– Megkérlek, ne vegyétek sértésnek, hogy először nekik tálalok, veletek mindennap találkozunk, ők azonban messziről jöttek hozzánk Karácsonyra és nem tudnak enni, ha előttük van a hússal teli töltelékes fazék… – szabadkozott Irénke, Zordon anyósa. Amint ezt kimondta, máris kopogtak a bejárati ajtón. Zordon értetlenkedve nézett maga elé, majd unottan állt fel, hogy köszöntse a vendégeket: Piroskát, hősünk szépséges feleségének húgát – akit nem akarunk jellemzéssel bántani, csupán annyit írunk róla, hogy geohidraulikából doktorál… –, valamint Norbit, aki miután levetkőzött, kérdés nélkül el is kezdett bemutatkozni, nem sajnálva az időt a hatalmas rousseau-i körmondatokra:
– Jó estét kívánok, Frangepán-Straub Norbi vagyok Budapestről, örömmel érkeztem és kellemes meglepetés számomra, hogy itt a hegyek alatt is a mi nyelvünket beszélik – el is mesélem majd édesapámnak, aki téeszes főnökként tartott el minket vidéken, s bocsánatot kérek tőle, hogy nem hittem neki, hogy más országban is élnek emberek, akik a mi nyelvünket beszélik.
– Beszéli a hóhér a te nyelvedet! – gondolta magában Zordon, miközben kényszeredetten kezet rázott a lagymatag határontúlival, aki tovább folytatta mondandóját:
– Igazából nem akartam nagyvárosban élni, de egyedül ott vannak komoly lehetőségek, informatikus vagyok és bármikor négy-öt cég közül választhatok munkahelyet magamnak. Még a tavaly saját lakást vásároltam magamnak a Dunapláza mellett – a könyvtáram már nem költöztettem át ide az albérletemből, mert, nem tudom, tudják-e, megjelent a lézerkönyv. E csodaszer teljes mértékben szemkímélő és ki fogja ölni Guttenberg elavult találmányát. Nagyon sok panaszkodó emberrel találkozom a fővárosban, aki a városi életre panaszkodik, saját sorsán azonban senki nem akar változtatni, ezért egy olyan megoldáshoz folyamodtam, amitől a kecske is megmarad és a káposztát sem kell leakciózni. Jógatanfolyamra járok, hogy a magasabb tudatszint állapotában megőrizhessem belső nyugalmam a nagy panaszkodó rohanásban. Emellett saját pékem van, aki megsüti nekem a biokenyeret a biolaska mellé és csak természetes vizet iszom.
Mondandóját folytatandó két szaloncukrot vett ki a zsebéből, hogy átadja Zordon gyerekeinek, Nimródnak és a kis Orsolyának.
– Vegetáriánus szaloncukor! Nincs benne cukor, hanem árpával édesítették! – mondta büszkén. A gyerekek nem tudták miről van szó, elrohantak ajándékukkal a belső szobába, Zordon pedig értetlenkedve nézett feleségére, majd vállat vonva foglalt helyet az asztalnál. Hallott már egyet-mást a vegetáriánusokról, vagy vegikről, ahogyan magukat gyakran nevezik. Meg is volt a véleménye, habár személyesen most találkozott először e rendkívüli nagyvárosi állatfajtával, amely szerencsétlenül próbálja tagadni egész viselkedésével, hogy Isten az embert harcosnak és ragadozónak teremtette – ezért van szemfog a szánkban, s hogy mindenevők lettünk, az csak lusta disznóságunknak köszönhető, mert annak idején dögök kezdtünk lenni, hogy elejtsük a szarvast, így gyökereket hordtunk haza helyette…Pedig a hús a Magasságos legcsodálatosabb ajándéka, amely ébren tartja ösztöneinket és megőrzi izmaink feszességét. Nem igaz, hogy a zsiradék elhomályosítja az ember agyát. Ki merné megkérdőjelezni a havasi pásztor gondolatainak tisztaságát, aki a hajnali fejés után szalonnát kanyarít a juhtúró mellé és jóízűen fogyasztja el családjával Húsvétkor a töltött bárányt?
Odaraknálak én téged kaszálni, hitvány gigabájtos, s meglátnám, mit alkotsz, még a fű is előtted lenne, hogy egyed csak, ha fáradsz, hadd lám, hány rendet vágnál, mielőtt meditálás lesz a vége… Vegetáriánus az, aki vegetál… – morgott magában Zordon. Eközben a vendégek jóízűen kanalazni kezdték a rizses spenótot. Lassan forgatták szájukban a füvet, akár a kérődző marha – állítólag mennél többet rág az ember, annál jobban lakik. Zordon ezt egyedül a nagyszobaágyat fogyasztó szúnak hitte el, de mindegy, ott ült szótlanul, combjain összetett kezekkel, s próbálta elterelni figyelmét a kályhán gőzölgő töltelékhús illatáról. A fűevők kis szünetet tartottak, hogy emésszenek, s ez is állítólag jobban megy beszélgetéssel. Mialatt Norbi a nagyvárosban megvásárolható biocsodákról értekezett (merthogy a vegi nagyon hisz a csodában. Ő maga is egy micsoda), Zordonnak eszébe jutott egyik igen érdekes élménye.
Egy augusztusi délutánon azért fizette ki a vidéki állatkert belépőjegyét, hogy hiúz szemébe nézhessen. Már a kapunál megkérdezte, merre találja a nagyvad ketrecét, s a többi állattal mit sem törődve, odasietett. A kapuőr rosszallóan bámult utána. Zordon épp akkor ért a nagymacskához, amikor a gondozó három visítozó hófehér nyulat dobott a ketrecbe. A kifutó mögötti kőépítmény sötétjében megvillant a keresett gyilkos szempár.
Csendben és másodperctöredékek alatt zajlott minden. Zordon már csak a szanaszét fröcskölő vért látta és a maradék két nyulat, amint halálra dermedve lapulnak a sarokban. Mert a húsevő nem pusztít, hanem öl és annyit, amennyitől éppen jóllakik. Nem elmélkedik és nem ad ki semmilyen hangot evés közben, hanem szótlanul teljesíti a természet törvényét. Miközben a hím vad áldozata immár csupasz lapockacsontjait roppantotta össze szemfogaival, Zordon arra gondolt, tévesen nevezik állatok királyának az oroszlánt, mert egy igazi király nem lehet lomha, aki asszonyára bízza a vadászatot… Amint csitult a hiúz éhségérzete, utolsót nyalt az előtte heverő vértócsából, majd feltekintett és a harcos szemébe nézett. Kővé dermedten figyelték egymás szembogarait, amelyek világosbarnák voltak, mint naplementében a vadon. Nem tudni, mennyi idő telt így el, mikor megzavarta őket a kapuőr ideges hangja:
Elnézést, uram, ön az utolsó vendégünk és záróra van!
– A harcos legmélyebben él bennem. Így kódoltak, ott van a genetikámban és a zsigereimben. A felszínen író vagyok – habár ez száz év múlva derül ki, tanár, marketingmenedzser és kutyatulajdonos. De legbelül csak a harc van, amely minden újabb lélegzetvételemnél kísér és reményt ad: a semmiből jöttem, ezért semmit nem veszíthetek.
Zordon Norbira pillantott. Azt hitte, nem lát jól. A fűevő informatikus hústorony hármat kacsintott a harcos szépséges feleségének, miközben bal karja menyasszonya, a geohidraulikus húg ölében pihent.
Csendben és másodperctöredékek alatt zajlott minden. Az üres tányérokat elvenni készülő anyós már csak a szanaszét fröcskölő vért látta és az asztal alatt heverő növényevő sógort.
– Tévedés! Egy jóginak minden szinten szabad szeretni! – nyöszörgött a szerencsétlen infozseni.
– Egy harcosnak meg minden szinten szabad ütni! – válaszolt Zordon, s mivel nem szerette a fél megoldásokat, nyugalommal elvette még az asztal közepéről a spenótos tálat és áldozata fejébe borította. Színek keveredtek egymással (zöld a vörössel), a természet törvénye azonban még ezzel sem teljesült. Zordon megragadta a vegetáriánus jógi tarkóját, felemelte, elvezette a döbbenettől szótlanul tátogó szülők előtt és fejét a kályhán gőzölgő teli töltelékhúsos tálba vágta.
– Legalább egyszer az életben táplálkozz rendesen bazmeg! – suttogta, majd a társaságot faképnél hagyva kilépett a bejárati ajtón. Mindig is egy féltékeny férj kezétől szeretett volna pórul járni. Irigyelte a fővárosi informatikus vegi-jógit, hogy ezt épp ő kapta meg…
