Ne aludj! – fordul szembe vele Anna – , hallgass végig. Érzékeli, hogy alig forog a nyelve, ő is sok bort ihatott, de lehet mégse szédül annyira, mint ő. Hanyatt fekszik. Lehetséges, hogy Anna jobban bírja az italt is nála? Mindegy, holnaptól jön az új élet, holnaptól minden más lesz, nem jobb, nem rosszabb, mint ma, más... Hallja, hogy Laura és Ahmed a fürdőszobában nevetgélnek, csorog a víz, érzékeli, hogy Anna is hanyatt fekszik, feléje fordulva nézi őt, mintha soha többé nem akarná elfelejteni elkínzott arcát és elkezdi.
Tizenhárom éves lehetett akkor, első tanuló, már a városi iskolában járt, édesapja vitte be minden reggel kocsival, délután pedig hűségesen érte jött. Az egyik városi gyógyszertárban dolgozott, 1985 tavaszán történhetett mindez, onnan gondolja, hogy valamikor május elején, mert világosan emlékszik, hogy nyílottak már udvarukon és a szomszédságban mindenütt a lila és fehér orgonák, s ő a fiúkat, a galerije tagjait orgonavirággal csiklandozta és az nyert, aki legtovább bírta nevetés nélkül, de akkor délután (általában hatkor találkoztak titkos helyükön, szomszédjuk, Jenő bácsi szénapadlásán), hiába várták őt a fiúk; elképzelte őket, amint a hátukon fekszenek, meredő fütykössel, s nem tudni a makk lilább-e, amelyről szorgosan húzogatják az előbőrt és eltorzul az arcuk, vagy az orgona, már türelmetlenek lehetnek, várják a jelt, hogy ő összecsapja kacsóit, tapsoljon, s elkezdődhessen végre a verseny, A verseny, amit, be kell vallania, egyre jobban unt már akkortájt, de nem tudta, hogyan is léphetne ki az ötös fogatból, ráadásul, szokásos meztelenkedéseik alkalmával, a kiguvadó szemű kamaszok egyre egyértelműbb ajánlatokat súgtak a fülébe, csak annyit engedjen, kérték, hogy odaérinthessék hozzá, ebbe senki nem halt még bele, ebből még nem lehet baj, s neki különben nem is lett volna különösebben ellenére a dolog, de mégsem engedett, ha hozzáértek, idegesen söpörte le tolakodó kezüket, s sértődötten húzódott el, noha már a végén annyival is megelégedtek volna, hogy az ujjukat bedughassák legalább, hogy érezzék, milyen ott belül, de ő, noha megborzongatta az ötlet, kacagva utasította el őket, azzal védekezve, hogy csiklandós, s ez igaz is volt. Noha nem ez volt állandó elutasításainak az igazi oka, tudta, hogy ha ilyesmikbe menne bele, esetleg érzelmileg is kiszolgáltatottá válhatna, s nyilván szexuálisan is (hiszen legalább annyira kívánta őket, mint azok őt, és legalább annyit képzelgett éjszaka róluk, mint a fiúk róla) és így elveszíthetné hatalmát, csökkenne a tekintélye és a tekintélyével együtt a befolyása is... Egy lenne a többi lány közül. Hát egy idő óta nem is mutatkozott előttük meztelenül, mindég rajta volt a bugyija és az ingecskéje, az is rettentően zavarta, hogy kimeredt szemmel nézik bimbózó mellecskéit, tudta, hamarosan eljön az az idő is, amikor már elmarad a napi találkozókról, sejtette, még mindig jobb, ha így történik, ha ő nem mutatkozik velük, mintha a srácok várakoztatnák, ritkábban, vagy egyáltalán nem jelennének meg a szénapadláson. Ötös-fogatuk erős érzelmi kötődése azon a tavaszon fölbomlani látszott, ezért is sajnálta, hogy akkor délután nem lehet jelen, ki szerette volna ugyanis jelenteni, hogy ő, legalábbis a maga részéről döntött, kész, kilép, megunta, látni se bírja az örökösen sunyin vigyorgó, pattanásos képüket, keressenek más királynőt maguknak, olyat, aki lehetőleg „mindent” meg is ad nekik és meg is enged, őtőle semmit nem kaphatnak, tudják jól, ez eddig is így volt és ezután se fog változni… Erre a bejelentésre készült már hetek óta, de közbeszólt az élet, és egy olyan trauma érte akkor, ami arra késztette, hogy megmásítva elhatározását, még évekig, minden erejével maga köré vonzza a kamaszokat, meghosszabbítandó az ötös fogat tiszavirág életét... Egyik osztálytársnőjének ugyanis azon a nap tűnt el a gyűrűje... Marinak hívták talán vagy Elvirának? Sem a keresztnevére, sem a vezetéknevére nem emlékszik, ez annál érdekesebb, mert, ha erre a napra gondol, azonnal megképződik előtte a kislány dundi alakja, afféle elkényeztetett, túltáplált, egyetlen-gyermek volt, akit szülei és nagyszülei állandóan kényeztettek, minden jóval elhalmozták, akinek minden szabad volt, mint a falu bolondjának... Osztályfőnöknőjük, aki nem kimondottan kedvelte, legnagyobb meglepetésére őt gyanúsította a gyűrű eltulajdonításával! El kell ismernie, nem is teljesen alaptalanul, hiszen tetszett neki az a kék köves aranygyűrű, és ezt őszintén, minden mellébeszélés nélkül be is vallotta, azt azonban ezek után, a tanárnőjét megdöbbentve, nem volt hajlandó beismerni, hogy el is lopta volna, gondolta, a felnőtt asszony is tudja: tetszés és tolvajlás között mégiscsak határ vonható!... A tanárnőt elképesztette és dühítette is pimasz tagadása. Negyven év körüli, csúnya, elhízott, mindig komor, magányos vénlány volt, akit ő – ezt megismerkedésük pillanatában azonnal érezte! – idegesít, felbőszít, ingerli, puszta jelenlétével is, akinek, az ideillő pikírt kifejezéssel nem az „esete”... Már gúnyos mosollyal előadott védekezése is mérgesítette. Ő elmondta: igen, valóban tetszik neki a gyűrű, de ez nem jelenti azt, hogy el is lopta volna, ő nem tolvaj, a katolikus templom tornyán levő kereszt is tetszik neki és azt se lopja el; ő nem nyúl ahhoz, ami a másé, ez nála (mondott erőlködve egy bonyolult kifejezést) erkölcsi princípium. Ekkor robban ki a tanárnő, „pimasznak” nevezte, „hálátlannak”, de amikor látta, hogy elborul az arca, s idegességében mindjárt sírni kezd, ravaszul hangot váltott, megígérte, nem csinál „ügyet” belőle, senki sem tudja meg, adja elő és ezzel kész, vége, el lesz felejtve az egész incidens! Így mondta, „incidens”, ő akkor pontosan nem is ismerte a szó jelentését, s hirtelen megijedt. Egy óra után történt, éppen tornaórájuk volt, s a síró, kivörösödött, a tehetetlen dühtől elgyengülő és sápítozó Elvira vagy Mari egyre őrá mutogatott: ő vette el, Anna vette el, csak ő vehette el, sikította, mindig úgy bámulta, hogy esett ki a szeme, sőt, egyszer el akarta kérni, hogy próbálja fel az ujjára, de ő nem adta oda, mert ez az övé, imádott nagymamájától kapta... Az öltözőben történt mindez s ő, tehetetlen dühében, hogy az egész osztály előtt letolvajozzák, hirtelen pofozni kezdte a toporzékoló, elkényeztetett kislányt; a kiabálásra, sikoltozásokra megjelent a tornatanár, középkorú, amúgy kimért, szigorú férfiú és elválasztotta őket, s meghallgatva a továbbra is hisztérikusan zokogó és vádaskodó Marit vagy Elvirát, aki elkínzottan mutatta tésztaszínű, fehér arcán az ő pofonjainak vöröslő nyomát, feléje fordult. Tényleg te vetted el? – kérdezte. Nem – tagadott ő s mivel a tornatanár kedvencei közé tartozott – kiválóan mozgott talajon, s bekerült az iskolai csapatba is! – a férfi talán ezért, talán mert látta döbbent arcát, hitt neki. Mari vagy Elvira viszont azonnal elrohant az osztályfőnöknőjükhöz s idehívta. A vénkisasszony először kedveskedett, gügyögve beszélt hozzá, megtörténik az ilyesmi, hát hogyne történne, tetszik nekünk valami, elképzeljük, hogy hogyan állana a mi ujjunkon, annyira tetszik, hogy egy pillanatban már nem is tudunk ellenállni a vágynak és eltulajdonítjuk, ő ezt megérti, adja vissza, és megígéri, fátyolt borítanak az egészre, el lesz felejtve a dolog, mire ő – különösen, mert a tanárnő azzal példálózott, hogy a legjobb ló is megbotlik – felháborodva azon, hogy lóhoz hasonlítják, dacosan, felemelt fejjel jelentette ki: adja vissza az, aki elvette, hogyan adhatná ő vissza, amikor nem vette el!:... Gonosz vagy és megátalkodott – sziszegte felháborodva a vénkisasszony, s intett, hogy kövesse. A természetrajz szertárba mentek, gondolkozzál az egészen, s majd belátod, hogy az egyetlen, amit tehetsz, hogy beismered, tényleg te vetted el és megmondod, hova rejtetted, hogy visszaadhassuk Marikának vagy Elvirácskának – mondotta a nyitott ajtóból, s fenyegetően tette hozzá – amíg a gyűrűt elő nem adod, addig innét ki nem mész, ha estig nem szeded elő, viszlek a milíciára, és becsukta az ajtót maga után. Hallotta a kulcs csikorgását a zárban, s ez váratlanul idézte fel az Isteni színjátékot, már az előbb, amikor Szabó is hangsúlyozta, hogy milyen érzés, amikor az emberre kívülről rázárják az ajtót, s hallja a kulcs rémisztő csikorgását a zárban, el akarta mondani ezt. Igen, Ugolino is ezt érezhette, amikor két fiával és két unokájával zárták be őket ellenségei a pisai toronyba. Igaz, hogy a gróf nem csak a kulcs elforduló csikorgását hallhatta, hanem azt is, hogyan szegezik rájuk az ajtót, s később meg is ette fiacskáit, mert „többre ment az éhség, mint a bánat”, de ez most egyáltalán nem vigasztalta meg őt, elkeseredetten nézett szét, de pillanatnyilag neki nem lett volna akit megennie, igaz, akkor még nem is volt különösebben éhes, a szertárban félhomály uralkodott már délben, északi oldalon volt, az ablakon természetesen rácsok rémíthették, de akkor se ugorhatott volna ki, ha nem lettek volna rácsok, hiszen a helyiség az iskola második emeletén volt.
Csapdába került.
Elnézegette a szeszben úszkáló gyíkokat és kígyókat, a csontvázat, amelytől annyira rettegett az elején, ráadásul a pisilés is rájött, az egyik sarokban guggolt le, egyre Dante sorait akarta felidézni, ő olvasta fel a srácoknak heteken keresztül, de nem jutottak eszébe az idevágó sorok és a kulcs csikordulása a zárban valahogyan összevegyült a csobogó hanggal, amelynek ő volt az okozója. Egy horpadt vederbe pisilt, ideges lett, mert nem akart abbamaradni, csak egyre jött, jött, mintha megáradt volna ottan, belül. Mi lesz, ha megtelik a vödör? Remegni kezdett, óvatlanul lepisilve a cipőjét. Nem volt mivel megtörölgetnie, akkor még nem volt papírzsebkendő, zsebkendőjét, mintha sejtette volna, hogy még szüksége lesz rá, nem merte feláldozni, nézte a pisis cipőjét, a foltokat a veder mellett a padlón, s egyre Dante sorai jártak a fejében, mikor odáig ért, hogy Ugolino ecsetelni kezdi, elveszejtője, a gaz Ruggieri érsek fejét mindörökre harapdálva a pokolban, hogy „keskeny nyílás vet fényt a bús falakra / melynek éhségem ád nevet azóta”, a srácok pisszegtek, hogy álljon meg, ismételje meg, majd kérték, tartsanak szünetet; azon vitatkoztak, hogy az a torony, amelyben Ugolino raboskodott, a ferde torony-e, s ő kinevette őket, mert már megkérdezte az édesapjától, aki kissé meglepődött, hogy ő már olvasta Dantét, mit fogsz olvasni későbben, kislányom? De sokat magyarázott is neki, elmondotta azt is, hogy a tornyot, Ugolino szörnyű végére célozva, ma is az „éhség tornyának” nevezik Pisában, és nem, nem azonos a híres ferde toronnyal, azonnal közölte velük a megfellebbezhetetlen igazságot, elhatározták, hogy egyszer, majd, ha felnőnek, közösen látogatnak Pisába, ő azután egyedül jutott el oda tavaly és megnézte a tornyokat, megnézett mindent, de akkor, sárgás vizeletét bámulva a vödörben, el sem tudta volna képzelni, hogy egy nyári napon, sugárzó fényben érkezik meg majd Pisába és tényleg felmagasodik előtte az „éhség tornya”, nem, ez azért ott, akkor teljesen valószínűtlennek tűnt, ráadásul, talán, mert egyre a gróf szerencsétlen végére gondolt, meg is éhezett, s miközben igyekezett elterelni figyelmét a palacsintákról (mert aznap az édesanyja palacsintát sütött s ő egyre maga elé képzelte, szinte érezte az elomló barackdzsem ízét is a szájában, s puhán omlott el a palacsinta is, s remegett rajta, mint a kocsonya, a dzsem, de nem akart erről képzelegni) fölmerült benne: vajon gondolt-e, miközben közeledett szörnyű vége, Ugolino gróf egyáltalán ételekre? Azután azt kérdezte meg önmagától (s a csontváztól, mert hozzá beszélt, talán, hogy ne féljen tőle annyira), hogy ha vizet sem adtak gaz őrei, szadista hóhérai (apja használta ezt a szót, a kort is jellemezte vele, s amikor ő megrettenve kérdezte meg, hogy ez mit jelent, elkomolyodva magyarázta, hogy olyan embert, akiben nincsen szánalom, aki kedvét leli mások, a gyengébbek kínzásában ), akkor vizelt-e egyáltalán, s ha igen, hova? Mert nem valószínű, hogy volt neki legalább egy vedre a toronyszobában, akkor csakis a földre pisálhatott, s nagy, terjengő foltokat látott maga előtt, amelyek mind kisebbek és kisebbek lettek, hiszen a gróf nem jutott folyadékhoz, és édesapja szerint halálát nem is az élelem, hanem inkább a víz hiánya okozhatta, élelem nélkül aránylag sokáig kibírja az ember, víz nélkül nem, és a szerencsétlen gróf fiai és unokái tetemét, s az egyre kisebb nedves foltokat bámulva a padlón, nem éhen, hanem szomjan halhatott, s amikor mindezt először gondolta végig és mesélte el a fiúknak, a srácok csodálattal néztek rá, remegett a szájuk széle, mindannyian sírással küszködtek, hiszen, ahogyan Dante gyönyörűen megfogalmazta (ezt a részletet, a harmincharmadik éneket több napon át, újra meg újra fölolvastatták vele): „kő vagy, ha nem sír benned is a lélek…”
A foltok lassan felszáradtak, eltűntek a vödör mellől, cipőjét sem érezte már olyan nedvesnek, körözni kezdett a teremben, az árnyak megnőttek a terjengő homályban, a kitömött baglyok szárnya meg-megrebbent, zöldessárga szemükben felizzott ama gyűlölet, amelyik a pokol fenekén is arra kényszeríti Ugolinót, hogy percnyi szünet nélkül, örökké rágja elveszejtője, a gaz érsek fejét. Ő addig még sohasem félt, nem is tudta, mi a félelem, akkor azonban elképzelte, mi lesz, ha véglegesen besötétedik, s ott marad a baglyokkal, a szeszben vonagló gyíkokkal és kígyókkal és a némán pöffeszkedő, s minden valószínűség szerint valamire készülő csontvázzal, pillanatokig azt hitte, megőrül a tehetetlenségtől, ráadásul képzelődni kezdett, az volt az érzése, hogy áll valaki a háta mögött, már-már leheletét is érezte a tarkóján, de amikor gyorsan megfordult, nem látott senkit, de nem nyugodhatott meg, mert úgy látta, a csontváz is meg-megmozdul, óvatosan, hogy ő lehetőleg ne vegye észre és centiméterről centiméterre jön egyre közelebb hozzá, már-már érezte a hideg csontkéz érintését is forró karján és megborzongott. Odament hozzá, minden bátorságát összeszedve, közel hajolva hozzá nézte vak szemgödreit. Nem volt benne semmi rémséges, valamennyire meg is nyugodott, elfordult, legyintett, elképzelte a férfit, akinek a csontvázán nemzedékek tanulhatták az anatómiát, horgászbottal a kezében a folyón vagy gépkocsi volánja mögött, ha ugyan akkor, amikor élt, volt már gépkocsi, de ha még nem volt, akkor egy lovas kocsi bakjára képzelte, amint erős kezével megragadja a gyeplőt, a másik kezében megcsördül az ostor, s vágtázva halad végig a falun, s közben fütyül, azt fütyüli, hogy Bob úrfi, hej, legény a talpán… De lehet, bizonytalanodott el, hogy akkor, amikor ez a csontváz még ép és erős, egészséges férfi volt, még meg sem íródott ez az operett, akkor hát, mit énekelhetett a szeretője ablaka alatt, az Akácos utat, a Csak egy kislány van a világont, a Gimbelem-gombolomat? Nem tudta eldönteni, ezért nem is énekeltette tovább a képzeletében megelevenedő csontvázat, az ablak alá húzott egy törött széket s ott gubbasztott, a rácsokon át figyelve a kék eget; itt már félhomály uralgott, künn még sugárzó fényben libegtek a bárányfelhők, lassan úsztak és elvitték magukkal a tekintetét. Elszomorodott és újra a fiúkra gondolt, akik türelmetlenül várják, s nem értik, mi történhetett vele? Egyenként képzelte maga elé őket, s eldöntötte, hogy egyelőre, a nyár végéig még nem szakít velük; érezte, e szörnyű délután után lesz igazán rászorulva kis közösségükre, hirtelen döbbent rá, hogy mégiscsak kislány, sebezhető, védtelen, ráadásul, nagy döbbenetére egy vércsíkot fedezett fel a combján, meghökkent, szégyenkezve nézett szét, mintha a hallgatag csontvázon és a fölröppenni kész baglyokon, az üvegekben, a szeszben izgő-mozgó kígyókon és gyíkokon kívül, bárki is tanúja lehetett volna szégyenének. Kissé riadtan vette tudomásul, hogy pontosan itt és most jött meg a vérzése, amikor vatta sincsen nála és az édesanyja sincsen itt, hogy megmagyarázza, mit tegyen. Sírni szeretett volna a tehetetlenségtől, ráadásul a hasa is megfájdult, olyasfajta görcs kezdte el kínozni lassan, végletesen a hatalmába kerítve, amit olyankor érezhetett, amikor a fiúkkal együtt két pofára zabálták az éretlen sárga szilvát… Fetrengett a fájdalomtól, s nem tudta, mit tegyen? Sejtette, hiába kiáltozna, sikoltozna, csak a torka fájdulna meg, hiába dörömbölne, csak a keze, hiszen délután, az iskolának ezen a részén nem jár senki, csak régi maturandusok árnyai ődöngenek a folyosókon és a halott pedellusok szellemei…
Órája sem volt, így fogalma se lehetett arról, mennyi lehet az idő? Úgy érezte, már órák óta itt ül a szertárban, felugrott, odarohant az ajtóhoz, próbálta kinyitni, noha eleve tudta, hogy kísérlete nem járhat sikerrel, hiszen világosan emlékezett rá – rettegve és az indulattól félig őrülten –, hogy hogyan, milyen kellemetlen s rémséges képzeteket keltve csikorgott a kulcs a zárban, amikor kegyetlen osztályfőnöknője rázárta az ajtót. Poe nem régen megismert és a fiúknak fel is olvasott novellája rémlett fel előtte: A kút és az inga. Igen, szavai nyomán ott, a homályos szénapadláson elevenedett meg az elítélt, az inkvizíció által szörnyű halálra kárhoztatott fogoly története, miközben a deszkafal résein fénysugarak jutottak be a helyiségbe, és ott vándoroltak a fiúk között, mintha meg akarták volna jelölni őket, s amikor odáig ért a felolvasásban, hogy a szerencsétlen rab hol azt tapasztalja, hogy titokzatos börtöncellája falai kezdenek összezsugorodni, hol azt, hogy fölötte – akkor már az asztalhoz kötözve fekszik! – egyenletesen leng egy inga, tulajdonképpen beretva éles, vakító késpenge és minden lengéssel közelebb és közelebb kerül hozzá, lassan, feltartóztathatatlanul közeledik védtelen testéhez… Hallotta a fiúk sóhajtásait, szünetet tartott, megkérdezte tőlük, mégis melyik a jobb halál: (ha egyáltalán lehet erről beszélni, s mert kell, lehet is természetesen!) – ha a rémséges kútba ugrik, vagy ha a késpenge vágja szét. Mivel nem tudjuk, mi van a kútban, mondotta nekik, kajánul figyelve rettenettől kitáguló szemüket, legörbülő szájukat, remegő kezüket, egyszerűbb a késpengét választani, az ingó halált, amely egyenletesen leng ki mellkasa fölött, s lassan, de feltartóztathatatlanul közeledik a testéhez, élénken képzelte el, hogy mi lesz, amikor hozzá is ér, s kíméletlenül kezdi kettészelni megkínzott testét, hiszen a mechanika tökéletes, meg nem állíthatja semmi. Akkor délután azon töprengtek a szénában, egymás mellett, összebújva, hogy érezzék egymás test-melegét (mert féltek, annyira elevenen képzelték maguk elé mindazt, amiről a történet szólt), hogy mi is lehetett a kútban, amelytől annyira megrémült, elborzadt, megundorodott az elítélt? Hüllők vagy patkányok, vélte az egyik fiú. Pókok, mondotta a másik. Akkoriban olvashatták Alekszej Tolsztoj tudományos-fantasztikus történetét, az Aelitát, s nem tudták elfelejteni azt a jelenetet, mikor a hős a Mars barlangjaiban, a sötétben menekül és váratlanul egy gödör előtt találja magát, s a gödörben pókok ezrei nyüzsögnek, pókbolyok mozgolódnak, már-már érzi, hogy megérintik, csápjaikkal veszik birtokukba a testét, de mégis elszánja magát, tébolyodottan hátrál néhány lépést, futni kezd és ugrik, s miközben a levegőben van és még nem biztos, hogy sikerül átugornia a gödröt, már-már érzi az undorító csápok érintését is a testén. Ellenkezőleg, mondotta egy másik fiú, lehet, hogy késpengék állottak ki a földből abban a kútban, hallottatok a kaszabörtönökről, nem? S attól undorodott meg, hogy a rozsdás pengéken csontvázak fehérlettek, mindörökre fennakadó testek, amelyekről a patkányok lerágták már a húst! Ki tudja, mitől undorodhatott meg – legyintett ő, de annyi bizonyos, inkább volt hajlandó az inga húsába metsző pengéjét is elviselni, noha tudta, micsoda kínhalál vár rá, hiszen sokáig tudatánál lesz még, amíg elvérzik, vagy amíg az inga, előre-hátra lengve el nem vágja a szívét…Ide-oda rohangált, s azzal bátorította magát, de hiszen az elítélt is megmenekül a végén a kúttól és az ingától, s amikor szadista hóhérai tűzhalálra ítélve, elevenen akarják megsütni, felhevítve börtöne különös falait, megszabadul, mert megérkeznek az inkvizíció ellenségei, fölszabadítva Toledót… Már szinte teljesen sötét volt, de nem is bánta, maga elé képzelte a fiúk rettegő arcát, igen, ők kétségtelenül rettegtek, még elképzelni is féltek mindazt, amit felolvasott nekik dallamosan, kissé éneklő hangon, de ő, gondolta derűsen, nem félt, az sem érdekelte igazán, mi van a kútban, az inga sem érdekelte, a srácok rángatózó arcát figyelte, s valami elégtételt érzett. Ez az érzés tért vissza lassan a sötétben, a csontváz felé fordult, na mi van, te híres? – kérdezte, de némaságra kárhoztatott társa nem válaszolt, maga elé képzelte vak szemgödreinek az őt elébb még delejező, fenyegető, iszonyatos ürességét s elnevette magát, el sem tudta képzelni, hogy néhány perce, egy órája még félt ettől a csontváztól, rettegve pillantott feléje s az volt a benyomása, hogy amikor nem figyel oda, centiről centire rövidítve a közöttük lévő távolságot, feltartózhatatlanul közeledik hozzá, akárcsak az asztalhoz kötözött fogoly mellkasához, a levegőt sziszegve szelő penge. Kacagott, annyira komikusnak találta az egészet, elképzelte a csontvázat férfiként, egy hosszú hálóinges, Jenő bácsi feleségére hasonlító nővel az ágyban, látta kezét, amint a hálóing alá nyúlva érinti meg a nőt, látta a kezét, amint poharat fog, hogy szájához emelje s szinte eszelősen nevetett, aztán arra gondolt, mi lesz, ha nem jönnek érte, ha nem szabadul ki innen és itt kell töltenie az éjszakát? Sajnálta, hogy az előbb, amíg még látott is valamit a félhomályban nem nézett szét tüzetesebben, aztán hirtelen rémlett fel előtte, hogy a veder mögött, a sarokban valami zsákok hevertek, ezekbe talán beburkolózhatna, hogy ne fázzon, odatapogatózott a sötétben, meg is találta a zsákokat, mocskosak voltak, porosak, de legalább nem bűzlöttek, elképzelni sem tudta, miért vannak ott, mit szállíthattak bennük, de nem is érdekelte, megint Ugolino jutott eszébe, amint félőrülten kereng toronyszobájában, és csobogó hegyipatakokat képzel maga elé, lelke lassan földerül, már látja az Arnót is csillogni a nap derűs, megnyugtató, búcsúzkodó esti fényében, hallja, amint bort vagy vizet töltenek egy kupába... De hiába nyúl utána, csak a levegőt markolja a keze és egyre szomjasabb és szomjasabb lesz. Az izgalomtól és a felidézett rémképektől dideregni kezdett, kiszáradt a szája, nyelni is alig tudott, olyan szomjas lett ő is hirtelen, hogy beleszédült, ráadásul, mintha csak a rátörő, már-már elviselhetetlen szomjúsággal lett volna összefüggésben, a hasát markoló fájdalom is erősödött, újra lekuporodott a székre, érezte, újabb vércsíkok csorognak végig a combján. Egyre erősebben vérzett. Kis tépelődés után zsebkendőjét dugta a bugyijába, de hamarosan azon is átütött a vér. Remegett a tehetetlenségtől... Ült az ablak alatt, már kint is teljesen sötét volt (nem értette, hol késlekedik az ő mindig pontos édesapja?!), csak az égen úszkáló és tekintetét elraboló fehér fellegek világítottak bíztatóan, valami mániákus, érthetetlen, eszelős derűvel, aztán megpillantotta ez esticsillagot s addig nézte, míg el nem kezdett káprázni a szeme; vonzotta a csillag tiszta fénye, valamennyire meg is nyugtatta, akkor gondolt először homályosan arra, hogy mi lesz, mi lehet a halál után, talán tényleg csak egy fénysugár lesz, miközben csontváza valahol a földben porlad el, ha csak egy ehhez hasonló szertárba nem kerül, szemléltető eszköznek. Nevetett, máris fénysugárként, egyetlen izzó és ellobbanó csóvaként libegett az égen, s eszébe jutott Eminescu szép verse: indult a csillag, szárnya nőtt, valamilyen indulatban, de hiába kínlódott, nem tudta felidézni, azután arra gondolt, hogy az a démon, az a csillag ellenkező utat tett meg, mint amilyent valószínűleg ő fog megtenni, hallhatatlanságát áldozta fel egy halandó lány szerelméért, míg ő, ha meghal, nem kell semmilyen áldozatot hoznia, hiszen nem szeret senkit, hallhatatlan fénysugárrá változva, ide-oda libeghet majd az űrben...
