Szép barnapiros arcú, horgas orrú, lassan már kopaszodó férfiú tekint az olvasóra a kötet borítójáról, magyarosan kipödrött bajusza és állógalléros fekete kabátjának zsinórzata is jellegzetesen 19. századi; jellemszilárdságot, határozottságot és nyugalmat sugárzó arckifejezése pedig – Barabás Miklós ecsetjének jóvoltából – szinte tapinthatóan ábrázolja a címben feltüntetett dicsérő jelzőt: e férfiú a hosszú század meghatározó egyéniségei közé tartozott. „Neve tulajdonképpen odakívánkozik a Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Eötvös József és Wesselényi Miklós neve mellé” – jegyzi meg Egyed Ákos az előszóban, és hogy ma mégsem így szerepel a köztudatban, annak az lehet az oka, hogy életműve nem a reformkor vagy a szabadságharc idején, hanem a neoabszolutizmus korában teljesedett ki.
Gróf Mikó Imréről egy időben sokan és sokat írtak, életrajza mégsem született meg. Születésének 200. évfordulójára készülve vállalkozott Egyed Ákos arra, hogy több évtizedes kutatómunkáját célszerűen kiegészítve harmadfélszáz lapos kötetben foglalja össze az intézményalapító gróf életét és munkásságának értékelését. Mondhatni diákkora óta foglalkoztatta a téma, hiszen a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban sokat hallott a névadó alapítóról. Aztán a kolozsvári Történeti Intézetben az 1848-as munkaközösség tagjaként immár mint tapasztalt kutató ismerkedett meg Mikó Imre hagyatékával, és a forradalomban és a szabadságharcban játszott szerepének feltárása mellett az abszolutizmuskori társadalomszervező, az alkotó tudós és a modernizáló gazdasági szakember alakja is kirajzolódott.
Ekkoriban vált nyilvánvalóvá számára, hogy a gazdagnak mondható Mikó-bibliográfia valójában egyoldalú, a székely gróf közéleti tevékenységét sokan méltatták, de a fiatalkor, a felkészülés évei mindeddig homályban maradtak. A most közzétett életrajzi kötet egyik nagy érdeme épp ezeknek az aránytalanságoknak a megszüntetése; Mikó életútját úgy tárja elénk a szerző, hogy a fényes közéleti pálya, a maradandó eredmények alapjait, mozgatórugóit is megismerhetjük. Hiszen a családi hagyományok, a székelyföldi gyermekévek, majd a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban kapott református demokratikus nevelés hatására kialakuló jelleme irányította későbbi működését, nem látványosan gyakorolt, de élő kálvinista hite és ennek megfelelő erkölcsi normái meghatározták döntéseit. A Bethlen-főiskola épp az 1820-as években korszerűsödő tanrendje, a jó nevű professzorok igen alapos klasszikus műveltséggel, széleskörű történelmi ismeretekkel vértezték fel, a születési előjogokat nem, csak a szellemi vagy testi kiválóságot becsülő kálvinista diákköztársaság pedig egy életre demokratává tette a fiatal arisztokratát.
Marosvásárhelyi jogi tanulmányok után 1825-ben az Erdélyi Főkormányszék hivatalnoka lett, és bár hivatali pályáján szépen emelkedett, életének ezzel a szinte negyedszázados szakaszával eddig nemigen tudott mit kezdeni a szakirodalom. Egyed Ákos friss kötetének másik érdeme, hogy a főkincstárnoki tisztségig emelkedő Mikó-életpályának e szakaszát levéltári források segítségével részletesen szemügyre veszi, kifejtve, hogy Mikó az aulikus hivatali környezetben is megtartotta kapcsolatait a reformellenzékkel. Ekkoriban alakulhatott ki mérsékelt nemzeti irányzatú, középutas politikai magatartása, amely a következő évtizedekben is jellemezte.
Mikó Imre 1848-ban kezdődő és a következő évtizedekben kiteljesedő politikai pályáját már részletesebben feltárta az eddigi szakirodalom, Egyed Ákos jól ötvözi ennek eredményeit saját kutatásaiból leszűrhető megállapításokkal. A „magyar tavasz” évében Mikó – immár főkormányzóként – igyekezett „elkerülni minden összeütközést a magyarok és a más nemzetiségek között, fenntartva a törvényes rendet”, de mint az unió következetes híve a Habsburg–magyar konfliktusban „mindig a nemzeti program mellé állt,” s ha az általa tisztelt törvényesség útjáról épp az uralkodó tért le, még a természetével ellenkező vezéri szerepet is vállalta. Így lett elnöke az 1848 októberében Agyagfalvára összehívott székely nemzeti gyűlésnek, ugyanis a szervezők elfogadták az általa javasolt mérsékeltebb programot. A román határőrezredek támadása után azonban ő is a harcot felvállaló székelység mellé állt.
Decemberben vitte Olmützbe az uralkodónak szánt erdélyi memorandumot, ott azonban házi őrizetbe került és csak egy év múlva utazhatott haza, a neoabszolutista kormányzat alá került Erdélybe. A közéleti és családi tragédiák okozta depresszióból csakhamar magához tért, és a gazdaság meg a művelődés területén talált lehetőséget a közhasznú tevékenységre. Ekkoriban választotta jelmondatául a Claudianus-idézetet (amely különben kolozsvári szobrán is olvasható): „Peragit tranquilla potestas, quod violenta nequit”. Mikó a korabeli erdélyi valóságnak legmegfelelőbb, eligazító „Széchenyi-elv”-ként fogta fel az idézetet, amelyet maga így fordított: „Mit erőszakkal nem, csöndben és halkan munkálva végbevihetni.” Cselekvési programját az Irányeszmékben foglalta össze, a Budapesti Szemlében megjelent cikksorozat bő elemzését olvashatjuk a kötetben.
E csöndben és halkan, de kitartóan, nagy áldozatkészséggel, sok területen végzett munka másfél évtizede jelentette Mikó életpályájának igazi csúcsát. Egyed Ákos külön fejezetet szentelt a református iskolák megmentéséért vívott küzdelmének, ennek eredménye az enyedi kollégium újraindítása és a sepsiszentgyörgyi algimnázium megalapítása, amely utóbb főgimnáziummá fejlődött. Ugyancsak külön fejezet szól az Erdélyi Gazdasági Egyesület újjászervezéséről, az elnökké választott gróf külön hangsúlyozta, hogy az egylet az egész magyar agrártársadalomnak képviselője, és mind a nagybirtokosok, mind a kistermelők körében terjeszteni kívánja a korszerű gazdálkodáshoz szükséges szakismereteket. Közgazdasági téren az Erdélyben építendő vasutak ügyének szintén Mikó volt az egyik fő szószólója, határozottan a Szolnok–Nagyvárad–Kolozsvár–Brassó vonal elsőbbsége mellett tette le voksát, s nem rajta múlott, hogy a neoabszolutizmus idején munkássága eredménytelen maradt. A kolozsvári magyar színház újjászervezése szintén Mikó Imrének köszönhető, a színházi bizottság elnökeként sikerült engedélyeket kijárnia a hatóságoknál, majd pedig az építkezés és az állandó fenntartás anyagi alapjait szerezte meg.
Az életrajzi kötet egyötödét az Erdélyi Múzeum-Egyesület megalapítása körüli bonyodalmak tisztázására szánta a szerző, Mikó Imre ugyanis 1842-től élénk figyelemmel kísérte a múzeumalapítási terveket, és az 1850-es évek közepén az erdélyi magyar múlt tárgyi és írásos emlékeit őrzendő, minden tudományág művelését lehetővé tévő intézmény létrehozásáért munkálkodott. Az alapszabályok uralkodói jóváhagyatása három évig húzódott, a sikert Mikó személyisége garantálta, őt ugyanis a bécsi udvar elfogadta tárgyalópartnernek. 1859. november 23-án kezdődött Kolozsvárott az Egyesület alakuló gyűlése, amely a politikai közélet hiányában az erdélyi magyarság önszerveződésének kiváló lehetőséget biztosított. Az új intézménynek otthon is került a tudós gróf jóvoltából, gr. Teleki Józseftől vásárolt kertjét és az abban épített emeletes villáját adományozta a Múzeum-Egyesületnek. E főúri gesztus miatt kapta már kortársaitól az „Erdély Széchenyije” megtisztelő címet.
Mikó Imre, akárcsak fent említett kortársai, politikai és társadalomszervező tevékenysége mellett alkotó értelmiségiként a tollat is forgatta, de a publicisztika vagy a szépirodalom helyett kedvenc tudományát, a történetkutatást művelte. Az általa elindított Erdélyi Történelmi Adatok című forráskiadvány-sorozatnak életében négy kötete jelent meg, Bod Péter és Benkő József életét és munkásságát pedig máig forgatott és idézett monográfiákban dolgozta fel. Áldozatkészségére és tudományos alázatára jellemző, ahogyan barátja, Debreczeni Márton bányamérnök hagyatékából, kisebb-nagyobb cédulákból rekonstruálta A kióvi csata című eposzt, amelyet aztán saját költségén jelentetett meg.
1867 után az Andrássy-kormány közlekedésügyi minisztereként dolgozhatott az erdélyi közlekedési viszonyok korszerűsítésén, a vasúthálózat kiterjesztésén, de három év múlva lemondott, belefáradva az elhatalmasodó korrupcióval folytatott küzdelembe. Közéleti tevékenységét inkább a tudományokra koncentrálta, az 1867-ben megalakult Magyar Történelmi Társulat őt választotta elnökévé, e tisztséget haláláig (1876) viselte.
Egyed Ákos könyve nem teszi ugyan fölöslegessé a majdan megírandó részletesebb Mikó-monográfiát, de az arányosan fölépített életrajz a történelmi körülmények kellő mértékű vázolásával, a tudós gróf életművének értő elemzése máris jelentős lépés a cél felé, hogy „Erdély Széchenyijét” ne csak a kisebb haza becsülje méltó módon, hanem szélesebb körben is ismertté váljék. E tervezett monográfiában külön fejezetet érdemelne Mikó egyházkerületi főgondnoki működése, amelyre a jelen kötet kissé rövidre fogva tér ki. Hasonlóképpen hasznos volna a Mikó-családfa újraközlése a bonyolult leszármazási viszonyok könnyebb követése érdekében.
A Mikó-bicentenáriumra készült életrajzi kötet jó minőségű illusztrációi, főként a kéziratok és nyomtatványok reprodukciói szinte visszarepítik az olvasót a 19. század világába, nyomdai kivitelezésük pedig, akárcsak az egész könyvé, kifogástalan. Személy- és helynévmutató és – hagyományos módon – román és német nyelvű tartalomjegyzék teszi használhatóbbá a kiadványt.
Egyed Ákos: Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije. Debrecen, 2005. A Debreceni Egyetem Történelmi Intézete és az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadványa.