Egy ideje készülök megírni kísértethistóriáimat. Van egy nehány. Ezek különböznek az olyanoktól, amelyeket kísértetiesnek szokás nevezni. Főleg abban, hogy az utóbbiakban igen nagy szerepe van a véletleneknek; ezért izgalmasak, mert hazárd jellegűek. A kérdés pedig az, hogy a különös véletlenek keletkezésében – minek van szerepe? Mert vannak véletlenek, amelyek...
A minap hallottam, idézte valaki a rádióban szegény jó Horváth Imrének egy pár évtizede – jó félévszázada már? – elhíresült sorát: AZ ELSŐK DICSŐSÉGE ÖRÖK! Igaz, más összefüggésben, mert ő eredetileg bizonyos (ma már komikusnak ható) politikai elsőség dicséretéről zengett, ne is firtassuk. Ne is firtassuk, ám ma már szinte reflexszerűen kételkedik az ember, valahányszor csak azt hallja, érdemül említve, hogy: „ez volt az első” a maga nemében. Ilyenkor szinte biztosnak érzi az ember: valami elkenés van a dolog mögött.
Olvasom, mit ír Szakolczay Lajos Székely Jánosról A pokoli torony című egészen friss elmélkedésében: „Székely képzelet-játékának látható előzménye sincs a romániai magyar prózában. A legjelentősebb alkotók (Sütő, Bálint Tibor, Panek, Szabó Gyula, Szilágyi István, Mózes Attila, Bogdán László) létmagyarázatai még a legextrémebb esetekben is jobbára a móriczi, Krúdyval és Kosztolányival ugyancsak fémjelzett hagyományhoz kötődnek. Műveik szépek, megrendítőek, de hiányzik belőlük a filozófiai játékosság.” Ezt a filozófiai játékosság kitételt legalább három vastag vonallal kellene aláhúznom. Ugyanis a fentebbiekben Szakolczaynál – részben más szerzőktől idézve – kiderül, hogy mit fed ez a „meghatározás”: a magyar irodalom egyik legkülönösebb párkapcsolata – tükörember – az önmegszólítás sajátos esete – a jobbik én – varázslatos önmaga, a világ elől való bujkálás – a valóság irrealitásában költészetként hat, aztán majd alább a Chamisso-téma, az elvesztett, majd külön, saját életre kelt árnyék stb.
Először is, kérdi az olvasó, a romániai magyar próza előzményeit miért csak területileg behatárolva lehet kutatni? S vajon csak a felsorolt írók „fémjeleznek hagyományt”? Nem lehetne még éppen ilyen összefüggésben tíz-húsz nevet felsorolni? Pl. Tamási Áron vagy Daday Lóránd nem tartoznak az említett irodalomtörténeti szakasz és osztag keretébe?
És a fiatalabbakat – az utolsó három nevet – is bevéve a felsorolásba, nem azt állítja-e itt Szakolczay, hogy ennek a filozófiai játékosságnak később sincs megfelelője? Egészen biztos, Szakolczay jó ismerője Szilágyi István, Mózes Attila, Bogdán László műveinek is – miért tagadja meg tőlük ezt a „sajátos mozzanatot”?
Ez a „sajátos mozzanat”, vagyis a filozófiai játékosság, „a valóság irrealitásában ható költészetkéntiség”, amit mások általában kísértetiességnek neveznek, a Doppelgänger, az alteregó-motívum tulajdonképpen a romantika fogalomköréhez tartozna, csak Szakolczaynak valahogyan nem jött ajkára a szó.
Ám, egyelőre, mi is fogadjuk el, a játék kedvéért – akár a filozófiai, akár a képzelet-játék kedvéért –, hogy mindaz úgy van, ahogy szerzőnk írja: hiányzik a kacérkodás az irracionálissal, a kísértetiességgel – régi magyar terminusa a „tündérjáték” vala – és romániai magyar prózaíró Páskánditól eltekintve sohasem olvasott „abszurdoid” előzményt, még Herczeg Ferencet és, vagy, sőt Molnár Ferencet se, és utólag sem tért erre az útra, még Szilágyi István sem, még a Hollóidőben sem, amelyben viszont más elmélkedéncek szerint van bőven kísérteties elem, és még akkor is nyitva marad egy ablak, amely mindent megcáfoló előzményekre nyújt kilátást – és ez Székely János viszonya Szabédi Lászlóhoz!
Noha Szabédi László drámai és prózai művei 1945 előtt keletkeztek, de másokkal szemben ő végig Erdélyben maradt, és jóval a „felszabadulás” után halt meg, semmiképpen sem lehet őt kitudni a romániai magyar prózának sem az előzményei, sem a következményei közül. Noha: „Erdélyi költő, de nem tartozik a tipikusan erdélyiek közé, az érzések és témák regionális határoltsága hiányzik nála, kalandozó szellemű, aki szakadatlan nyugtalansággal újabb és újabb területeket keres. A líra, epika és dráma gyakran szinte egybemosódik munkáiban. Szereti a nagyobb lélegzetű, bonyolult összetételű lírát, mely az epika felé ágazik. Általános jellemvonásait hiába keresnénk, azok közé tartozik, kiknek egy verse vagy novellája önmagában s nem az író teljes oeuvre-jéhez való viszonylatában érték.” (Várkonyi Nándor)
Amikor e sorokat írták, Székely János alig múlt tízéves, és – sajátságos – a fenti jellemzés minden szava, minden kitétele rá is érvényes! Bizonyára az én hibám, nem vagyok már képes figyelemmel követni a kritika és az irodalomtörténet újabb és újabb sikereit, megvalósításait és vívmányait, de amint Szakolczaynál, úgy másnál sem találkoztam még Szabédi és Székely János prózájának összehasonlító elemzésével.
Pedig ha arra gondolunk, hogy milyen különös viszony fűzte össze őket? Titkos imádat és nyíltan alig leplezett gyűlölet, elismerés és féltékenység, megbántás és megbánás... Mindez először Szabédi Lászlónak A folyó című Székely János-versről írt véleményezésében csapott magasra – erről beszéltem már máshol. E vers messze áll attól – távol legyen tőle! –, hogy „a nagyság diadalmát” ünnepelje, amint Szakolczay állítja, inkább a világ végtelenbe vesző működésének az értelmetlenné válásán kárörvendezik, és ezért váltotta ki az éppen akkor hinni akaró Szabédi indulatosságát.
Igaz, a Szabédi–Székely János viszonynak nincs mindig írásbeli nyoma; nem szabad megfeledkezni róla, a Bolyai egyetemen Székelynek Szabédi László PROFESSZORA volt. Székely négy éven át hallgatta és magában vitatkozott vele... azaz nemcsak magában: feleségének és egy-két kollégájának elmondta kifogásait. Sajátságos, éppen Szabédi László Petőfi-rajongása okozta Székely János teljes elutasítását Petőfivel szemben. Szabédi akkoriban írta azokat a proletkultos verseit (szerencsére, csak egy rövid időszakban), amelyek legjobb barátaiból is annyi visszatetszést váltottak ki.
Székely János azon zsörtölődött, ez csak úgy volt lehetséges, hogy Szabédi istenítette Petőfinek még olyan alkalmi-agitatív „rigmusait” is, mint pl. Mit nem beszél ez a német? De amit Székely Petőfivel kapcsolatban a legelviselhetetlenebbnek tartott, mint a világirodalomnak valami titkos, családi szégyenét, s amiről ő nem is volt hajlandó beszélni, sőt rágondolni sem, csak valami különös, néma borzadállyal, hogy Nietzsche nemcsak hogy lefordított néhány Petőfi-verset németre, hanem – zenét, dallamot is szerzett hozzájuk! Ez már nem is kísérteties, hanem ördögi... (Így lehetnek ezzel nagy zenetudósaink is, legalábbis a kolozsváriak: soha egyiküktől sem hallottam, László V.-től kezdve Terényi Edéig és Nagy Hintós Dianáig, hogy Nietzsche eme különös tettét szóba hozták volna; hogy Petőfi-ünnepélyeken ezek előadását szorgalmazták volna, de lehet, ez is csak az én figyelmetlenségem következménye. De azért kísérteties.)
Szóval, egyszóval, ha egyszer Szakol-czay veszi magának a fáradságot és elolvassa Szabédi Lászlónak mondjuk a Veér Anna alszik c. kisregényét vagy a Kálmánka és a jóság című elbeszélését, meg egynémely régebbi költeményét – Én nem nyúlok a világhoz, mert nem tudom, hogy ki csinálta, és nem tudom, hogy mért csinálta –, talán más belátásra jut a romagproz előzményeiről.
Én azért nem ejtem meg az összehasonlítást, mert volna erre külön Szabédi-társaság, itt helyben, bár az is elég kísérteties, hogy amíg Szabédi legérdekesebb írásaival direkt nem foglalkozik, csak szessziózik, ozsonnázik és kirándul, addig Szabédi sírját a tetemeivel együtt eladják egy román családnak a Házsongárdi temetőben... És zárjam a kísértetiesség motívumát és mozzanatait azzal, hogy Szabédi Lászlónak is Székely a családi neve?... – és ennek megrázkódtató hatásait Jánosra... mert ha ő is megváltoztatta volna, azt mondják: utánzás.
*
Ha ki nem futok a terjedelemből, még szerettem volna egypár példát felhozni az elsők dicsőségéről. Például Kolozsvár legnagyobb zenész fiáról, Veress Sándor zeneszerzőről, aki pár éve hunyt el Svájcban, minekelőtte számos amerikai egyetemen oktatott zenetudományt. Nem is arról szólottam volna, hogy a kolozsvári Magyar Opera, ha (eléggé dicsérendő módon) vállalkozott Lajtha és Szalay bemutatására és megünneplésére, miért nem teszi ezt meg Veress Sándorral is?... Hanem arról, hogy ő volt az első, aki még a múlt század korai 30-as éveiben gyűjtött – tudományos igénnyel! – csángó népdalokat és azokat meg is jelentette, nyomtatásban is, már akkor. És olyatén módon is az elsők közé tartozna, hogy már akkoriban kellemetlensége támadt ebből, és fenyegetések érték! Mit nem adnék érte, ha egyszer említett és nem említett muzikológusaink előadást tartanának e gyűjtésről. (Megjegyzem, én Szegő Uli nénitől hallottam erről először, úgy negyvennyolc éve, és tőlem sem szép, hogy eddig nem hoztam szóba...
S ha már zenénél tartok megint: Van Pesten az Andrássy út torkolata felé egy kicsiny utcácska, Káldy Gyuláról van elnevezve. Ő volt az első, aki – részben még mint hivatalos személy is – javaslatot tett a magyar népzene összegyűjtésére, kiegészítve a magyarországi nemzetiségek és a rokon népek zenéjének az összegyűjtésével, valamint egy olyan zenei adattárral, amely kimutatja, milyen magyar zenei motívumok, témák és címek találhatók az egyetemes zeneirodalom szerzőinél. Erről a Káldy Gyuláról az igen bőséges hazai Bartók- és Kodály- stb. irodalomban soha egyetlen sort sem olvastam. Vajon miért nem?
Pesten, azt tudom, annak idején ártatlanul belekeveredett neve egy rút intrikába. Mikor közeledett a millennium, azaz a magyar államalapítás ezeréves évfordulójának az első megünneplése, szemben a tíz évvel ezelőtti második megünnepléssel, a Magyar Királyi Operaház igazgatója egy osztrák zeneszerző volt, történetesen – Mahler! Nos, a nemzeti káderek azt akarták, hogy az évforduló idején ennek az intézménynek is magyar vezetője legyen, Mahlernek felmondtak és Káldy Gyulát nevezték ki. Az akkori baloldal és maga Mahler is úgy fogták fel, hogy az akció a „nacionalista” Káldy műve lett volna. Ezért került a neve a zenetörténet feketelistájára. Pedig... pedig. Azóta sem olvastam máshol róla, mint Eötvös Károlynak nevezetes emberekről szóló könyvében.
Arról is meg akartam volna emlékezni, hogy nemcsak személyek, de helységek is lemaradhatnak az elsőknek kijáró dicsőségről.
Például Arnold Schönberg (1874–1951) osztrák zeneszerzőnek első születési helye még Nógrádszécsény volt, csak később lett Bécs. Aki nem hiszi, olvashat erről Kún Miklósnak Brüsszelben franciául megjelent könyvében, az ezeréves belga (azaz vallon és flamand)–magyar kapcsolatokról. Több magányos riporternek felajánlottam, járjon utána, mivel nekem már fáj a lábam, de nem voltak hajlandók (hajlandóak?).
Vagy – és most már igazán tekintettel leszek a helyszűkére – itt van a manapság egyre többet emlegetett Kárpát-medence és magyar őshonosság témája. Nemcsak Krentz amerikai kutató, pár éve, és nemcsak magyar műkedvelő történészek jó pár évtizede, s nemcsak Móricz Zsigmond és mások haraptak volt rá először erre. Idézek néhány passzust Cholnoky Viktor – elég nagy és hivatalosan is elismert név volt – Kaleidoszkóp c. 1914-ben megjelent kötetéből:
„A College de France egyik professzora, Martha, aki nem afféle felolvasó-körutas reklámtudós... arra a konzekvenciára jutott, hogy az etruszk... agglutinatív nyelv, tehát nagy a valószínűsége annak, hogy rokona a magyar nyelvnek... Ha igaznak bizonyul, amit mond.... annyit jelent, hogy nyelvbeli és fajbeli bizonyítékai is vannak a magyarságnak arra, hogy kietlenül hosszabb idők óta van joga az Európában való exisztenciára, mint akár a legbüszkébb gótnak vagy normannak. Mert nagyon mérlegelten is az tetszik fel itt, hogy a honfoglalás tehát nem prima aquirentia volt, hanem csupán visszafoglalás, és… alighanem a mi szülőföldünk volt... ahová Álmos csak visszaálmodott, ahova Árpád csak visszavezetett bennünket, provinciálisan kellemetlen és Európa-foglaló ázsiai fajtát.”
A konzekvenciák levonását itt még most én sem vállalom, de felajánlom György Attilának, a példátlanul merész harcosnak.
Hibaigazítás: A Helikon 2. számában megjelent V/esperes az operában című cikkben az említett díszlettervező neve helyesen: Szakács Ágnes.
