A hódoltsági korok praktikái véget érnek (?)
Mottó:
„Egyedüli támaszunk az ellenség volt”
(Mikszáth után, szabadon)
Az ember, valahányszor ma ilyen sablonos kitételeket hall, hogy a „sötét középkor”, „bezzeg a sötét középkorban”, „csakis a sötét középkorban elképzelhető” stb., idegesen felkapja a fejét: a XX. század semmit sem hányhat a középkor szemére. A középkorban is csak kivételes időszakokban torlódott annyira egymásra a rémségek, vakhit, népirtás, emberkereskedelem, dögvész, mint ahogy az a XX. század Európáját úgyszólván elejétől végéig jellemezte; középpontban a két világháborúval, s mindazzal, ami ezek körül, következtében, mellett, mögött, alatt kibontakozhatott. A sötét középkor előtt a sötétebb ókor és a legsötétebb őskor mered a történelemre. Állítólag voltak korszakok, például Egyiptomban az Óbirodalom, az első néhány dinasztia uralkodása alatt, amely máig is amolyan anciénne regime hangulatú nosztalgiákat áraszt: hogy aki nem élt azokban a régi és szép időkben, nem is élt.
Mindenesetre a XX. századot megelőző XVIII. és XIX. század Európája néhány csodálatos teljesítményt csak elért, az ipari forradalom mellett (vagy ellenére): véget vetett a boszorkányüldözésnek, megszüntette a rabszolgaságot, és eltörölte az inkvizíciót. Ez volt az a bizonyos felvilágosodás. Hogy milyen messzire került a XX. század ettől a békebeli, illetve már békeelőtti világtól is, azt egy 1848-as eseménnyel szoktam jellemezni. A szabadságharc egyik erdélyi ütközetében a honvéd csapatok zsákmányul ejtik az osztrák hadosztály pénztárát. Bem tábornok azonban a visszavonuló császáriak után küldeti a pénzt, mondván, az osztrák tisztek is többnyire családos emberek, és szükségük van a fizetésükre! Nos, képzeljük el ezt a gesztust a XX. században: mondjuk vörös csapatok és cári fehér tisztek vagy a Waffen SS és egy kis zsidó hitközség viszonylatában. (Azonban hogy mennyire benne volt a kor mentalitásában az efféle, méltányos elképzelések lehetősége, azt bizonyítja egy helyéből kizökkent lángelme pokoli szórakozottsága, amikor Bolyai János levelet ír a kolozsvári honvéd főparancsnokságnak. Közli, hogy az események miatt a császári kincstár nem tudja folyósítani a nyugdíját, ezért kéri, hogy a forradalmi parancsnokság vállalja magára a nyugdíja fizetését, s majd ha győznek a császári csapatok, s ő visszamenőleg is megkapja az elmaradt járandóságait, meg fogja adni a pénzt a honvéd főparancsnokságnak.)
Ha tehát olyasmit akar megérteni az ember, mint a sztálinizmus, nem a jelenség egyedi vagy egyszeri oldalával kellene kezdenie, hanem általában a diktatorikus korok legjellemzőbb közös vonásaival; és nemcsak az írók, költők szövegeinek, vagyis bizonyos értelemben cselekedeteinek a bemutatásával, hanem azzal, hogy az milyen általános közösségi értékrendben – nemzeti vagy társadalmi háttéren –, milyen világra szóló összefüggések keretében jött létre. Különben nem tud felelni egyszerű kérdésekre sem, amelyek szükségszerűen felmerülnek minden olvasóban, akár irodalomtörténetről, akár politikai történelemről van szó.
A kisebbségek és a diktatúra viszonya mindig is sajátos volt, különbözött a diktatúra és a többség viszonyától. A diktatúrának a többséggel – adott esetben – mint fizikai ellenerővel, kritikus tömeggel is számolnia kell, a kisebbség azonban elsősorban mint az intrika, a cselszövények, az „ármány” lehetősége veszélyes, ezért ebből a szempontból kell állandóan külön is szemmel tartani. A magyar kisebbségi politizálás félezer éves hagyománya az egy hazáért két pogány közt helyzet. A török hódoltság korának erdélyi – s általában bármiféle szabadságra törekvő – politikáját mindig ez jellemezte: a saját királyság ellenében (amely azonban német császárság és német uralom is volt) megjátszani a török lapot, a pogány császárra támaszkodni tulajdonképpen saját magunk ellenében. Ez sok (és szinte undorítóan) hasonló párhuzamot teremtett a második világháború után a magyar nemzetiségi „végeken”, amikor éppenséggel a sztálinizmushoz kellett védelemért folyamodni a poszt-kisantant szomszédság ellenében, amely végül is szintén csak minimálisnál kevesebb oltalmat szándékozott nyújtani. A korabeli kisebbségi politizálás ügyeskedései mindig is egy kis észak-mezőségi falu, a hajdani Magyardécse politizálására emlékeztettek. A háború kitörésének hírére (az 1660-as évekről van szó) azonnal a Radnai hágóra függesztetté pillantásukat, és amint ott megjelentek Giraj tatár kán csapatai, ők is megjelentek demizsonjaikkal és szatyraikkal és könyörögtek a kánnak, hogy az ő falujukba üsse fel a sátorát, ha jó ellátást és kiszolgálást akar; és úgy is lett: a kán testőrsége védte meg őket a kóborlóktól.
Erről a taktikáról szól Mikszáth Kálmán Beszélő köntöse, amelyet a hivatalos irodalomtörténet és -oktatás „operett színvonalú” írásnak minősített le, holott a legzseniálisabb politológiai tanulmány a többpólusú elnyomással szemben. (Később a Fekete városban már komorabb célzásokat tesz erre a modus vivendire, Thököly Imrével kapcsolatban.) Ennek a fajta politizálásnak tragikusan végzetes alakja és jelképe volt Thököly Imre, akinek ellentmondásos alakját még háromszáz év múlva sem tudta a nemzeti köztudat megemészteni...pedig kisméretű, torz utóképei kortársaink voltak (és még jelen vannak)....Gondolok az erdélyi „új Básta-korszakra a tárgyalt években, amely Hajdúk, Ráczok, Huszárok, Szászok, Oláhok, Székelyek és Torda megyei kisnemesek nyüzsgésétől volt éppolyan, amilyen.: szenvedélyes, álnok, kétszínű és irgalmatlan fél megoldásokkal és kétségbeesésen túl (Németh László szerint kétszerkettő-feletti reménykedésekkel telítve.)
Balázs Imrék kötete megfelelőnek talált helyen tárgyalja pl. A kezdő Szilágyi István novelláit, a Sorskovácsot, a „munkás- és munkaábrázolás” , munkás szubkultúra stb. Összefüggéseiben viszont nem fordul szempontokért az érett Szilágyi főművéhez, a Hollóidőhöz, amely az író élethossziglani gondolatmeneteinek csomóba kötése és konklúziója: a hódoltsági életérzés a realitások összes poklainak bebolyongása után szükségszerűen elvezet egy valóságon túl látomásig és a tények fölötti és alatti történelemmel való azonosulás képességéig; a valóság meghosszabbított területén, a semmi szakadéka felett.
(Egy pillanatig sem akarom azt sugallni, hogy a Hollóidő kulcsregény és a közelmúlt történelmét rejtjelezte a török hódoltság viszonyai közé. Ennek ellenére párhuzamai annyira élnek, akárhányszor metaforákként is felfoghatóak; mert nem arról van szó, hogy egyik kor a másiknak a jelmezeibe van öltöztetve, hanem: mind a két kor szertartásos viseleteit ugyanaz a szabó szabta. Erről részletesen írtam annak idején)
Meglepő, hogy ez a kötet milyen szenvtelen tárgyilagossággal foglalkozik a sztálinistának nevezett korszak irodalmával, csak időnként üt át némi káröröm – főleg nevetséges szövegpéldák idézgetésekor: „na, tessék a nagy híresek, a későbbi nagy ellenállók, hogy annak idején ők is miket írtak!” És ki mint élt, úgy ítélt. E tárgyilagosság azonban nem meggyőző, mert nincs mögötte megértés, beleérzés, sem a korba, sem a szerzőibe. A mai ember ugyanis, ha komolyan mélyébe pillant annak a korszaknak, legelőször is azt kérdezi: „Hogyan voltak képesek? Hogy volta képesek így élni? És így írni?”
A válasz az: így kellett, mert így lehetett. Voltak, akik kívül tudtak maradni annak árán, hogy mások nagyon is belekeveredtek. Fiatal szerzőink megközelítési módjából és főleg írásaik hangulatából egyáltalán nem tetszik ki, hogy az – rettenetesen tragikus kor volt! Amellett, hogy irtóztatóan nevetséges is. (És ennek ellenére teljesen hamisak voltak akkoriban azok a belemagyarázó viták - egy rövid Dürenmattot gyakran játszó korszak alapján - , hogy a kor igazi műfaja a tragikomédia. Mert tragikum és komikum külön játszottak; sok tízezer és százezer család tragédiáját nem segítette feldolgozni, sem enyhíteni a diktatúra torzságainak komikuma, utóbbit csak az méltányolhatta, aki nem került bele a húsőrlőbe.)
Mégis, eligazít egy régebbi verssor: A természet a maga módján itt is megterít... módosítható erre: A természet a maga módján mindig megterít, és az irodalom is! Akkoriban „az élet törvényei” így érvényesültek. Különben a penész is valamilyen életnek a jele.
Kisebbségi irodalomra a rendszernek is szüksége volt, mert bizonyítani is kellett: lám, ezek itt lent – féltő gondoskodásunk alatt – élnek! És a kisebbségnek is szüksége volt irodalomra, mint annak jelzésére, hogy akárhogy is nézünk már ki, de azért még vagyunk. És féltőn szerető gondoskodásra, de legalábbis egy kis tudomásul vételre vágyunk. Akkoriban divatos hasonlat szerint a kisebbségi lét mélyéből, mint tó fenekéről (vagy pocsolya aljáról) jöttek fel az azonnal el is pukkanó buborékok, mint az odalent végbemenő életműködések tanúi.
Természetesen, azért így is nagy szó és méltánylandó, hogy ez a kötet megjelent és elindított remélhetőleg egy termékeny folyamatot; mivel már elég kínosan hatott, hogy most, „amikor ár lehet” sem írják meg azt, ami volt sem társadalomtörténetben, sem politika-, sem irodalomtörténetben. Egyesek szerint azért nem, mert az öregek belefásultak és beleundorodtak, a fiatalok meg képtelenek azokba a valóságokba beleélni magukat. És a legtöbb embert tulajdonképpen már nem is érdekli az egész, mint ezt Bodor Pál mondta egy sikamlós tévéinterjújában.
Azt viszont a kötet szerzői ne tartsák akadékoskodásnak, ha az olvasó pl. Így morfondírozik: hogy-hogy e kötetben, mely a sztálinizmusról szól minálunk, véletlenül sem esik szó arról, hogy és mikor bukkant fel először magában az irodalomban a sztálinizmus mint téma? Hogy nem esik szó sohasem arról az íróról, akinél ez először szerepelt? Daday Lórántról, akinek Székely Mózes néven írt másik regényében, a Csütörtökben a regény szintén tragikus sorsú trockista mellékalakja szóvá teszi, hogy „Sztálin a tervgazdaság pitykegombájáért eladta a világforradalmat.” Hogy ilyesmi is volt! Nemcsak bátran tollat fogó műkedvelők. Vagy a „kritikáról mint a propaganda eszközéről” szólva, hogy nem kerül sehol a tárgyalás középpontjába például Szabédi Lászlónak az a kritikája, amely az úgynevezett szocialista realizmus fetisizáló látásmódját vasalja ki, tökéletesen, egy igyekvő festményről szólva, amely azt ábrázolj, mikor „Megérkezik az első traktor a faluba” Mert Szabédi ilyesmiket is írt akkor, nemcsak csasztuskákat.
Persze, ifjú szerzőinknél ez a csőlátás még mindig a Marosi-Kántor-Láng-Balogh Edgár és társaik erdélyi irodalomtörténeti koncepcióinak a hatása Ezen kellene egyszer mát túllépni; de úgy is érzem, e kötet az első nyújtózkodás ebbe az irányba.
