Fejem búbjáig benne vagyok a romániai magyar irodalmi lexikon zárókötetének kéziratában. Nevek százai, adatok milliói kavarognak az agyamban, asztalomon kéziratok és cédulák légiója. A totálkáoszban ér a telefonhívás: Bálint Lajosról kellene írnom (másfél „meleg flekket”) küszöbön lévő születésnapja alkalmából.
Hirtelenjében csak a B-betű jut el a tudatomig: de hiszen az az első kötetben van, több mint huszonöt éve megjelent már. Aztán végigfut agytekervényeimen az egész név és – helyben vagyunk.
Róla írni nincs szükségem a dokumentációra. Középiskolás korunk óta azonos (vagy legalábbis szomszédos) vágányon vitt bennünket az élet. Igaz, nem együtt kezdtük: ő csak akkor került középiskolába, amikor a bécsi döntést követő rövid „új magyar világ” a magafajta falusi gyeremekeknek is lehetővé tette a továbbtanulást. Egy osztállyal alattam kapaszkodott felfelé a tudás létráján, de azzal a szívóssággal, ami őt már akkor jelemezte, menet közben utólért, és a VIII-at már együtt végeztük. Együtt jöttünk fel a Bolyaira 1947-ben, magyar szakra, amit azonban ő akkor nem végezhetett el: másodév közepén érte el szüleit az osztályharc, s mivel édesapja kulák lett, kiróttak rá egy negyvenezer lejes tandíjat. Nem akarta magát megadni: elszegődött az akkor még megjelenő kolozsvári Világossághoz korrektornak, s kihallgatást kért a rektortól, hogy engedélyezzék tandíjának részletekbeni fizetését. Nagy István zord válasza „gyorsan, nyersen ért” vissza hozzá: „Maga nem azért kapta ezt a tandíjat, hogy kifizesse. Ha kifizeti, duplájára emeljük. Értse meg: nincs helye az egyetemen.”
Ezen a ponton vágányaink eltávolodtak egymástól. Én elvégeztem az egyetemet, bekerültem Földes László keze alá az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadóhoz, majd a Bolyaira aspiránsnak, tanársegédnek, tanulmányaimat aztán Szamosújváron és a Duna-deltában folytattam, s onnan hazakerülve, 1964-ben találkoztunk újra. Akkor ő már Tóth Samu mellett a kiadó technikai szerkesztőségében dolgozott. A közbeeső tizenkét év alatt neki is megadatott az épülő szocializmus keretei között folytatnia tanulmányait: a Világosság megszűnése után elvitték katonának, majd kantinos lett egy kolozsvári intézménynél, s onnan hívta magához az erdélyi magyar könyvcsinálás mestere. Tőle leste el a könyvcsinálás minden csínját-bínját – szó szerint, mert Tóth Samu egyébként nem volt az a pedagógus-fajta. Különben is a könyvcsinálás olyan mesterség, amit csak menet közben lehet megtanulni: minden újabb könyv egy-egy vizsga, nem csak technikája van a gépelt szöveg nyomtatott betűvé formálásának. Ki kell fürkészni a lelkét, s ahhoz találni meg azt a formát, amelybe kívánkozik. A többi már a „szakmai tudás” kérdése.
És Lajos fürkészte a könyvek lelkét, szenvedélyesen. Tóth Samu hirtelen halála után a maga ura lett, de ugyanekkor került melléje az Irodalmi Kiadó grafikusának Deák Ferenc, s kettejük közel huszonöt éves együttmunkálkodása arculatmeghatározó fejezetévé vált a romániai magyar könyvkiadásnak.
Akkor találkoztak újra a vágányaink: 1970-ben – némi vízvezetékszerelői utó-tanfolyam után – engem is kiválasztott a Kriterion csapatába Domokos Géza, s része lehettem annak a csodálatos műhelymunkának, amely a kiadó kolozsvári szerkesztőségében a szomszéd szobában folyt. Összeillőbb csapatot lámpással sem lehetett volna találni. Ahogy a munka szaporodott, nőtt a csapat is: Hatházy Feri valaha szintén kiadónál kezdte, aztán az 56 utáni megtorláshullám őt is kivágta – egy kolozsvári gyár köszörűspadjától hozta vissza Lajos maga mellé; Mező Piroska, majd Nagy Enikő és Mihályi Ági, azok a korrektorok, akiknek köszönhető, hogy a felnövő nemzedékek példásan rendbetett szövegekből tanulhatták meg a magyar helyesírást.
Lajos nemcsak munkája szakmai részében, de megszállottságában is méltó utódja volt Tóth Samunak. S hasonlított hozzá abban is, hogy tőle is úgy kellet ellesni a könyvcsinálás tudnivalóit. Aki erre képtelen volt, azt egyszerűen levegőnek vette.
Mint régi barátok, sokat veszekedtünk. Nekem mindig voltak a készülő könyvekkel kapcsolatban – ahogy ő mondta – „használhatatlan ötleteim”, s ezekről az alatt a huszonkét év alatt, amíg együtt ettük a Kriterion kenyerét, sem tudott leszoktatni. De ezek a veszekedések mindig a készülő könyv javát szolgálták.
Amikor 1981-ben a Romániai Magyar Irodalmi lexikon I. kötetébe az ő címszava megíródott, a 2500-adik maga-gondozta-szerkesztette könyvnél tartott. Azóta több mint egy negyedszázad telt el. Amikor 1992-ben „nyugalomba vonult” (milyen méltóságteljes – bár reá egyátalán nem illő ez a kifejezés), a református egyház épp akkor hozta létre később Misztótfalusi Kis Miklós nevére keresztelt nyomdáját. Ennek – és a nyomdában készült sok-sok kiadványnak – lett a műszaki szerkesztője. Immár a maga útját járja: Deák Ferit más kiadói műhelybe vitte a sors, engem szintén.
Ha most megkérdezném tőle, hányadik maga-gondozta-szerkesztette könyvnél tart, lebuknék ezzel a születésnapi köszöntővel. Kik-ki saccolja meg – talán ha az 1981-ig eltöltött kiadói évei számával elosztanók a 2500-at, kijönne a tőle most meg nem kérdezhető adat. Kitelnék belőle biztosan egy 5-6000 kötetes könyvtár. Lehet, ő sem tartja már számon. Ahhoz meg kellene állni a munkában, el kellene indulni visszafelé az időben, ő pedig erre képtelen.
Annak idején, amikor Szabó T. Attilát ünnepeltük 80. születésnapján, neki volt arra az állapotra egy megjegyzése: „Eddig hetvenkedtem, most már nem tudom, mit csinálok.” (Mert hogy a magyar nyelvben ilyen szó, hogy „nyolcvankodik” – nincs.
Bálint Lajost elnézve, azt hiszem, ki kell ezt a szót találni, mivel valahogy illenék elkeresztelni a 8o. utáni termékeny, alkotó éveket. Merthogy körülötte, csak a mi kicsi erdélyi magyar szellemi életünkben, sokan vanak már hozzá hasonlók.
Mi, a 8o alattiak kívánjuk neki – töltse továbbra is alkotó lázban a „nyolcvankodás” éveit.
