Egész Rubinházán, de még a hozzákapcsolt falvakban is tisztelettel ejtették ki a nevét. A tisztelet néha túlságosan is halovány kifejezés, ezért inkább azt mondanók, hogy áhítattal vegyes remegéssel emlegették, idézték fel tetteit, mintha egy régi félelmes pogány istenét vennék ajkukra.
A nagy Ranolder családja még a miocénban alakult ki, azóta csak rátöltöttek. Itt éltek Kréta- és Jura-korszakok óta, és ebben nincsen semmi túlzás, ha tekintetbe vesszük, hogy az ősök egyik része vajfeszítő volt, a másik pedig térkatona. Általában e két hivatás járta a férfiak között, a Ranolder család mindig híres volt jágerboráról és arról, hogy minden nemzedékben több fiút, mint leányt hozott a világra. Ebből következően házassági politikájuk is az állandó vérfrissítés irányába hajlott el, ritkán fordult elő, hogy testvérpárok nővéreket vettek volna el, vagy Rubinháza kétes előkelőségeinek leányait kérték volna nőül; a lányok pedig tekintélyes rubinházi polgárok fiainak nyújtották volna vajtól feszülő kezüket. Az exogámia jót tett a családnak: folyton zsenik, hadvezérek, politikai kötéltáncosok és borotvaművészek, hidalgók, trubadúrok és paláver-tehetségek születtek magvaikból, akik azonban ritkán lépték át Rubinháza városkapuinak valamelyikét, hogy a horizont igézetének engedelmeskedve, a partiőrséghez szegődjenek partjelzőnek, a kalapvásárokon hirdessenek csörögefánkot, cickafarkteával gyógyítsanak öngyulladó mirtusz-mitesszert és hasonlókat.
– Úgy is megmondalak Ranolder Putyinak! – mondotta panaszos bőgéssel Vidál Szaxa. Visszafelé beszélt, már távolodóban volt, igyekezett a messzeségben köddé, füstté vagy valami rosszul látható tárggyá válni, hogy nyomát veszítse Falkó Thorez, a nagy nyomszakértő. Próbára akarta tenni.
Jócskán bennejártak már a télbe, reggelente fagyott szalonnát vettek elő és fagyos tekintettel küldték a sündisznókat aranykalászos téli gazdatanfolyamra, a tornaterem alján itt-ott a rakettek húrozása megereszkedett, akárcsak tornászlányok feneke tavaszra.
– Úgy is megmondalak Ranolder Putyinak...! – visszahangozta gúnyosan Falkó Thorez és a lány után nézett. A nagy nyomszakértő különben fel sem tekintett volna óragyűjteményéből, amely csak neki volt Rubinházán, hiszen egyébként és kizárólag ezzel foglalatoskodott. Korábban motorozott, halászfelszereléseket javított, hálót kötözött, varsákat eregetett alá a Karcoson, újabban a vadkarmolásból származó hegek alapján próbált következtetni a karmoló állat jellemére. Néha szép sikerrel.
Vidál Szaxa telefonálás nélkül állított be, törött karját mutogatta, és arra akarta rávenni Falkó Thorezt, hogy azonosítsa támadóit. Semmit sem tudott pontosan. Sem azt, hogy hányan lehettek, ha mind férfiak voltak avagy volt köztük, kutya, nő és/vagy szájaskodó óvodás, nem tudott használható leírást adni a támadó fegyverekről, bár az sem kizárt, hangoztatta csorbán, hogy puszta ököllel mentek neki a szivárványosi Gombateleptől hatvan-hetven lépésre. Megközelítő valószerűséggel arra utalt, hogy állítólag elgondolkozva ereszkedett alá az erdőből és semmire sem figyelt, amikor...
Szerencsére Falkó Thorez hamar rájött, kizárólag ott történhetett az eset, az egész szivárványosi Gombatelepet csak ezen a rövid szakaszon fedi néhány százados száldobágy, cserefa, kocsányos tölgy és karcsú égersarj. (Így illik egy irodalmi műben emlegetni a fákat, gondolta elégedetten, hogy eszébe jutottak a megfelelő szavak.) És egy lapit vagyis cserelevelet is felfedezett Vidál Szaxa szakadt, átizzadt nyári cipőjén.
A levél teljes szépségében felragadt Szaxa talpára, úgy hogy órásnagyítójával Falkó Thorez sokáig tanulmányozta a hátrahagyott cipőt, a levél rajzolatát, erezetének finom arányait és a hegyesszögek pontosságát, összevetette egy tavalyelőtti levélmintával, majd megnézte – minden tévedést kizáróan – a Linné féle Species plantarum első uppsalai kiadásában a kocsányos tölgyet és a cserefát, rájött, hogy nőállagú fától származik a levél, amolyan csere-missznek is mondhatnók, ha nem volna triviális szójáték, melyre figyelmeztették, hogy kerülje, ugyanis egy kitűnni vágyó író efféle csapdát nem állít fel önmagának.
Megszagolta. Nyomon volt. Vadak vizeletét érezte, a barnamedve családjához való ragaszkodását. Berkenyebokrok suhogása, csillagfű-gombák spórái szállongtak orrüregében, magányosan üvöltő sarki farkas villant át szeme előtt, holdvilág, elhurcolt háziállatok elkallódott csontjai szikráztak fel titokban, mintha kincskereső varázspálca érintette volna a tájat.
Kint volt a Természetben. Nem is csodálkozott, hogy a nő nem fordult a rendőrséghez. Mit tudnak a rendőrök? Összevissza kérdezgetnek, arra kíváncsiak, ha vitt magával tarotkártyát, színházi látcsövet, Nikon márkájú fényképezőgépet, sorvezetőt, kétszersültet, sarkutazó-szemüveget, víziszatyrot a mormoták kicsalogatására. Na igen, mostanában annyit korszerűsödtek, hogy úgy teszik fel a kérdést: vitt-e Ön barátocskám digitális fényképezőgépet, sorsvezetőt vagy Tykotill márkájú foltkivevőt, amely nagyobb adagban akár halálos is lehet.
Hülyeség.
Falkó Thorez (miként Vidál Szaxa is) abból indult ki, hogy Ranolder Pityunak amúgy sem lesz ideje a nő ügyeit kikeverni a tények tégelyében, a nyakába lóg pillanatnyilag a polgármester-választás, a fürdőszoba-csempézés és a tutajosok feletti döntőbíráskodás, ugyanis a Karcoson egymást érik a tutaj- és uszadékkravallok, gyakran megcsáklyázzák egymást az atyafiak vagy egy kis dinamittal levegőbe röppentik az ellenséges rakományt (túrót, avas szalonnát, káposztalevélen sült leveli békát és kenyérmorzsát). Már csak merő szórakozásból is. Még szerencse, hogy ember, ill. tutajos életekben nem esett eddig kár.
Ranolder Pityu úgyis füstre teszi a lány panaszát, bármennyire ösztönlény hírében terjeng.
Tudta, amit tudott. Nem olyan nagy vajkukac: hiszen ha Szaxa biztos lenne abban, hogy a nagy Ranolder pillanatok alatt kiűzi a szivárványosi ciherésből a mobiltelefon-rablókat és kötőtűket szúrva a seggükbe, végigkorbácsolja valamennyit Rubinháza belvárosán, akkor nem fordult volna hozzá, az egyszerű pankráci szabadulthoz, a kisegzisztenciához, ahhoz a zsemberához, aki jobb képességei dacára egy városszéli vastelepen vonja össze mellén szakadt kardigánját. Kis magánszimat.
Falkónak még illúziói sem voltak: ha karácsonykor összeszámolja ügyeit, legfennebb hat-hét akad év közben, ezek nagyrésze elveszett kenyérjegyekre vagy elorzott felvételi pontszámokra korlátozódik. Néha akad egy zsírosabb tyúk- vagy liba-eset, de leginkább csak hűtlen férjek kérik meg, hogy nyomozzon feleségük után: mit csinál őnagysága míg ők kakaskodnak más szemetes dombján. Tán sírnak, bánkódnak, hasonló kappanokkal vigasztalódnak? Nem, ez igazán nem férfihoz, jog- és életerős férfihoz méltó meló, de mit lehet tenni, ha egyszer az ember bolondulásig szereti Rubinházát és annak magánéletét.
Meg aztán éppen a Nagy Ranolder hívta őt ide húsz évvel ezelőtt, mikor Pankrácról szabadult. Ronda tél volt, ott ült egy szál kihűlt fűtőtesten a b-i főpályaudvaron, egy vonatra várt, amely elviszi Sehovába vagy Seholsincsbe, gerberából font szalámit rágcsált és zsebkéséről nyalta le a fagyott faggyút, amikor Ranolder Pityu becsörtetett vidrabundában, és azt mondta, gyere Csupi, vár a meló. Nem kérdezte, milyen meló, hol, kivel, kit kell lerúgni, kenyérre-falra kenni, szótlanul követte a vidrabundást. Végülis nem járt rosszul... (Ennek egész pontosan 22 éve.)
Akkoriban Ranolder fertálykapitány volt, és kötőtűket hegyezett szemrevaló özvegyek/pedagógusok számára, akik egy átlagos hosszúságú ingaút alatt megkötöttek egy kardigánt és/vagy két sálat, ujjatlan kesztyűpárt, mérhetetlen mennyiségű pampót, bár ez utóbbiak alantas munkának számítottak a bér- és távkötők teljesítménylapján.
Ranolder Pityu kötőtűi hamar átlépték a megyehatárt, eljutottak a szomszédos régiókba, klubokba, művészházaspárok otthonába és az indiai matrácnyomókhoz, sőt a fővárosi Kőtművek is rendelt belőle ezerszám. Ranolder mégsem akart elmenni innen, hiszen tudta, ha egyszer a rendszer megbicsaklik, nagy feladatok várnak rá: lehet még hadvezér, kihordó, csónakmester, szóvivő a Cukoriparban vagy kútfelügyelő a vízműveknél. Száz és száz lehetőség gubózott az idő csigaházában, a felemelkedést semmi sem gátolhatja, ha egyszer a rendszer kicsikkan. Hiszen, aki csónakmester, az még hajóskapitány is lehet, a lapkihordást csak egy ugrás választja el a lapalapítástól, hadvezérként béketárgyalásokat vezethet az izraeli-palesztin partszakaszon, a cukoripari szóvivő élő keserűcsokoládéban kapja a juttatását, a kútfelügyelő a múlt mély kútjából előhalászhat minden elveszettnek hitt ügyiratot, ideát, megoldást, reményt...
Falkó Thorez rendszerint óranézés közben átlebbent a tölgyek között, a felhők az ég tetején ugyancsak csodálkoznak, miért akar egy ilyen csontsovány vadászruhás, barna tölténytáskával a vállán hajnalonta a cserefák között meg-megvillanni, miért cikázik, leszáll, mintát vesz a talajból, valamit felír kis kemény fedelű, piros sarkos noteszébe, számokat és filigrán hurkolt figurát írkál a számok közé. Paragrafus, dollár-jel, az et míves húrja lenne? Falkó Thorez jelei mindenki számára titokzatosak. Megfejthetetlenek.
Nincs nála puska, csak egyszerű távcső, egy apró kés. Azzal pepecsel, simogatja a levelek felszínét, olyikat megfordítottja, visszáján vastagabb eret metsz, kis levet szív belőle, nyelve hegyével, szájpadlásával ízlelgeti, mint aki bort kóstol. Kiköpi. Nem agresszívan, haragnak nyoma sem volt benne, inkább üveges tekintettel elnéz ízlelés közben a láthatár széléig, ahol az ég mánusai forognak, maguk előtt hajtva az állandóságot.
Kora délután fogott a nyomozáshoz. Felvette prémes kiskabátját (ebben pillantotta őt meg Ranolder Pityu), fogta a kisbaltát, amúgy is szeretett volna néhány száraz ágat gallyazni a dobkályhához, búvárszemüvegét (hátha behívják valamelyik erdei házba tormát reszelni a disznótoroshoz), lapkihordó engedélyét és vízválasztó kövét, melyet egy régi prágai aranycsináló ősétől örökölt, aki belefulladt a királyvízbe egy mámoros Vaclav napi éjszakán. (De erre nem vehetett mérget, mert Ranolder Pityu minden gyógyszerész körmére nézett Rubinházán.)
Odakinn megereszkedett a láthatár, a köd csak térdig gomolygott, és feljebb a fák csudásan rázták a zuzmarát a járókelők nyakába. Sokan voltak. A runbinházi szánkó-tanfolyam növendékei a ródli alkatrészeivel ismerkedtek és a fékpofákkal incselkedtek, de Falkó Thorez tudta, feljebb kell mennie, a Szivárványos csikaszalji berkenyéséhez, hogy megláthassa a tolvajok nyomát. Repkenyésztek a tokos kudlik. Nagyon szerette őket, így tél elején már szépen suhogtatták idei tollaikat, szárnyukkal ütemesen csapkodtak, lilás-kékes acélkardoknak látszottak; farktolluk irigyelt vadásztrófea volt, de Falkó soha nem nyúlt volna hozzájuk. Szüksége van neki talán fejmosásra, a környezetfasiszták ökörködéseire, hiányzik tán a zöldrendőrség durvasága?!
Odaföntről a berkenyésből rézsútosan esett a fény a hóra. Ettől a benyomódott alakzatok külön árnyéktömböt nyertek, megnagyobbodtak. Világosan ki lehetett venni, merre menekültek, vonultak vissza a Szaxa lány támadói. A mikrohullámok is jól érzékelhetők voltak, itt-ott nagyranőtt száraz tavalyi pozsgás kérűk köré csavarodtak, mint ócska szallagok egy elpukkant kerti mulatság után, másutt a tavalyi avarra esve, ide-oda sodorta a szél a híváslistán már nem azonosítható impulzusokat, mint kitépett dolgozatot az elhagyott osztálytermekben a vak takarítónő.
Kétség sem fért hozzá. Falkó Thorez ettől rettent meg. Eddig is hallott suttogmányokat, hozzá is eljutottak kósza-kóbor rémhírek, mégsem akart ezeknek hitelt adni. Papolczi néni mondta a tejsoron, Hunwald Linka pletykálta a véglények között, Palacky, nyugalmazott cseh történetíró is elmesélte a Ranolder Sámuelről írott monográfiájában, amit a Rubinházy Hagyományápolók és Kedvesnőverek adtak ki, ennek dacára csak legyintett. Okos ember elgyalogol a pletyka mellett, magának való magánzó nem közösködik a tévhitekben. Falkó Thorez nem hitt a közügyekben. Neki csak önügyei voltak. Mindent annak tekintett.
És most tessék, itt bóklászik, szivarozik a szivárványosi berkenyésben, pillanatok múlva ráereszkedik az este, az árnyéktömbök legurulnak a völgybe, a Csikasz-háton kihunynak a nap utolsó sugarai és ő mehet haza, hogy ócska Remingtonján lekopogja ügyfele számára a zárójelentést.
Soha sem gondolta, hogy ennyire nehéz lesz. Ugyanis valamelyik rejtett félteke, ösztönparázslat azért készült erre. Nem igaz, hogy nem volt benne egy csöppnyi kétely, amikor a b-i főpályaudvaron a vidrabundás azt mondta neki: Gyere Csupi, dolgunk van! Szétnézett, kinek szól a felhívás. De rajta kívül más nem volt a közelben. Amott szerbeket látott és makedon szezámmagárusokat, kartellbe tömörült karatánok vágták a dohányt zsebre és apróra, hideg, szemetes szél süvített be Ranolder mögül, mint a kolozsvári indóházba, ha péntekenként a vonatra várakozott, mert haza kellett vinnie a szennyest Ratazsnyára, különben anyuka megsértődött volna. Még anyuka is elviselhetőbb volt, mint az, amit a nyomokból kiolvasott.
Mert dehogy is voltak támadók. Egyetlen egy ember talpát, léptének súlyát, jellemének össze nem téveszthető szabályrendszerét őrizte emlékezetében a hó: a csizmatalpak nagy ívben visszakanyarodtak – pompásan kivehető volt a rézsút kúpjában – Rubinháza felé.
Falkó Thorez elcsendesedett. Felparázsló szivarát gondosan elnyomta a kiszáradt madárberkenye firtosán. Sietség nélkül ereszkedett alá. Mint akit otthon jóféle konyak vár, gondosan érlelt Rémy Martin du Gard. Felfelé szűkülő pohárba tölti, belenéz tükrébe, és látni fog egy öreg arcot. Hirtelen öregedett meg.
Falkó Thorez összecsomagolt. Nem vitt sok mindent, két CD-t madárhangokkal, néhány feljegyzést, amelyből talán soha nem lesz emlékirat a pankráci fogházban töltött napokról, fehérneműt, pipát, dohányt és hányatott előéletű fogkeféjét. Azt még aranyásó korában vette San Antonióba, útban Alaszka felé.
Mint most. És a szél pedig akaratosan azt süvöltötte, gúnyosan ismételte: úgyis megmondlak Ranolder Pityunak, úgy is megmondalak...!
