"...el lehet kezdeni a leszerelést..."
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 4. (498.) SZÁM - FEBRUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Fallal a fejnek
Szőcs István
Múlt idők setét virága III.
Dávid Gyula
BÁLINT LAJOS nyolcvan éves
Sebestyén Mihály
Ranolder és Falkó
Bogdán László
A kintrekedtek - A gyűrű
Pethő Lorand
A kis kalóz
Ágról fügét...
Koldusok dala
Robinson ül
Tallózva
(árnyék-lovag)
(koponyajáték)
Király Farkas
Kocka
A Boldog utca hava
Darázskirály
Bontás
Gesztenyegép
Stephen Murray
Adagio sikolyokra
Palack a szekrényben
Ferenczi Enikő
Különálló parkok
Balázs K. Attila
(akár értelmetlen)
(amint a képzelt)
(a hajtás vége)
(az első napsugár)
(egyre jobban feszülő)
(nem mozdul már)
Antal Balázs
Kulcsok egy szabályos kisregényhez
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - Fentről jövő sugárzás
Márciusi évfordulók
 
Bogdán László
A kintrekedtek - A gyűrű
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 4. (498.) SZÁM - FEBRUÁR 25.

Nézte a csillag sugárzó fényét, lassan elszenderedett, de álmában is ott volt a szertárban, a gyíkok és a kígyók kimásztak az üvegekből. Körülötte sziszegve siklottak ide-oda, a kitömött baglyok szárnyaikat meglengedve emelkedtek a levegőbe  és körülötte köröztek, szemük sárgán világított, a csontváz pedig, megköszörülve a torkát, valami számára ismeretlen nyelven kezdett beszélni, mély, kongó hangja volt, megrémült, kiverte a hideg, dideregni kezdett, vacogni, nagyokat tüsszentve, sikoltozva menekült, csapkodott, mert azt képzelte, a hajába kapaszkodnak a feje fölött kerengő baglyok, de az ajtóban megjelentek az inkvizíció emberei, szótlanul egy asztalhoz kötötték, combjai közül dőlt a vér, röhögve mutogatták, majd beindították a szerkezetet, látta a mellétől fél méterre ingó kés vakító fényességét, s a csontváz mély hangján dörmögve valamit, hahotázva mutatta meg neki, mi vár rá, odatartotta a penge alá egyik csonkját, felvihogott és pár másodperc múlva csuklócsontja koppanva esett melléje a földre, iszonyodva nézte, az ujjperecek megmozdultak, mintha fityiszt mutattak volna. Az iszonyat ébresztette fel. Már künnt is sötét volt, de most a vacsoracsillag hideg, távoli fénye sem nyugtatta meg, a holdat várta, nem értette, hol késlekedhet, aztán az édesapját, elképzelni sem tudta, mi történhetett, miért nem jön már érte?...

Másnap az egészet részletesen mesélte el a fiúknak, a félhomályban is látta, hogy mezítelen, sovány testük megremeg, elégedetten kinyújtózott, inge lecsúszott a vállán, mellbimbója megkeményedett a huzatban, érezte, hogy kidülledő szemmel nézik, de nem takarta el magát, igaz, azt sem engedte meg, hogy megnyalják vagy megérintsék, egyre a kínzó egyedüllétről mesélt, a magányról, aztán a csontvázról, a vacsoracsillagról és a fénysugárról, amellyé válunk. Féltél? – kérdezte az egyik srác izgatottan, s megnyalva a szája szélét, riadtan bámulta őt, Robinak hívták, azóta már Amerikában van, s ha meg nem halt kábítószer-túladagolásban, valahol Friscóban él; odavágyott mindég, szerette a kalandot, a dzsesszzenét. Ez a srác, ma is azt hiszi, szerelmes volt belé, nem csak vágyakozott utána, hanem tényleg szerette is, amikor mérte őket, mindig szemérmesen hunyta le a szemét, elfordult, s ha véletlenül hozzáért fölmeredő fütyköséhez, összerázkódott, s ez taszította is, vonzotta is őt, most viszont jólesett aggódó érdeklődése.

Nem – mondotta hosszú tétovázás után, azt hiszem, nem féltem. Csak a szabadság hiánya idegesítette, a bezártság! Ne tudjátok meg soha, milyen érzés az, ha valakire kivülről zárják rá az ajtót. Ráadásul – részletezte az őt némi csodálattal figyelő srácoknak, amíg ott gubbasztott, mint egy beteg madár, az ablak alatt, várva a holdat s az esticsillag fényét figyelte, nem értette, hol késlekedik az édesapja, már régen ott kellett volna lennie, arra nem is gondolt, apját ismerve, hogy a tanárnő esetleg meggyőzte volna arról, hogy büntetése jogos, hogy a lánya tolvaj, hogy ellopott egy gyűrűt, eldugta, s most megátalkodottan tagadja tettét, ezért hagyják még, hadd őrlődjön ott magában, tanulja meg egyszer s mindenkorra, hogy nem szabad ahhoz nyúlni, ami a másé, hogy mindig vállalni kell a tetteinket, legyenek bár kellemetlen következményeik is. Nem, az édesapjában bízott és tudta, apja is bízik benne. Ezért végleg nem értette, hogy miért nem jön már, hogy kiszabadítsa innen és hazavigye? S véreztem is, mutatott elpiruva a vattától kidudorodó bugyijára. A srácok kissé viszolyogva pillantottak rá, noha elméletileg pontosan tudták, miről van szó. A legrosszabul az esett, folytatta, hogy a hold se akart megjelenni az égen, felhők takarták. Nem elég, hogy apja nem jött, a hold se  fedte fel vörösen sugárzó arcát, hogy bátorítsa s reménnyel tölthesse el didergő szívét... A magyarázat persze egyszerűbb volt, mint gondolta, mesélte a fiúknak nevetve Anna. A magyarázatok mindig egyszerűek.

Robival akkor találkozott váratlanul, néhány éve, amikor a fiú már döntött: elhúz innen, mondta, kimegy Amerikába, jogot végzett, de unta, se ügyész, se bíró, se jogtanácsos, se ügyvéd nem akart lenni,  Friscóban, a dzsesszzene hazájában akart élni. És mit fogsz ott csinálni? – kérdezte ő tétován, egy bárban ültek, vodkát ittak, merengve idézték fel közös élményeiket, remegtek. Taxizni fogok, legyintett Robi, majd csak megélek valamiből! Strici leszek, mit tudom én, de meguntam ezt a balkáni szart. Még mindig szeretsz? – kérdezte ő elfulladva. A férfi – magas, szőke férfi lett Robiból, évekig testépítés volt a mániája, a lányok utána fordultak a srandon vagy az utcán – bólintott. Még mindig szeretlek, kedves Anna, mondotta és a szemébe nézett. Kiitta a vodkáját, menni akart, ő megsajnálta, indítványozta, maradjanak együtt éjszakára, de egykori pajtása tagadóan rázta a fejét, nem akarom elrontani az egyetlen dolgot, ami szép volt a rohadt, zátonyra futó életemben, Anna, úgy akarok emlékezni rád, amilyen voltál: gőgös, bátor és merész kislány, aki meztelenül is megközelíthetetlen, aki úgy tud rám nézni a zöld szemével, mint egy boszorkány, és engem kiver a hideg és elönt a forróság és reszketve vacogok... Nem, hidd el, csak elrontanánk... Kifizette a vodkákat és elment. Friscóbol is írt, küldött egy képeslapot, amely egy San Franciscói teret ábrázolt, a tér felett, a tiszta levegőben galambok köröztek. „Megbántam, írta, le kellett volna feküdnünk, ki kellett volna próbálnunk egymást, akkor tudnám, mit is veszítettem?” Címet nem írt, hogy válaszolhasson, de azóta is sokszor gondol rá.

De vissza a természetrajzi szertárhoz.

Nem értette, miért nem jön az édesapja, hogy kiszabadítsa végre őt ebből a kellemetlen helyzetből. Ha gondolkodik, persze magától is rájöhetett volna, hogy mégis mi történhetett, a srácok mindig is éles eszéért, logikus gondolkodásáért imádták. Nem a világ bonyolult, hanem az ember bonyolítja össze, amíg szálló porszemként, hogy szerelme kedvenc hasonlatával éljen, el nem hibban!...

Iszik a borból, Szabót is kínálja, de férfi nem kér. Ráfonja magát, combját átvetve a derekán, remeg.

Álmodik ezzel? – kérdezi a férfi, az arcát simogatva. – Azóta is ott van.

Igen, persze, ha Laurának a homokember, neki ez a szertár a csontvázzal, a baglyokkal, a szeszben sziszegő kígyókkal és gyíkokkal a visszatérő rémálma…

De hát, végülis, mi történt?

Amikor már minden reményről lemondott, émelygett, sírni szeretett volna, mert a hasa is egyre jobban fájt s már ülni sem tudott a széken, a holdat is hiába várta, eltakarták a pár órája még oly szelídnek és ártatlannak tűnő, fehéren tovaúszó felhők, lerakta a zsákokat a földre és összegörnyedve feküdt le, azt hiszi, akkor már láza is lehetett, kocogtak a fogai, szabályosan rázta a hideg, váratlanul hangokat hallott. S a zárban megcsikordult a kulcs. Nem volt ereje felemelkedni, noha rádöbbent, erre a csikorgásra várt azóta, amióta tanárnője bezárta és léptei baljósan távolodtak a folyosón. Kinyílott az ajtó, belépett valaki a terembe és felkattintotta a villanyt. –  Hol a leányom? – hallotta édesapja dühös és számonkérő kiáltását. Itt kell lennie – hallotta a tornatanárt, aki visszafordulva, a folyosón álló tanárnőnek magyarázott valamit, félhangosan, a szavait sajnos nem értette, de a korholó hangsúlyokból s az osztályfőnöknő szipogó válaszaiból rádöbbent, nem ért egyet az ő büntetésével. és ez, mindentől függetlenül, jólesett neki, meg akart mozdulni, kiáltani akart, hogy itt vagyok, de annyira elgyengült, hogy csak suttogni bírt, ezért egyelőre nem is vették észre, egy mozdulatlan rongycsomónak tűnt az ablak alatt. Nem látják, gondolta eszelősen, az is felrémlett benne hirtelen, hogy láthatatlanná vált, és többé soha nem látja őt elevenen és sugárzó valójában senki. Itten kellene lennie – hallotta osztályfőnöknője alázatos, sírástól el-elcsukló hangját. – Itt hagytam.

Ide zárt be a sötétbe, egy tizenhárom esztendős kislányt?! – hallotta a tornatanár döbbent kérdését. – Maga beteg, kedves Piroska!... Ezt, Ferikém – fordult az édesapja felé  – már én sem hagyom annyiban, ez már túl megy minden határon. Panaszt teszünk az igazgatóságon, a tanfelügyelőségen, a városi pártbizottságon!...

És mit érünk el  vele? – dobbantott az ő édesapja, fenyegetően lépve a hátráló, rémülten pislogó, könnyeit törülgető vénkisasszony felé. – Hol a lányom, mit csinált az én kislányommal maga, maga...

Itt vagyok – állott fel ő, utolsó erejét összeszedve, görnyedten az alhasi fájdalomtól, elesetten, pityeregve botladozott a döbbent édesapja felé.

Meg is verte? – nézett rá megütődve a tornatanár, és a combján húzódó már alvadt vércsíkokra mutatott.

De akkor ő már megrendült édesapja nyakában lógott és végre könnyekkel sírt. – Nem vagyok tolvaj – hajtogatta eszelősen. – Nem én vettem el azt az átkozott gyűrűt, én soha nem is nyúlnék ahhoz, ami a másé...

Ezt tudjuk – simogatta a fejét aggódva a tornatanár. – De mitől vérzel, kedves Nusikám – ő szólította egyedül így –, valaki bántott? – Apja ezt már nem vár ta meg, karjaiban vitte le a kocsiig. – Ez egy szadista némber, Pistám – mondotta a mellette lépegető, folyamatosan káromkodó tornatanárnak, aki állandóan azt hajtogatta, ezt nem hagyja annyiban, ezt nem ússza meg… Ilyet csinálni egy kislánnyal… És cirkuszt is rendezett másnap, olyat, hogy zengett-zúgott a tanári szoba s a kétségbeesett és bűnbánóan fogadkozó, szerencsétlenül magyarázgató osztályfőnöknője, a nagyobb botrányt elkerülendő, megrendült egészségi állapotára hivatkozva, egy másik iskolába kérte az áthelyezését...

Végleg eltűnt a képből és az ő életéből.

A srácok, másnap, egymás szavába vágva fogadkoztak, hogy megbosszulják, halálra fogják ijeszteni, amikor hazafele megy az utcán, megölik a macskáját, telefonon fogják hívogatni, hogy őrüljön bele a félelembe, a bizonytalanságba, de ő mosolyogva beszélte le őket gyerekes elképzeléseikről. Semmi értelme, mondta, a dolognak vége, higgyék el, nem érdemes folytatni, számára ez a tanárnő amúgy is megszűnt létezni, volt, nincs! Számoljon majd el, mondotta még fellengzősen, a saját lelkiismeretével, s észrevéve, hogy lecsúszott az ingecskéje s látszik a melle, elpirulva igazította meg, de a kamaszok egyre dühödtebben fogadkoztak, ők majd megmutatják ennek a kolontos vénkisasszonynak…

Apja beültette a hátsó ülés re, elbúcsúzott az ideges tornatanártól, beült, s egyenesen a gyógyszertárba hajtott, vattát adott neki, részvevően magyarázta el, mit csináljon, simogatta az arcát, a haját. Hamarosan tovább mentek, egy üzlet előtt még megállottak, édesapja mogyorós csokit, ásványvizet vásárolt, s döbbenten bámulta, hogy rá sem néz a kedvenc csokoládéjára, ellenben úgy issza a vizet, mintha sohasem ivott volna… Akkor jutott eszébe a veder, pironkodva, dadogva mesélte el, kérte apját, forduljanak meg s öntsék ki, de  a férfi legyintett, ugyan, s hajtott tovább.

Hazafelé menet mesélte el mi történt. Gyűlése volt, erre gondolhatott volna, hiszen reggel, amikor elváltak, említette, hogy késni fog, de ez valahogy elfütyült a fejéből. Ötre ért az iskola elé, őt nem látta sehol, noha megegyeztek, hogy az iskola előtt, a parkban várja meg, rossz előérzete támadt, fogalma sem volt, hol keresse, még arra is gondolt hirtelen – nézett rá –, hogy elrabolták, s már azon gondolkozott, hogy megy a rendőrségre, amikor összefutott Pistával, s a tornatanár mondotta el, mivel vádolták meg Nusikát, hozzátéve persze, hogy ő nem hitte, mert, idézte apja szavait, a te lányod, Ferikém, nem olyan… Arról azonban neki sem volt fogalma, hogy mi történt a továbbiakban, hogy most hol lehet ő? Nekem órám volt – magyarázta csüggedten, tehetetlenül meredve maga elé –, átadtam az ügyet az osztályfőnöknőjüknek…Rohantak az irodába, a tanáriban meg is találták a vénkisasszonyt, dolgozatokat javított éppen, s amikor rátörtek, és ő emelt hangon követelte, hogy azonnal mondja meg, hol a lánya, maga, vén szipirtyó, maga szívtelen bolond, hol rejtegeti? megszeppenve, a kezét tördelve kezdte magyarázni, hogy hát Annácska is elismerte, hogy mindig is tetszett neki a gyűrű. Marika vagy Elvira is elmondta, hogy sóvárogva nézegette, egyszer el is kérte, hogy felpróbálja, kíváncsi volt, hogy hogyan mutat az ő ujjacskáján, ezért ő, csak és kizárólag Annát gyanúsíthatta, higgyék el, nézett a döbbent férfiakra, más megoldás nem volt, ezt még egy aggódó apának is meg kell értenie, s még a lehetséges tornászbajnok tanítványáért rajongó tornatanárnak is!…

Ez megőrült – kezdett ordítani a tornatanár. – Ez megveszett! Ennek még az a csöpp esze is elment, ami…

Az ő mindig nyugodt és higgadt édesapjából is ekkor tört ki – ahogyan a sikoltozva menekülő vénkisasszony későbben, a tanáriban, könnyeivel küszködve  előadta: „a minden férfiban ott rejtőzködő vadállat.”

Hol a kislányom?! – üvöltötte és megrázta őt,  mutogatta, igazát bizonyítandó, a kék foltokat, az apja szorításának nyomait a vézna karján, s remegve folytatta, hogy egyre azt üvöltötte sztentori hangon, hogy mit csinált az én drága kislányommal, maga vén boszorkány, és István se védelmezte meg őt, sem a tanári kar tekintélyét…– meredt vádlón az elvörösödő tornatanárra – ehelyett asszisztált annak a dühöngő őrültnek…

Örüljön, hogy…– kezdte a tornatanár... De az igazgató megnyugtatta. – A tanári kar tekintélyét egyes-egyedül Piroska járatta le – meredt vádlón az újra könnyezni kezdő osztályfőnöknőre –, ő nem is érti, mi járhatott a beteg képzeletében, hogyan zárhatott be egy kislányt abba a borzalmas szertárba és hogyan hagyhatta sötétedésig ott?

De most még nem tartanak itt, most még a tanáriban vannak, édesapja őrjöngve követeli, hogy mondja már meg az osztályfőnöknő, hol rejtegeti, hova zárta be az ő imádott kislányát.

Ekkor, mintegy végszóra, megcsörren a telefon.

A tornatanár veszi fel, elképedten hallgatja a telefonálót, majd lecsapja a kagylót s dühtől eltorzuló arccal sziszegi az osztályfőnöknője rémült arcába – megvan a gyűrű, otthon volt, Marika vagy Elvira nem is húzta fel ma reggel… a fürdőszobában felejtette, a polcon…

Egymásra merednek.

Hol a kislányom? – kiáltja megint az apja. – Ezzel a két kezemmel fojtom meg magát, maga eszelős, gyanakvó, szadista boszorkány, ha most  azonnal nem mondja meg, hol rejtegeti?

A természetrajz szertárba zártam be – szipog a remegő vénkisasszony s támolyogva, botladozva indul a két férfi után.

A többit tudja. Apjától másnap kap egy kék köves aranygyűrűt, ezt itt, mutatja a félhomályban, azóta nem vette le az ujjáról... Anna elhallgat, megissza a maradék bort, hozzásimul. – Persze – teszi hozzá még tűnődve –, utána még évekig álmodott a szertárral, a csontvázzal, a kitömött baglyokkal, a szeszben sziszegő kígyókkal, fickándozó gyíkokkal, s hallotta, egyre hallotta, hogy a zárban elfordul a kulcs. Azóta nem tudja elviselni, ha rázárják az ajtót. S az is teljesen valószínű, hogy ez a gyötrelmes kamaszkori élmény sokkal mélyebb nyomot hagyott benne, mint azt bárki is hihetné, hogy ettől lett ő ilyen…ilyen lehetetlen...ilyen összeférhetetlen!... – Tétován simogatja Szabó arcát, lélegzete egyik pillanatról a másikra válik egyenletessé, szokása szerint azonnal, egy befejezetlen mondat közepén alszik el, magára hagyva őt a sötétségben, kételyei közt, és nincs menekvés, máris körülveszik az éjszaka azonosíthatatlan, fenyegető hangjai, betöltik, magukkal ragadják, megtévesztik; recsegnek a bútorok, remegés fut végig a szobán, lépésekre hasonlító neszeket hallani, mintha szellemek, a valaha itt lakók szellemei mászkálnának körülöttük a szobában, őket figyelve, megannyi álmait vesztett, reménykedni is képtelen kísértet. Lehunyja szemét, Anna forró arcához szorítja arcát, szerelme motyog valamit álmában és átöleli a nyakát; próbálja kislányként elképzelni a természetrajz szertárban, amint ott gubbaszt az ablak alatt, a sötétségben, beteg kismadár, és bámulja az esthajnalcsillag vibráló fényét és azt reméli, hogy a végén majd ő is fénnyé változik, egyetlen merészen ellobbanó fénysugárrá, és próbálja elképzelni fiatal nőként, amint ott áll a szélben, az éhség tornyával szemben, Pisában, combjai köré fonódik kék pettyes ruhácskája és vörös haja lobog, mint a zászló. Igen gondolja még, s a szíve megtelik szánalommal és szeretettel: a bezártság hiánya és a szabadság!...

Lenn az utcán eldübörög az első villamos, csilingelve, csörömpölve kocsik zúgnak el, egymáshoz ütődnek a porcelánbabák fejecskéi és a poharak, a zongorában gyászosan pendül meg egy magányos húr.

Kezdődik a nap.

Döntenie kell, gondolja még elalvás előtt. Már nem halaszthatja tovább.

 

 

(folytatjuk) 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében