Kockás Tódor nyert a játékon. Pontosabban ismét nyert a játékon. Ahogy mindig is szokott. Kockajátékban nem volt ellenfele a megyében. De lehet, hogy az országban sem, ilyen széles körben viszont még nem tesztelte képességeit, s nem is állt szándékában. Jól elvolt ő ott, ahol, mindenki ismerte, tisztelte, sőt néha úgy gondolta, félte is a nevét.
Valamikor fényes jövő elé néző munkatársa volt a hivatalnak. Fejben végezte el a legbonyolultabb matematikai műveleteket, a könyvelésnek, statisztikának nem volt titka előtte. És fel is vihette volna az isten a dolgát, ha úgy szándékozta volna, de valamiért inkább megverte őt a kockajáték szenvedélyével. Az ilyen pedig nem válik előnyére egy adóellenőrnek. Amint fény derült kisebb-nagyobb turpisságaira, száműzték őt ebbe a megyébe, ebbe a járásba, ahol ugyan ő volt a mindenhatóság, de élete végéig le volt ragasztva helyi ellenőri minőségébe.
Így hát nem csoda, hogy mindig nyert a kockán. Ezért is hívták Kockásnak – igazi nevét is tudják többen, de hadd maradjon titok, mely nemzetségből származik az ellenőr.
Meg még másért is megilleti őt e név. Ellenőrzései során választás elé állította a vállalkozókat: vizsgálódik a könyvelésben, vagy kockával kidobja a fizetendőt – zsebbe, nyilván. És, láss csodát, szinte mindig ez utóbbira került sor. Ha például két kockával hetest dobott – a tulaj kifizetett hét-, hetven-, nagyon ritkán hétszázezer forintokat az ellenőrnek, üzlete nagyságától függően.
S történt, hogy szemet szúrt Tódornak az egy idő óta a környéken működő, szerény nevű M. és Társa vállalkozás. Egy hosszú szakállú, ősz hajú aggastyán vezette a boltot. Társa egy harminc körüli fiatalember volt, bár viselkedéséből ítélve inkább inas lehetett, mint valódi társ, de hát így van ez az üzletben. Kristálygömböket meg vicces fejfedőket, csillagos álomcsapdákat meg különféle kártyákat árultak, és ezek mellett kismillió kacatot, amiknek sok hasznuk ugyan nem lehetett, viszont olcsók, mutatósak s épp emiatt kelendőek voltak. És nemcsak a boltjukban kereskedtek, hanem megjelentek minden búcsúban, falunapon, sörünnepen. Lassacskán már mindenki ismerte a két kedves férfit a vidéken, ezért Kockás Tódor úgy ítélte meg a helyzetet: eljött a cselekvés ideje.
Másnap délelőtt Tódor boldogan, szinte mosolyogva szállt ki elegáns autójából az M. és Társa cégért viselő boltocska előtt. Sütött a nap, hát zakóját levetette, megigazította napszemüvegét, és nagy lendülettel belépett a boltba.
– Jó napot! – köszönt erélyesen. – Én a tulajdonost keresem!
– Jó napot neked is, Tódor fiam! – fogadta kedvesen a stílszerűen csillagos-holdas köntöst viselő öregúr. – Hát mi járatban nálam egy magadfajta ellenőr?
Tódort megzavarta, hogy az öreg felismeri, de már nem először történt meg, hogy megelőzte a híre, és kissé hízelgett is neki mindez. Az öreg hellyel kínálta, majd teával, s néhány percig udvariasan csevegtek a melegről, aszályról, erről-arról. Mígnem az ellenőr látogatása céljára nem tért, s elő nem adta, hogy itt pedig ellenőrzés lesz, nem is akármilyen, hanem leltárral meg mindenféle vizsgálattal egybekötve. Várta az ilyenkor szokásos rimánkodást, mellébeszélést. Ám az öreg nem úgy viselkedett, mint a legtöbb kereskedő. Ismét teát töltött Kockás Tódornak, majd mosolyogva így szólt:
– Úgy hallottam, fiam, hogy jó ember vagy. Légy hát velem kevésbé szigorú.
Nocsak, ébredt fel Tódorban a kapzsiság, ez egyszerűbb lesz, mint gondoltam. Bólogatott egy ideig, mint aki erősen fontolgat valamit, aztán beavatta az öreget a kockás adózás menetébe. Az pedig bele is egyezett, s paroláztak is a megoldásra, mikor váratlanul megkérdezte Tódort:
– Aztán, fiam, mi lesz, ha a kockák a sarkukon állnak meg?
Nagyot nézett erre a játékos: ilyen nem lehet. Bolondozik vele a vénember, hát vicceljen ő is, gondolta, s már mondta is:
– Akkor maga nyer, én pedig soha többé nem nyúlok kockához.
– Úgy legyen – mosolyogta az agg, s széles mozdulattal invitálta Tódort a szükséges kockavetés elvégzésére.
Az pedig elővette a díszes kockatartó dobozt, kigurított belőle két elegáns csontkockát, markába fogta azokat, megrázta, ujjaira lehelt, majd elvetette a két pöttyös jószágot. A kockák pörögtek, lelassultak, és megálltak a sarkukon.
Tódor azt hitte, álmodik. Megcsípte magát, felszisszent. Pislogott néhányat, s nyúlt volna a kockákért, vajh miféle trükk állította meg azokat ilyen lehetetlen pózban.
– Ne siess, fiam, úgy egyeztünk, hogy nem érintesz többé kockát, ha én nyerek – mondta a csillagos-holdas öreg, még mindig mosolyogva.
– Nem babrálsz te ki velem! – kiáltotta az ellenőr, s a kockákhoz kapott. Majd felüvöltött kínjában. Erős fájdalom járta át kezét, ujjain felhólyagzott a bőr – a kockák megégették. Újra megpróbálta, de az eredmény ugyanaz lett. Egy darabig még értetlenül bámult, majd ezt sziszegte: – Ezt még megkeserülöd, vénember!
Az öreg még mindig mosolygott. Tódor megfordult, és kocsija felé vette az irányt. Az öregember egyet legyintett, amint az ellenőr kilépett a boltból. Villám szelte át az eget, dörgés verte fel a csendet. A napszemüveges, rövid ujjú inges ember bőrig ázott, mire kocsijához ért. Szitkozódva vágta be magát az autóba. A visszapillantón egy pár plüsskocka lógott. Kísérletképpen hozzájuk ért. Érezte lángolni az ujjait, kezét, karját.
Az öreg boltja ajtajából kísérte tekintetével az elporzó autót. Még mindig mosolygott.
– Ez szép volt, Merlin apó – szólította meg a társa. – És most hogyan tovább?
– Csak keletre, fiam. Mindig csak keletre...
