a társalgás, mert néha egy-egy mondatfoszlány lejtésének idegenes volt a hangsúlya.
Várt, szégyellte, hogy hallgatózni akar, de nem tudta levenni szemét a lányról, aki egy pillanatra észre is vette, hogy figyelik, de akkor érkezett az autó, amelyik elvitte őket, s Brunó napokig csavargott a platánosban, hátha újra láthatja.
Húszéves volt, s csak annyi tapasztalata volt a nőkről, amennyit anyja szobalányától megtanult.
Szülei, mint minden évben, most is anyai nagyapja birtokán nyaraltak. Ő a személyzettel otthon maradt, s egy délután, amikor a szakácsnőnek, cselédlányoknak kimenőjük volt, s ő éppen a strandolás maradványait áztatta magáról, belépett a fürdőszobába a szobalány, szó nélkül vetkőzött, s bemászott Brunó mellé.
Olyan hirtelen történt minden, hogy Brunó csak arra eszmélt, hogy megtörtént az, amire vágyakozott, de amit fejlett fantáziájával sem tudott pontosan ilyennek elképzelni eddig.
Rendszeresek lettek a futó szeretkezések, de ez nem jelentette azt, hogy ért a nőkhöz, s így, amikor végre meglátta a lányt, nem tudta, hogy kell megszólítani, hogy egyáltalán illik-e egy úrilányt olyan helyzetbe hozni, ami fölér az erőszakkal.
Aztán, mint aki végső zuhanásra készül, szédülve, de mégis magabiztosságot színlelve megállt a lány előtt.
– Kisasszony, lefényképezhetem?
A lány csodálkozva mérte végig, aztán kacér mosoly jelent meg az arcán, és nevetni kezdett.
– Aztán minek?
– Mert szeretek szép dolgokat fényképezni.
– És én egy szép dolog vagyok?
– Ön nagyon szép.
– Dolog, tárgy, lény vagy micsoda? – kérdezte, és úgy kacagott, olyan felszabadultan, hogy Brunó megérezte, hogy nem kikacagják, csak jókedve van, nevethetnékje támadt a lánynak, attól, hogy dolognak nevezi.
– Ön hasonlít Botticelli Madonnájára.
– És ezt Botticelli mondta magának?
Brunó is nevetni kezdett, s érezte, a lány tudja, hogy miről beszél, mert a festő nevét olyan olasz dallamossággal ejtette ki, hogy kétségtelenül ismernie kellett, s nem tőle hallotta először ezt a nevet.
– És miket szokott fényképezni?
– Tájakat, különös formájú tárgyakat, köveket, vadállatokat – mondta, s érezte, hogy ismét mellétrafált. – Bocsásson meg, azt akartam mondani, hogy csak olyan dolgokat fotózok, amelyek önmagukban hordozzák a szépséget.
A lány, hagyta, hogy melléje szegődjön. Nem volt elutasító, inkább mintha flörtölni akart volna. Sétáltak, éppen csak hogy mentek, s mindenféle csacskaságról beszéltek. Hogy melyik strand jobb. A folyóparti, szabadvízi, vagy az új, amelyiknek ugrótornyából a fiúk és a fiatal férfiak produkálták magukat. Meg arról is, hogy hol jobb a képviselőfánk, s hogy mostanában milyen lassú a posta.
– Lefényképezhet, ha megígéri, hogy kapok én is egy képet – mondta a lány, de már a park szélén voltak, s Brunó meglátta a hatalmas limuzint, azt, amelyik a cukrászdából is elvitte.
Egyenruhás sofőr nyitotta a kocsi ajtaját, s a lány éppen csak búcsút intett, s még annyit mondott:
– Lefényképezhet egyszer, majd máskor. Ha lesz máskor.
Aztán mégis elkészült a kép.
Pontosan olyan volt az arc, mint amit a felhőben látott meg, s mint amilyen most ez, a jégvirágos ablakon settenkedve olvadó, egyre halványuló látomás, amelynek eredetijét már soha többé nem láthatja.
A film és a kép is elégett, s most öregesen bicegve, azért járja, nézi a sokadalmakat, mert abban reménykedik, hogy megpillanthatja még egyszer a lány reinkarnációját, vagy valami csoda folytán az igazi Könyves Madonnát, olyan fiatalon, mint amilyen közel hetven éve volt.
A Madonnát, akit, amint azt később megtudta, Sárának hívtak.
Évekig élt abból, hogy ilyen helyeken fényképezett, de aztán eljött az idő, amikor szinte mindenkinek volt már gépe, olyan, amit ő, idióta-biztosnak nevezett. Gépek, amelyeken nem kellett fényt mérni, íriszt, távolságot állítani, s most, bár nem járt még a kezében, de tudta, hogy a zsebtelefonokkal is lehet valami fényképfélét készíteni.
Az olvadó arcot nézte, s eszébe jutott az a jelenet, amelynek apja irodájában volt tanúja, mert éppen akkor nyitott be, amikor a gyáros, olyan fölényes hangon, amit Brunó soha sem hallott otthon, éppen azt mondta egy idősebb férfinak:
– Megmondtam Klein, én zsidóval nem üzletelek és punktum. A strómanját se küldje, mert a gyári őrséggel dobatom ki.
Sokáig hallotta ezt a hangot, s amikor egyszer, nagyon régen végiggondolta a dolgokat, eszébe jutott, hogy nagyapja inkább veszni hagyott egy kisebb vagyont, amikor felbontott egy földbérleti szerződést, mert megtudta, hogy akivel tárgyalt, az csak egy gazdász, s az igazi bérlő egy máramarosi zsidó.
Amikor többheti találkozgatás után Sárát meg akarta hívni egy teadélutánra, azt a választ kapta, hogy szombaton nem lehet, s csak napokkal később értette meg a mondatot. A hangsúllyal ejtett szombat értelmét.
– Na, hogy megy a kis zsidó kurvával a dolog? – kérdezte a strandon egy volt osztálytársa, s amikor meglátta Brunó arcán a bamba csodálkozást, hozzátette: – nehogy bemeséld, hogy azt hitted Rosenfeld Sáráról, hogy a vereckei hágón bejött ősmagyarok leszármazottja. Bár szó, ami szó, éppenséggel ott is bejöhettek a zsidók Galíciából.
Brunó megdöbbent, furcsa érzés kerítette hatalmába. Soha nem volt zsidó ismerőse. A család, még a szabót is, az élelmiszerboltokat is, s apja az alkalmazottait is úgy válogatta, hogy ne érintkezzenek „bipsikkel”, „biboldókkal”, ahogy nagyapja nevezte az izraelitákat.
A gimnázium, ahol érettségizett, nem vett fel zsidó tanulókat.
– De hát szőke és kékszemű – mondta bizonytalanul, mintegy védekezve.
– Hát aztán. Lehet szőke, barna, vörös, fekete. Egykutya.
Hazament, és közölte, hogy hétfőn indulni akar.
Csak két hét múlva kezdődött az egyetem, s szülei csodálkoztak, hogy miért akar ilyen hamar felmenni Pestre, s azt sem értette az anyja, hogy miért zárkózik be a laborba, s mert nem tudták, hogy nem laborálni húzódik el, hanem sírni Sára miatt, azt hitték, a sötétkamrában töltött órák teszik gyulladásosan vörössé a szemét.
Brunó szerelmes volt.
Nem volt templomjáró. Csak nagy ünnepeken ment a szüleivel az istentiszteletre, de elutazása előtt beült a családi padba, imára kulcsolta kezét, az úrasztalát nézte, nem hallotta a prédikációt, nem énekelte a zsoltárokat együtt a többiekkel. Imádkozott, hogy Isten tegyen csodát, alakítsa zsidóból keresztyén vallásúvá Sárát.
Az asztalt takaró bársonyterítőre hulló, a színezett ólomüveg színes kockáit vetítő fényben is Sára arcát látta, s az orgona is Sára hangjára emlékeztette.
Szerelmes volt, de zsigereiben örökölt valamit, ami nem tudott megbékülni az érzelmeivel.
Pesten csak árnyékokat fotózott.
Éjszakai világításban a lépcsőház kovácsoltvas korlátjának árnyékát.
Emberek árnyékát a villamosmegállóban.
Vízre vetülő árnyékát a hídnak.
Havon, sárban, aszfalton és kockaköveken elnyúló árnyékokat
Nem érdekelték az öreg fák hihetetlen rajzokat mutató, földből kilátszó gyökerei, sem hámló kérgük, amelyért néhány hónapja még odavolt.
Az arcok sem érdekelték, csupán egyetlen egy, s a híres milánói műkereskedésből megrendelte Botticelli képének másolatát.
Sok elveszett, elrabolt tárgya közül ez maradt meg, s ha, elfordítja fejét, hogy ne a jégvirágokat nézze, az ablaktól balra ott láthatja Sárát, amint kisdedet tart a karján, s közben olvas.
Mindene elveszett a háború végén.
Szülei vonatát, amelyen nyugatra menekültek, bombatalálat érte. Kirabolták és felgyújtották nagyapja kastélyát, s a városi lakásukba hadikórházat rendeztek be a szovjetek.
A gyárat, amely haditermelésre állt át, leszerelték a németek, s a földosztásnál kimérték a nincsteleneknek nagyapja teljes birtokát.
Valamiből meg kellett éljen.
Fényképész lett, mert valami csoda folytán, talán, mert akkor még arról volt szó, hogy ő is menekül az apja által szerzett vagonban, még a front ideérkezése előtt, elvitte a vegyszereit, nyers filmjeit, fotópapírjait anyja szobalányához, aki férjes asszony volt, és már hadiözvegy, s a város szélén egy parányi kertes házban lakott
Ezzel kezdte el az életet, akkor, amikor nem lehetett semmilyen fotócikket szerezni. Csak neki volt nyersanyaga az egész városban.
Igazolásokhoz, személyigazolványokhoz készített fényképeket, s mert értett az optikához, a fényképezés fortélyaihoz, spórolni tudott. Átszerkesztette a gépét úgy, hogy egy kockára négy embert tudott lefényképezni, s így a keskenyfilmes Leicából, a harmincöt felvétel helyett százötvenet tudott eladni.
A szovjet városparancsnok, fiatal hadirokkant őrnagy, civilben leningrádi bölcsésztanár, valami miatt megkedvelte, s a városi nyomdában, ahol a kétnyelvű igazolványokat is készítették, kijelölt számára egy szobát, ott fényképezte az embereket, s ott is állították ki a hivatalos papírokat is.
A saját igazolványát megtartotta a mai napig, s az ötvenes években bekeretezve a szobája falára rakta, mintegy tanúságtételként, hogy még a szovjeteknek sem volt semmi bajuk vele. És nem is volt rossz az ötlet. Mert, bár civilben érte ugyan a front, de a városban mindenki tudta, hogy a Both família üzemében csavar helyett golyót, gránátot gyártottak, s Brunó, hadiállományban, apja gyárában, de egyenruhában, zászlósi rangban szolgált, s nem is egyszer jelentek meg nála, az ötvenes évek elején a bőrkabátos fiúk, akik a szovjet őrnaggyal készült közös fénykép láttán, s elolvasva a menlevelet, többnyire dolgavégezetlenül távoztak.

VÁROSI SZOVJET KATONAI PARANCSNOKSÁG
Rendőri különítmény
Szám: 132/ 1944 december 20.

IGAZOLVÁNY

……... Both Brunó fotográfus……….
aki személyazonosságára nézve a szovjet közigazgatási hatóságok előtt igazolt személy, a felszabadított területeken jelen igazolvány birtokában szabadon mozoghat.

A rendőri különítmény vezetője
Ignatyij Fjodorovics Panov s.k.

Orosz és magyar szöveg volt az arcképes igazolványon, s a közös fényképre, amelyen az őrnagy átöleli Brunót, Panov aki leíratta magyarul, hogy „Barátomnak Brunónak”, a ciril betűs írás mellé, ugyanazzal a tollal odaírta magyarul is a szöveget.
Fényképész lett, vásárokon, lagzikon készítette a megélhetését biztosító képeket, és rettegett.
Apja volt a nyilas párt városi szervezetének vezetője, és azokban az években kevesebbért is internáltak, börtönöztek be embereket, s ezért ahogy megalakultak a kisipari szövetkezetek, elsőként állt be, s vállalta a terepmunkát, pedig a vezetés azt akarta, hogy ő legyen a labor és a karbantartás főnöke.
Ki-kijárt a romos pályaudvarra, mintha valakire várna.
Megállt a raktár rámpájánál, ahonnan utoljára pillantotta meg Sárát.
Éppen muníciót rakódtak, egy katonai szerelvényre, s Brunó tiszti egyenruhában a munkaszolgálatosokat irányította.
Sára, egy nagy csoport elején ment a deportáltak számára kijelölt marhavagon felé.
Sárga csillagot varrtak a kosztümjére, s amikor véletlenül találkozott a tekintetük, elfordult és kiköpött.
Brunó meg szerette volna menteni, de szólni sem mert apjának, aki fél, és negyed zsidókra vadásztatott, s aki azt is nehezményezte, hogy a fia nem tagja a pártnak.
– Vadásznak sem lettem volna jó. Nem vagyok harcos típus – mondta, s közvetlenül a szovjetek bevonulása előtt elégette egyenruháját, sötét szemüveggel és fehér bottal mozdult ki először a szobalányuk házából, s mert a korábbi időkben nem voltak sem barátai, sem pedig ellenségei, túlélte a bosszú első, második és sokadik hullámát is.
A háború után megpróbált érdeklődni, hogy mi történt Sárával, remélte, hogy sok más túlélővel együtt ő is kijutott Palesztinába, de mindenki egyöntetűen azt állította a visszatértek közül, hogy elpusztították Auschwitzban.
De azért kijárt az állomásra, még évek múltán, akkor is, amikor már nem a deportáltak, hanem a hadifoglyok tértek haza.
Anyaghiányos, szétrombolt világban ébredt tudatára, hogy mindennek vége. Nem volt legálisan a fényképezéshez nyersanyag, éppen csak annyit tudtak vegyészektől beszerezni, hogy megéljen a szövetkezet, s így rászokott arra, hogy csak megnézte az árnyékokat a keresőben, elképzelte, hogy milyen lenne fölnagyítva, de nem nyomta le a zárkioldót.
Fejben dolgozott, mint a bebörtönzött írók.
A jégvirágos ablakból lassan eltűnt a kép, s azt a másikat, amelyet a Könyves Madonnáról úgy másolt át fekete-fehér fényképre, hogy sem a glória, sem a kisded nem látszott, mintha csak Sára lenne. Mint Sára, azon a képen, amelyet végül a platánosban elkészített, s amelyet elégetett, amikor megtudta, hogy a lány zsidó. És ezt a képet, a hamis Sárát, nem nézte meg az elkészítése óta.
Betette a Bibliába, s vasárnaponként, amikor beült a református templomban a családi padba, s az úrasztalának bársonyán föl akarta idézni azt, amit akkor látott, amikor elsiratta szerelmét, tudta, hogy vele van, de láthatatlan.
Ujját a lapok közé csúsztatva, megsimogatta a képet.
Öreg volt, élte a kisnyugdíjasok életét, aztán a kárpótlásnál kapott valamennyi jegyet, s úgy döntött, hogy labort rendez be, újra művészfotókat fog készíteni, de szeme már elszokott a látvány keresésétől, olyan sokáig volt kuli, hogy már nem villanyozta fel semmi.
És később, amikor visszakapott erdélyi birtokokat, házakat, akkor úgy döntött, hogy alapítványba teszi az óriási, több millió dollárt érő vagyont, s bár nem értett a számítógépekhez, pénzét egy olyan iskola alapítására szánta, ahol az új technikával fotógrafikára tanítják a fiatalokat.
Nem volt családja, a szobalány is rég meghalt már, s az egyetlen kapocs, ami még ehhez a földhöz kötötte, az a vágy volt, hogy megtalálja Sára hasonmását.
Elképzelte, mennyire meglepődne az a fiatal lány, akinek azt mondaná, hogy arra hasonlítasz, akit szerettem, ezért rád hagyom a házamat, bankbetétemet.
Sokszor, és sokféle változatban képzelte el ezt a jelenetet, s ment, egyre csak ment.
Nyakba akasztott gépével vásárokba, pályaudvarokra járt, s olyan tartozéka volt a piacoknak, mint a betonból öntött kirakódó asztalok.
Jóval túl a nyolcvanon, éppen csak bicegőssé vált a járása, de egyenesen tartotta magát, egészséges volt, talán azért, mert fiatal korától egészen nyugdíjazásáig szinte meg sem állt, járta, le akarta járni a bűntudatot.
Néha azért kinyitotta a gép tokját, levette a lencsevédőt és megnézett egy-egy különös formájú árnyékot, aztán hüvelyk- és mutatóujjaiból négyszöget formálva megnézte szabad szemmel azt, amit a keresőben látott, s elégedetten nyugtázta, hogy sikeres lenne a kép.
Megszerette a nyári égbolton kóborló aprócska felhőket, amelyek árnyéka a búzaföldeken úgy jelent meg, mint valami miniatürizált alkonyat, de már nem a felhőkben kereste azt az arcot.
Néha elindult, látszólag céltalanul, de úgy ment, hogy árnyéka előtte járjon. Napszaktól függően, mindig a hátát érte a nap, s egy ilyen céltalan, árnyék–menetelésben, a temető bejáratánál találta magát.
Itt, a városban nem voltak halottjai, s talán jó két évtizede, egy munkatársa temetésén járt utoljára a sírkertben.
Most belépett, s ő, aki eddig nem gondolt a halálra, rájött, hogy nincsen, aki, és az sincs, ahova eltemessék.
A családi kriptát feldúlták, ékszereket kerestek talán, aztán a köveket elhordták házalapba a parasztok.
Bement a gondnokságra és vett magának egy sírhelyet, aztán a temető körüli sírkőfaragókat látogatta végig. Valami egyszerűt keresett, olyasmit, ami élete háromnegyedéhez illene. Szürke műkövet, megmunkálatlan szikladarabot, aminek csak éppen akkora felületét kell megcsiszolni, hogy föl lehessen írni rá azt a néhány betűt.
Gondolatban elrendezett maga körül mindent.
Könyveit a szomszéd kisfiúra hagyja, akinek számítógépet vett múlt karácsonyra.
Lakását arra az emeleten lakó fiatal párra, akik évek óta albérlők a házban.
Az alapítvány sorsát már elintézte, nem azért, mintha már akkor is a halálra gondolt volna, hanem egyszerűen azért, mert nem tudta volna működtetni.
Jegyzőkönyvek és adóbevallások, ösztöndíjpályázatok… Olyan távol állt tőle mindez, mint az a zerge, amely az égbe ugrott azon a képen, amelyen meglátta Sára arcát a felhőbe burkolva.
Az egyik sírkövesnél talált egy szép erezetű mészkövet, kifizette, aztán lediktálta a felirat szövegét:
Itt nyugszik
Both Brunó,
született 1918–ban, elhunyt 2007–ben
és neje
Rosenfeld Sára
R. I. P.

A jégvirágok már szinte teljesen elolvadtak, s Brunó, a Botticelli-kép felé akart fordulni, de feje lehanyatlott, s az arca olyan mélységes boldogságot sugárzott, mint aki megtalálta azt, amit évtizedek óta keresett.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében