Azt olvastam valahol, hogy mások beszéde (azok a diskurálások, a jól bejáratott csevelyek, melyek nélkül egyesek nem tudnák, kik is, s azt sem, mit akarnak), a felületes szógurgulázások, pusmotyogások, a mindennapi emberi frufru együttes erővel eltölthetnek „negatív” energiával, rád akaszkodhatnak, megterhelhetnek, átcsábítanak számodra idegen röppályákra, miután kizsigereltek. Ó, lágy porcokkal ékeskedő, tehetetlen fül! Tárt kapu a megfertőződés számára...
Sehol egyetlen ember, aki kész lenne meghallgatni másvalakit, senki, aki valóban akarna mondani valamit. Soha nem értettem a Zaj embereit. Rájuk nézek, és hallgatásommal védem magam velük szemben, így próbálom kötelezni őket arra, hogy vegyék le rólam hasztalan heveskedésük mancsait, vonják vissza hangzó seregeiket egy olyan területről, melyet nem lehet meghódítani, állítsák le azt a feléd szivárgó morajt, melytől ódzkodsz, ezért engeded el magad mellett.
Gyermekkoromban azt mondta nekem egy óvónő, hogy önfejű gyerek vagyok. Nem voltam hajlandó mesélni, nem akartam beszélni, részt venni a közös játékokban. Általában nem akartam részt venni. Tulajdonképpen iszonyodtam az ünnepélyektől, farsangi báloktól és egyéb ilyesmitől. Ön-fejű – azaz önnön koponyádba begubózni, elbarikádozni magad oda, meglapulva a hallgatás ólomváza mögött. Valami fölötted, mondjuk, mint ... egy sárga ernyő. Most már záporozhatnak rád szitkok, zsörtölődő kötekedések, miegyebek – oda se nekik.
„Olyan, mint a nagyapja”, morogja egy nagynéni, mert nincs kedvem elregélni neki, mit csinálok az iskolában, miket olvasok, s egyéb ilyesmiket. Nicolae nagyapámra hasonlítok, gondolom el, és megtiszteltetésnek érzem ezt, jön, hogy felemelkedjek ültömből, a tisztelet jeléül (magam és nagyapám iránt). Nicolae nagyapámnak szokása volt letepeledni egy háromlábú kisszékre, kezei közé fogni a fejét, és csak nézni maga elé, egyetlen szó nélkül. Mintha egy lélegző szobor lenne. Amikor viszont megszólalt, és mondott nekem valamit, hangja, szava hosszú évekig visszhangzott agyamban. Az unokái közül csak én bírtam a hallgatását. Nem volt egykönnyű csendje szomszédjának lenni. Egyáltalán nem volt egyszerű képesnek lenni arra, hogy hallgass te is abban a helyzetben, addig, ameddig győzöd. Néztem őt. Szép öreg volt, korábban szép férfi. Mellékuporodtam: „Nagytata, hozzád hasonlítok”, mondtam, csak magamnak. És valami, ami gőgre és hiúságra hasonlított – de egyik sem ezek közül – eltöltötte egész lényemet.
Egy alkalommal figyelmesen szemügyre vettem egy beszélő szájat. Mivel nem mondott semmi érdemlegeset, vagy mert tudtam, mit fog mondani éppen, az a száj nem volt egyéb számomra, mint egy fogakkal és nyelvvel ellátott húsdarab. Egy-egy cuppogás volt a legato az egyhangú mondatok közt. Nem tudom, miért szenvedett mindettől a testem (kutyául, ahogy mondják). Egyik kéz vigasztalóan simogatta a másikat.
Tizennégy éves vagyok, és elutasítom a „párbeszédet”. Húszéves vagyok, és elutasítom a „párbeszédet”. Emberek közt vagy, és egy gyermekkori trükköt vetsz be: a kék acélpajzsot. Ez egy régebbi találmányom. Ahányszor szemétládák, állattetemek vagy valami más olyasmi mellett kellett elhaladnom, ami „megfertőzhetett” volna, gyorsan kiötlöttem, fejben, egy pajzsféleséget, egy kéklő távolságot köztem és különböző kellemetlen tárgyak (vagy személyek) közt. Egyféle aura volt ez, de fémes, tömör állagú, mégis elvont dolog. Olykor a vért kiszélesedett, beborította a testem, elszigetelő gömbbé változott. Még mostanában is megtörténik, bár inkább játékból, hogy magamra öltöm. Közém és az előttem lévő személy közé, aki untat, és duruzsolásával mintha felőrölne, rideg, kék távolságot feszítek ki. Nem hallok többé semmit. Nagyon távol vagyok.
Valaki beszél, nem tudom, miről. Bizonytalankodik, dadog, keresi a szavakat. Lélegzik, miközben beszél. Önmagából szól. Lassan közeledem hozzá. Agyam, a maga „termoszkopikus” szemével, bemérte a „friss zsákmányt”, az illető szavainak eleven testét, az igazi mondandó illatát. Hallgatom. Szomatizálok1. Mintha saját magam hallgatnám (vibrato, valahol az idegfonatokban).
Keresek – mint mindig – valakit, aki ellenszegülhet nekem a maga sajátos, személyes összefüggésrendszerével. A barátaim felingereltek azzal, hogy nem akartak meggyőzni semmiről, ami viszont meg is lepett, mert arra kötelezett, hogy egész legyek, mindig másképpen és mégis folyton változatlanul. Sandu a maga ragyogó abuliájával2 érkezett, és ebben az abuliában madártávlatból is felismertem saját magam. Őt nézve magamat szemléltem hosszasan, és ettől erőt és irányt kaptam. Jött Feli, a szokott vidámságával, fittyet hányva mindenre, ironikusan szövegelve tisztességes intelligenciája fedezékében. Nevetését lényem úgy fonta körül, mint egy boldog repkény. Hallgattam Alexucut, amint a felületek felszínességéről és mélységéről filozofálgat, csigavonalban röppenve egyik témáról a másikra, mint egy tarkabarka, csélcsap pillangó, filmekről beszélt, elérhetetlen könyvekről, „entellektüel” módjára szenvelgett, a hangja lusta volt, a gondolatai pedig – csillogó gombolyag, melynek minden oldalát alaposan megvizsgálta. Amikor letettem a telefont, a világ felületnek tűnt számomra, tiszta, meghatározatlan kifejezésnek. És valami belőlem örvényként kelt táncra ebben az új világban, mintha egy jégpályán. És jött Dodoloj a paradoxonaival és a megrökönyödéseivel. Kacsapofijával és -hangjával. Képtelen kérdéseket tett fel nekem, melyek átállítottak, kiborítottak. Ugyanakkor viszont feloldotta a bénultságomat, ismét emberivé tett. „Na én megyek”, mondta hirtelen. „Ma olyan körön vagy, amelyik nem érdekel engem. Gondold újra magad!”. És tényleg távozott is, miután odavetett nekem egy-egy szibillikus3 üzenetet. Én pedig még azt sem értettem, milyen „körre” gondolhatott korábban. Aztán jött Cseri a maga meredek mivoltában, és már tényleg semmit nem értettél. Utána viszont ismét elhelyezkedett minden, új, világos rendben. Megérkezett Dan is, sajátos elveivel, amelyek mértanilag rajzolták át a kaotikus zümmögést, a rendetlen torlódásokat. Jött Cristina, és ettől kezdve a szétszórtság lassan értelmet nyert, logikussá vált. Befutott Marius, és mulatságos volt. Jött Andrei, nagyokat vigyorogtunk, és porrá lett ettől minden odvasság. Megjelent Caius, és a „ködről” beszélt nekem. Jött Carmen is, és érkeztével minden megszelídült. A velük való találkozások: újrakristályosodások hosszas cseppfolyósodásokat követően. Mélyen hálás vagyok nekik, külön-külön mindegyiküknek. És azért írok itt róluk, mert szavaik azt a ritka csendselymet jelentették, amely megkettőzte a (nem csak füllel történő) figyelmes hallgatás élvezetét. Hálás vagyok nekik azért is, mert jelenlétükben úgy érzem, nem vagyok arra kötelezve, hogy beszéljek. Nyugodtan maradhatok csendben. És akkor megszólalok.
Nem szeretem a társas mulatságokat. Ilyen alkalmakkor a beszéd valóban bomlasztó hatású. Az unalomig ismert dolgokat hallgatsz. Nem leled a helyed. Valaki közeledik feléd. Még csak ez hiányzott! Most már muszáj lesz mondanod valamit. Néha kellemes is lehet azonban: úgy ringatózol a hangok ritmusán, mintha hullámok hátán, édes szeszt szürcsölgetve. A likőr áttetszővé teszi a világot, és kifinomultabb dolgokat követel meg, valamilyen al-kohl-t4 vagy csupán csendet. Sétálgatsz, egyik csevegéstől a másikig haladsz, mintha tanú lennél. Dúl a pletykálkodás, és ez meggörnyeszt, feloszlat. Hozzátapadok a leghallgatagabbhoz. Melléje állok. Szolidarizálok vele, és ebben a néma közösségvállalásban rengeteg szó van.
Átvillan az agyamon: az embereknek tulajdonképpen nincs is szükségük arra, hogy kommunikáljanak. Ez magyarázza számomra azt, hogy kitartóan bámulnak a tévéképernyőre, és azt is, ahogyan ragaszkodnak a közömbös szövegelésekhez. Egy tanár szavait hallgatom. Semlegesség. Mindenki jegyzetel, ostoba módra. Mondandója világos, ennél tovább mit is érdekelné őt? Tudja, hogy két órán át hallgatják, anélkül, hogy félbeszakítanák. Magamban, némán, folyton ellentmondok neki. Elégtétellel tölt el ez a kis játék. Kihúzok néhány „darabot” a mondandójából. A végtelenségig pörgetem aztán ezeket, mint a Rubik-kocka színes, kevert négyzetecskéit.
Ülök és hallgatom, ahogyan beszélnek az emberek. Hallásom olykor „szemlélődik”. A beszéd zene: dzsessz, impromptu, érzelmes dal, románc, hard rock, tiszavirágéletű sláger. Megjegyzem vagy nem az előttem álló lény dallamát. Sajnos, tökkelütött slágereket is magamba zárok olykor, ahogyan ez lenni szokott. Fülelek. Frenetikusan gyakorlom a hallgatást.
Huszonhét éves vagyok. Néhány kisasszonynak beszélek. Egy könyvről. Fizetést kapok ezért. Váratlanul eszembe jut, hogy ... beszélek, és hirtelen elmegy a kedvem attól, hogy valamit is mondjak még. Mintha sztereó fejhallgatóban hallanám szavaimat. Zajt csapok, és elolvadok, mint egy gyertya. Még egy félóra hátravan. Nem tudom, mi járhat a kisasszonyok fejében (néhány évvel fiatalabbak nálamnál). Vérzik az agyam. Nem akarom folytatni a magánszámomat. Egyre inkább hiányzom abból, amit mondok. Állativá durvulok.
Tizennyolc évesen. Nem vagyok képes beszélni, mert időhiányban szenvedek. Elutasítom azt, hogy ilyen körülmények közt beszéljek. Az előttem álló személynek sietős. Visszautasítom a beszédet, mert egyszerűsítenem kellene, ki kellene küszöbölnöm a szükséges üresjáratokat, szüneteket is. Talán ez vitt arra időnként, hogy írjak. A csendnek megvan a rendeltetése ilyen tekintetben, mint a légüres térnek a szálló madarak csontjában, mint az ürességnek a hangszerek fatestében. És mind így... Hallgatok azok előtt, akik hozzávetőlegesen ismernek. Szakadok bele, úgy. Aztán pótolom. A józan ítélőképesség számára megengedhetetlen dolgokat mondva állok bosszút. Vagy, ha az előttem állóban felismerem a saját fajtámat (időnként sajnálatosan tévedve ezzel kapcsolatban), olyasmiket mondok el neki, amiket csak régi barátnak vagy vadidegennek adnék át.
Tizennyolc éves vagy. És huszonnyolc. Olyan emberek vesznek körül, akik elfeledték, hogy van magánéletük. Így hát egy napon azon kapom magam, hogy szemrehányást teszek valakinek, aki „magán kívül” beszél. Messziről felismerem azokat, akik önmaguk nélkül beszélnek. Képesek kerepelni bármiről, minden szakterületnek erősségei, tarsolyukból sohasem hiányzik néhány „öltöny” fölösleges jótanácsokból, hogy ráhúzhassák valakire, agyuk hűtőszekrényében folyamatosan magukkal hordoznak pár félkész alapételt (jobb lenne, ha ők maguk kebeleznék be ezeket!). Kékes, fémes színkép kellős közepén helyezkedem el. Csak így, heccből beszélve nem teszek egyebet, mint mérgezem az engem alkotó különös lényeket, akik aztán változatos eszközökkel és módszerekkel állnak bosszút rajtam (olyankor bakizok, összekeverek mindent, nem jutnak eszembe banális dolgok vagy – rémes! – „sztereofonikussá válok”). És az előbbi lények egyike, aki méltóságteljesebb és fiatalabb nálamnál, akaratomon kívüli dolgot művel: ellentmond. Amikor pedig nem mondok ellent, szántszándékkal gyerekesen viselkedem. A beszélgetőtársaim előbb zavarba jönnek ettől, aztán ellazulnak, mosolyognak, vagy elhúzzák a csíkot. Időközben háziasítottam azt a fenevadat, melynek hatására a kínosság érzete töltött el régebb, de amelynek, a maga spontán indíttatásaiban, mindig igaza volt. Kétszer bánt el velem alaposan. Egyik alkalommal valami beképzelt alakok fecsegését hallgattam. Egy pillanatra mintha féleszű, páváskodó madarakat láttam volna magam előtt. Futásnak eredtem. Később aztán magyarázkodnom kellett. Másodszor az utcán mendegéltem, egy nagyobb csoporttal: fölösnek érzem magam ott, rájövök arra, hogy semmi közöm a többiekhez, hogy valami idegen falkába keveredtem. Kereket oldok, mindenki ámulatára. Valamelyikük utánam szalad, próbálva megérteni, mi is történt. Naná, mintha én tudnám. Most másképpen iramodom meg. Képzeletbeli szaltóval vetem bele magam egy hallgatásöbölbe. Elhúzom köztem és köztük a láthatatlan függönyöcskét. Szelíden mosolygok, mint egy szemüveges Buddha.
Tizenhat éves vagyok. Olvasok. Jobban kedvelem a könyveket, mint az embereket. Előbbiek – a valódiak közülük – nem akarnak meggyőzni semmiről, nem erősködnek azért, hogy „igazuk” legyen. Hallgatod a könyvek hangját. Ha nem találnak a benső hangoddal, félreteszed őket. És senki nem haragszik meg rád.
Hatéves vagyok. Nők társaságában. Mindenféléket mesélnek egymásnak, kacagva. Egy kanapén heverek. Álmos vagyok. Hangjuk hátán ringatózom. Mintha egy meleg, párás gubóban. Nincs ennél nagyobb boldogság. És azt kívánom, soha ne szűnjön meg. Álmomban messzire siklok, végig egy színes, illatos folyosón. Tíz anya van körülöttem. Nőies őrködésüknek nincs párja a világon.
Négyéves vagyok. Karjaim közt nagy, sárga léggömb. Ráfektetem arcomat. Odabent csend. Falai maguk közé zárják azt a lebegő hallgatást, melyet most két kezemben tartok. A hallgatás kerek és sárga színű. Szabadjára engedem a nagyvilágba.
Regényrészlet
Szonda Szabolcs fordítása
1Szomatizálás: bizonyos negatív érzelmek, élmények, lelki problémák, stresszhatások stb. testi tünetekké alakítása.
2Abulia: kóros akarathiány.
3 Szibillikus: jóslatszerűen rejtélyes és/vagy misztikus.
4Al-kohl: arab eredetű szó, az antimonitport jelöli, melyet az arab nők a szempilla és a szemöldök festésére használtak; ebből alakult ki az „alkohol” szó.
