"Sem a bűn, sem a bűntudat nem ítélhet az érték felett"
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 3. (497.) SZÁM - Február 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Dávid Gyula
Nem mentőöv és nem besugóknak
Lászlóffy Aladár
Az árnyék
Az élet csendes arspoetikája
Király László
... ....... GLORIA MUNDI (Lenin elvtárs a kínai boltban)
Vári Attila
Az árnyékvadász
Keresztury Dezső
Határon
Szálinger Balázs
Ez itt pannón szonett
Kiss Nelli
Az ex-pasimnak nője van
Délután
Tangó
Murányi Sándor Olivér
Formagyakorlat, melyben Zordon megismerkedik újdonsült sógorával, Norbival, a fővárosi vegetáriánus hústoronnyal
Simona Popescu
A hallgatásról
Bogdán László
A kintrekedtek - A gyűrű
Szőcs István
A múlt idők setét virága II.
Jancsó Miklós
Színházi keresztelő
Terényi Ede
Zene - a csenden túl - Zene belülről
Hírek
 
Szőcs István
A múlt idők setét virága II.
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 3. (497.) SZÁM - Február 10.

Tanuljunk meg együttélni magunkkal, avagy hódoltsági modus vivendi

    Mottó

Filozófusok vagyunk

Sok könyveket olvasunk

      (Bajor Andor: Május elseji felvonulás)

Feltűnő, hogy Balázs Imre József, Gyulai Levente, Vári Csaba mennyire kerülik –  a sztálinizmus korának irodalmáról és irodalomesztétikájáról beszélve – annak a kornak a témához vágó, jellegzetes műszavait: például szocialista realizmus, sematizmus, pártos irodalom, osztályharcos nézőpont, dialektikus materializmus (egyáltalán a materializmus és az idealizmus harca), fetisizmus, hasonlók. És nem vizsgálják az akkori tézisek közül az idevágó legjellegzetesebbiket: Nem a tudat határozza meg a létet, hanem a lét a tudatot, holott, éppen úgy, mint az emberi egyenlőség jelszavával, ezzel is már a legelején önellentmondásba kerül a marxista ideológia; amit majd úgy old fel, hogy az eszme behatolva a tömegekbe, anyagi erővé válik... A lét dadog – írja a költő, csak a törvény a tiszta beszéd...
A törvény helyét azonban már az elején a fétis foglalja el, a bálvány.
A mai kritikusoknál a fenti őrszavak helyett ilyenek szerepelnek, mint referencia, kód, trend, retorika, munkás-szubkultúra stb. Az állásfoglalás irányát jelző Anti Dühring és Empiriokriticizmus idézetek helyett éppen divatos filozófusok vagy „antropológusok”, s ha ez alkalommal Habermas és Wittinger nem is, de legalább Derrida mellett még Deleuze-Guattari és Clark, Hall, Jefferson, Pittaway neve lobog, s ami nem is volna megjegyzésre érdemes, ha nem ugyanúgy alkalmaznák megállapításaikat, mint régente a marxista szerzőket: nem az elemzés kiindulópontjaként, hanem védőmázként bevonva vele a szöveget...
Visszatérve a setét virágok elébb leírt ágyásaira e két tanulmány (Hatalmi beszéd... és Antropológiai szempontok a Gh.-Dej korszak magyar nyelvű szépprózája kutatásánál) megkerülhetetlenül Nagy István (hosszú és rövid) prózájának és egyáltalán személyének, mi- és kivoltának értékeléséhez kellett volna hogy vezessen, a többi Izsványokéi mellett, szerzőnk mégis nagy ívben átugrik fölötte.
Nagy István „munkásíró” volt már a polgári világban is, sőt illegalista munkásmozgalmi aktivista, aki elvtársaihoz hasonlóan, súlyos meghurcolásokat és bebörtönzéseket szenvedett el. A „horthyzmus” idején azonban szépen megírt, hatásos munkái jelentek meg, főleg Püski Sándornál Budapesten; (A szomszédság nevében, Külváros, Rézmihályék kostolója és megrázó elbeszélései: Az öreg Máté és a „STOP”, Az ezüstkanál, Prémesbunda, a Csapda stb.) Ezeknek az írásoknak a színvonalát azonban főleg íróiság és stílusépség dolgában a hatalomba való bevonulása, tehát 1944 után, soha többet meg sem tudta közelíteni!
Amint említettem, ez a hanyatlás első „szocialista realista” regényénél (A legmagasabb hőfokon) és új elbeszéléseiben, (pl. A rezgéscsillapító) annyira szembetűnő volt, hogy „mindenki” – főleg élőszóban – próbálta mentegetni, hogy: „a minden energiáját felörlő közéleti tevékenység”, hogy: „a társadalmi pozíció megváltozásából eredő viszonyulások” (?) stb. Évekkel később azonban Nagy István: Válogatott novellák kiadását készítettem elő az irodalmi kiadónak, s akkor ideadta meg nem jelent vagy kötetben nem, csak zughelyeken megjelent írásainak a régi kéziratait is: éppen olyan lomposak, stílustalanok, akadozóak, ócska zsurnalizmusokkal telítettek voltak, mint az új, „felszabadult”, gyenge írásainak az eredeti kéziratai! Kezdtem „erre fel” hitelt adni azoknak a szerkesztőségekben kóválygó híreszteléseknek, hogy annak idején, Nagy István kéziratait valaki „alkotó módon” gondozta, átstilizálta, formába rázta; egyesek célozgattak rá, hogy éppen Benedek Marcell, mint ahogy állítólag ő volt Kovács György Kristófék kincse című regényének is a bizalmas lektora.
Restelltem Püski Sándoréktól megkérdezni, nehogy megsértsem őket; mert elképzelhető, hogy hozzájuk már „átstilizálva”, megszerkesztve küldte be a kéziratokat; esetleg egy akkor ilyen háttérbe szorított író (pl. Karácsony Benő), ki tudja ki segítségével; s aki ezt esetleg titkos pártfeladatul is kapta?)
Ennek a titkos szerzőtársnak a legendájában bízva jártam meg aztán vele végleg. Az Ifjúsági Könyvkiadó, a Réz Mihályék kostolójának átdolgozása után 1952-ben szerződést kötött vele egy új regényre, amely megrajzolná a Nő példaképül állítható eszményi típusát, „a szocialista építés viszonyai” között. Meglepő gyorsan be is küldött egy vaskos kéziratot, két román parasztlányból lett gyári munkásnő főszereplővel, Aranyos-Gyéres növekedésbe lendült ipartelepének felszínesen felvázolt színterén. Már az első oldal után éreztem, hogy hevenyészettebb, laposabb szöveg még itt, az Ifjúságinál sem került soha a kezembe. (Ez nagy szó volt: az első mondat, amit e kiadó szerkesztőjeként olvastam, így szólt: A tanár kövérkés, mosolygó arca megjelent a küszöbön; a második kézirat elején ez állott: Mert szép volt Rozika, olyan szép, mint a halálos bűn; a harmadik meg így kezdődött: Az üzem csarnokát az elefántóriásokként harsogó munkagépek látványa töltötte be.) Ráadásul Nagy Istvánnak kifejlődőben volt stílusa „intellektualizálódása”; ilyesmi helyett, hogy Vigyázz, bé ne verd a fejed a gerendába! így fogalmazott: Vigyázz a fejedre a gerendával kapcsolatban!
Volt azonban már tapasztalatom hasonlóan kiizzadt kéziratokkal (pl. Zimán József: Inasok), nekiültem, és egy ívet (húsz gépelt oldalt) simára vasaltam, s elküldtük neki. Táviratilag válaszolt: „Kikérem magamnak a társszerzőséget!” Erre közvetlen főnökömmel, Szász Bélával, úgy döntöttünk, hogy mindössze egy könnyed előkorrektúrával nyomdába küldjük. Pár hét múlva kajánul lapozgattuk a cenzúra (sajtóigazgatóság) válaszát: több mint 150 észrevételt tettek. (A legérdekesebb: Miután A. községben szerepel egy rosszindulatú, reakciós ortodox pópa, egy közeli B. községben szerepeltetni kell egy rokonszenvesebb pópát, aki a békemozgalom híve.)
A könyvkiadó igazgatója, egy Mihai Maxim nevű fiatalember, aki a kiadó valamennyi többi román szerkesztőjével, könyvelőjével és takarítónőjével szemben mindig a legkeményebben képviselte az „együttlakó nemzetiségek” érdekeit és szempontjait, lefordíttatta románra a regényt; mire a könyv magyarul kijött a nyomdából, befutott a román fordítása is. Maxim maga vitte haza, éjszakai átolvasásra.
Másnap reggel kipirosodva ordítozott ránk az irodájában: „Mibe húztátok bele a Kiadót? Hát ez egyszerűen puerilis! Tudjátok, ki ez a Nagy István? A ti infantilis kisebbségi nagyzolásotoknak a kreatúrája!”
Sajnos, nem csak íróként volt kreatúra. Mint „munkáshős”, munkásértelmiségi, majd mint kommunista közéleti személyiség is kreatúra volt.
Szó sincs róla, hogy a munkás arisztokráciához tartozott volna, többnyire sóher asztalossegéd volt, akire hajdani kollegái szerint, legfennebb fényezést lehetett bízni. Még bár autodidakta sem volt: általános műveltségének színvonala nem érte el egy jobb fodrásznőét. Szállóigévé lett egy zenekritikára tett megjegyzése: „Ilyeneket írnak, hogy oboa, aztán értse meg az ember.” Egyetemi előadásának a kéziratában Balzac nevét mindig ck-val írta; Bajor szerint – aki egy időben tanársegéde volt – Ruy Blas-t Blájvájsznak ejtette. Saját fülemmel hallottam, amikor egy írószövetségi felszólalása után Asztalos István mondta neki: Te Pista, az nem Viktor Hugó, hanem Ügo! – Na én jól lehugoztam magam, felelte Nagy István, s ez volt a szellemesség legnagyobb találata, ami valaha kitelt tőle.
Politikai nézetei is meghökkentők voltak. A forradalom győzelme után ilyen kijelentéseket tett: – Na, most már ne mind jöjjenek nekem azzal, hogy „a mai munkások!” A munkásosztályból, aki tudott valamit, előre lépett, aki nincs ma az üzemi bizottságokban, a néptanácsnál, és feljebb, azok a régi sunyi mamalukok; és közéjük keveredtek mindenféle volt csendőrök, burzsujcsemeték, kulákok, úgyhogy nekem ne magyarázzák, hogy ma a munkásosztály így-úgy!... És micsoda elszólásai voltak: amikor hazajött Indiából – valami békeküldöttség tagjaként püspökök és agg tudósok társaságában – elszörnyedve számolt be az ottani nyomorról és piszokról: Rossz rágondolni, kérem, hogy milyen borzasztó volna, ha az ottani elvtársaknak most kellene átvenni a hatalmat! Hát kérem, előbb vájja ki őket a burzsoázia a koszból, aztán jövünk mi!
Körülbelül ilyen színvonalú volt a magyarságra vonatkozó „retorikája” is. Egy legenda járta, hogy Illyés Gyulának egy találkozón, szokásos aggodalmaira válaszul, azt mondta volna: A szocializmus romániai építése akkor is megéri, ha ez százezer erdélyi magyar életébe fog kerülni! Illyés azt mondta, adja ezt írásba. Miután Nagy István megtette, Illyés eltépte a papírt e szavakkal: Magyar írótól nem fogadok el ilyen nyilatkozatot!...
Nem tudom, igaz-e vagy sem ez az eset. De 1956 kora őszén viszont saját szememmel olvastam egy cikke korrektúralevonatában ezt a kitételt: A trianoni határ azért igazságtalan, mert azontúl is élnek – románok!... E mondatot aztán a cenzúra törölte, Herédi Gusztáv figyelmeztetésére.
Mint sáncaljai lumpenproletár, idülten gyűlölte a kolozsvári kertészföldészeket, a módos, de keményen dolgozó és keményen piacoló hóstátiakat: egyszer a Városi Pártbizottság gyűlésén ki is tört ellenük: Azok egy horthysta banda! El kell őket deportálni mind a Duna deltájába! (Erre Gáll Ernő felvisított: Szentisten! Akkor mit fogunk enni?) Egy időben az Utunk igazgatójaként felülszerkesztette még a versrovatot is. Leadtam egy Méliusz-verset, valami sivatagi pásztorleányka balladáját, amely az atomkísérletek nyomasztó következményeiről szólott. Kérem, ezt miért adjuk le? – kérdezte. – Ez félelmet kelt a dolgozókban! Ellenkezőleg, feleltem, ennek gyűlöletet kell keltenie az imperialisták ellen! – Hát akkor miért nincs az beleírva? – morgott; vette a pennáját és odaírta a vers végére: Leplezzétek le / leplezzétek le / az imperiálistákat / az imperiálistákat. (Utána hetekig izgatottan vártam: mit fog szólni Méliusz a verse megfejeléséhez? Ám semmit sem szólt, sőt, így vette fel következő kötetébe.)
Mindezen lehet kedélyesen röhécselni. Ám gondoljuk meg: mindezeket tudva, sőt mindezekre alapozva, ezt az embert így kinevezték a Bolyai Tudományegyetem rektorává! És mindennek a tetejébe, kinevezték a Román Tudományos Akadémia tagjává, mint magyar szellemi nagyságot! Emlékszem egy néhai román író, Ion Agârbicianu emlékére rendezett ünnepélyre: az író magas rangú egyházi személyiség is volt életében, s a közönség összetétele tükrözte most ezt.
Híres orvosprofesszorokra emlékszem, feleségeikre és idősebb román színésznőkre és operaénekesnőkre, akik amennyire tellett, párizsiasan igyekeztek magukat kisminkelni, fekete szakállas, villámló tekintetű pópákra és fölényesen magasba fúrt állú román szerkesztőkollegákra. Folytak, csordogáltak a szokásos frázisok, pártunk és kormányunk áldozathozatalairól a kultúra oltárain, s egyszer csak bejelentik, hogy most, magának a Román Tudományos Akadémiának a képviseletében, Nagy Izsváni tart ünnepi beszédet. Híres volt arról, hogy nemcsak a román kiejtése nevetséges, de románnyelv-ismerete is legfennebb csak az egykori börtönök tolvajnyelvének és a jelenlegi pártzsargon elcsépelt fordulatainak rikító, de szegényes készletéből állott, bőségesen a nyelvtan képzőivel és ragjaival, de jelentésükkel teljes összefüggéstelenségben, és látszott az arcán, a méltatott író egyetlen sorát sem olvasta és hogy közönséget utálja, de szeretne imponálni neki. Iszonyatos volt: erőlködve fintorgó arcában tátogó fekete szája az ide-oda foltos szalamandrakként ficánkoló mondatok farkát igyekezett el-elkapni, de sikertelenül.
Néztem az arcokat, nem felháborodás ült rajtuk, hanem elképedés: hogy ilyen nincs, hogy ilyen azért mégsem lehetséges, hogy az Akadémia nevében! Érezhettem volna elégtételt: tessék, ha ugyanis mindig csak a hun-mongol vadbarbárt, a Kossuth-kutyát, az irigy bolsevista agitátort, a kiöltözött pápuákat láttátok bennünk, akkor most megkaptátok, élvezhetitek. De még saját magamnak befele sem mertem cinikus képet vágni. Csak sült képemről a bőr, mert tudtam, hogy ez az akció nemcsak a régimódi román értelmiség magas habzású szembeköpése, de ugyanakkor kaján odatálalása kisebbségünk image-ának: ímé, ilyen akadémikusra telik csak közülünk, ímé, hiába ölünk annyi pénzt a nemzeti kisebbség kultúrájának támogatásába, ez az ő legmagasabb intellektuális formájuk!
Azért foglalkoztam ennyire hosszasan a Nagy István-jelenséggel, vagyis a román kommunisták magyarjainak „hagyományos-veretes, mélymunkás szárnyával” (szemben az úgynevezett szalonbolsevistákkal vagy kispolgári lecsatlakozottakkal), mert Balázs Imre Józsefék a sztálinizmust éppen a „kisebbségi nyelvhasználatokkal” kezdik tárgyalni: „A probléma körüljárásához érdemes segítségül hívni Gilles Deleuse és Félix Guattari „Kisebbségi irodalom”-koncepcióját. Ez a koncepció ugyan egy sajátos esetből indul ki, Franz Kafka példájából; abból a helyzetből, amikor a kisebbség a többség nyelvén ír... X de bizonyos megszorításokkal a gondolatmenet hasznosíthatónak tűnik az erdélyi magyarok nyelvhasználata kapcsán is, hiszen az erdélyi magyarok is „többségi” nyelven írnak. Csakhogy a „többség” nem egyértelműen megragadható: korszakonként újragondolt és újragondolandó, miképpen értsük e többség-metaforát: az ország román nyelvű többségére gondoljunk-e, vagy a magyar kulturális „centrum” többségi nyelvére, valamiféle nyelvek feletti hatalmi beszédre, netán éppen az „erdélyi magyar nyelv” hatalmi változatára.”
A kiindulópont így hangzik: „A kisebbségi irodalomnak tehát három jellemzője van: a nyelv deterritorializálódása, az individuálisnak a közvetlen politikaira történő rákapcsolódása, valamint a megnyilatkozás kollektív elrendeződése”.
„Az individualitás politikumra való csatlakozását kontrasztíven ragadja meg Deleuze és Gnattari: a „nagy irodalmakban a személyes ügyek más személyes ügyekhez kapcsolódnak, a társadalmi környezet csak „hátteret” jelent számukra. A kisebbségi irodalomban ezzel szemben a személyes ügyek azonnal a politikumhoz.... kapcsolódnak. A harmadik jegy, hogy a kisebbségi irodalomban milyen kollektív értéket ölt magára. Nem egyéni megnyilatkozásként, hanem kollektív megnyilatkozásokként olvasódnak a megjegyzések, lévén, hogy a politikai mező eleve minden kijelentést megfertőz benne...”
Közbe kell szúrnom egy fél évszázad távlatából: valaha a provincializmust jellemezték hajszálra imígyen, ahogy most itt ez a kisebbségizmussal történik. Vajon mennyire fedi a két „metafora” egymást?
Figyelemre méltó, hogy Balázs Imre és munkatársai a diktatúrakorszak jellemzésénél éppen a kisebbségi mivoltból indulnak ki, azon belül is a primitivizmus és a parodizálás érdekli őket a legmélyebbről; hogy a diktatúra és a kisebbségi létforma összefüggésein belül felismerik a felnőttkomplexus jelenségét, vagyis – a kisebbségi létforma egyenlő a kiskorúvá minősítéssel, erkölcsileg és szellemileg egyaránt. Ezért foglalkoznak annyit nemcsak a gyerekirodalommal, hanem azzal is, hogy a paródia oly sokszor, madárnyelven írt ellenzéki röpirat; de nem ismerik fel, hogy a kisebbségi nyelvhasználat alaptörvénye éppen a hallgatás: „senki se jártassa a száját”, és nem ismerik fel a sztálinizmus jelensége mögött, hogy a Julien Benda által 1928-ban megfogalmazott tétel – a világ egy transzcendens igazság hiányában szenved – materialista nyelvre fordítva annyi, hogy a világ apahiányban szenved, vagyis apakomplexusa van, és hogy a diktatúrák pártjainak korszakos sikere: a társadalom atomizálódására való visszahatás kihasználásának a következménye!

(Remélhetőleg befejezése következik)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében