Minden tiszteletem a zenetudósoké: Ők kívülről tudják a zenét. Minden együtérzésem a zene alkotóié (szerzőké és előadóké), mert ők belülről tudják a zenét. Igazán csak az alkotó zseni képes a zene bőre alá bújni, már pedig a lényeg ott lapul valahol a felszín alatt. Ezt a zenei mélyrehatolást igazán csak akkor vesszük észre, ha egy zenemű más vagy mások kezén éled újjá. Az igazi előadók képesek magukra ölteni a zenét, szinte eggyé válnak az előadott zenével. Gyakran mondják, hogy úgy játszanak el egy darabot, mintha ők maguk írták vona azt. Minden előadó erre törekszik a művészet bármely területén. De az előadás a pillanatnyi jelen megvalósítása elszáll az időben még akkor is, ha a pillanatot hang- vagy képi felvétel őrzi meg a jövő számára. Régi nagy előadókat újrahallgatva magunk is tapasztalhatjuk, hogy azon csodálkozunk, mi is volt olyan fenomenálisan nagyszerű hajdanán ebben a megszólaltatásban, ebben az előadói újraköltésben? A hangfelvétel nem őrzi az előadó hangversenytermi gondolati projekcióját a megszólaltatott műről. Ez tényleg elszáll az ÉTERBE.
Az újrateremtésnek van egy nagyon elterjedt formája: a variációk írása, rögtönzése. Régi gyakorlat, ősrégi hagyomány. Maga a népzene is milliónyi variációt tartalmaz, ezek révén csiszolódnak a zenei gondolatok, formák, kifejezések. Amikor egy zeneszerző más alkotó témáját választja variációs átköltései alapjául, akkor tulajdonképpen „beöltözik” a másik alkotó gondolatruhájába, mintegy belülről kitekintve ragadja meg a zenét. Vannak szerzők, akik előszeretettel nyúlnak már ismert témákhoz, mert biztosak benne, hogy sikerül behatolniuk a témán túli zenei világba és onnan „visszajövet” eljutni a maguk sajátos világába, mondjuk Haendeltől Brahmsig, Purcelltől Brittenig. A szerzők saját témáikra írt változataikban is keresik a témán túli világot, azt, amit csak sejtet a téma, és amelyet csak az újabb és újabb „nekifutások” révén sikerülhet csak felszínre hozni. A variációkutatás nagymestere Beethoven. A 19. század mestervariációi az ő szellemét viszik tovább, nem annyira fejlesztik, mint inkább hűségesen őrzik ezt az alkotói gesztust. Majd mindenki a romantikus zene alkotói közül valamilyen módon válaszolt a beethoveni kihívásra. Még Chopin is! A Mozart Don Juan-Zerlina duettinóra írt variációival adózott a korszak divatjának. Nem illett rá ez a szerepkör, bár zsenialitása felejti a hallgatóval azt az alig áthidalt zenei törésvonalat, amit a Mozart–Chopin váltakozás minduntalan a felszínre dob. Egyébbként Reger, Mozart témára írott variációit is kisérti ilyen (fény)törésvonal. Két nagyon erős egyéniségű alkotózseni találkozásakor ez a veszély mindig fenyeget. Különösen akkor jelentkezik erőteljesen, ha a mű olyan variációjáról van szó, amely más hangzáskörnyezetbe ülteti át azt. Olyan esetre gondolok, amikor a szerző áthangszereli művét. Ez sokkal gyakrabban nem sikerül, mint sem azt gondolhatnánk, hiszen eleve feltételezzük, hogy a szerzőnek nem kell a zene mélyére hatolnia ahhoz, hogy az új közegben – például szimfonikus zenekaron – ugyanúgy szólaltassa meg a művet, mint ahogyan azt eredetileg megírta. Még nehezebb a dolga a hangszerelőnek, amikor stílus, generációkülönbség, földrajzi távolság választja el a műtől, amit átír. Ez a sajátos eset vonatkozik Ravel–Muszorgszkij Egy kiállítás képei című nagyzenekari átkomponálására. Szándékosan cseréltem fel a két szerző nevét; érzésem szerint Ravel zseniálitása, hangszerelő művészete új művet hozott létre. Annyira egyenrangút a régi, alapul vett zongoraművel, hogy az eredetit szinte tekjesen kiszorította a hangversenytermekből vagy, ha megszólal is, ebbe az alapzenedarabba önkéntelenül belehalljuk a zenekari hangszíneket olyannyira, hogy maga az eredeti tűnhet „átírásnak”. Ravel BELÜLRŐL „láttatta” meg velünk Muszorgszkij remekművét. Ehhez a metamorfózishoz csak a zenén túlról lehet elindulni, attól a közös fogamzási, szellemi ponttól, ahonnan maga a kompozíció származott: AZ ŐS MAGTÓL.