"...el lehet kezdeni a leszerelést..."
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 4. (498.) SZÁM - FEBRUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Fallal a fejnek
Szőcs István
Múlt idők setét virága III.
Dávid Gyula
BÁLINT LAJOS nyolcvan éves
Sebestyén Mihály
Ranolder és Falkó
Bogdán László
A kintrekedtek - A gyűrű
Pethő Lorand
A kis kalóz
Ágról fügét...
Koldusok dala
Robinson ül
Tallózva
(árnyék-lovag)
(koponyajáték)
Király Farkas
Kocka
A Boldog utca hava
Darázskirály
Bontás
Gesztenyegép
Stephen Murray
Adagio sikolyokra
Palack a szekrényben
Ferenczi Enikő
Különálló parkok
Balázs K. Attila
(akár értelmetlen)
(amint a képzelt)
(a hajtás vége)
(az első napsugár)
(egyre jobban feszülő)
(nem mozdul már)
Antal Balázs
Kulcsok egy szabályos kisregényhez
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - Fentről jövő sugárzás
Márciusi évfordulók
 
Király Farkas
A Boldog utca hava
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 4. (498.) SZÁM - FEBRUÁR 25.

 

Hosszú gyalogosan az út, s még ha minden lépéssel közelebb is kerültem a célhoz, gyakran kellett pihennem, mert harminccentis hóban lépkedem – úgy tűnik, abban a térképről is hiányzó városban elfelejtették az utakról meg a járdákról eltakarítani a havat. Hogy a házakon is igencsak vastagon áll a hó, csak akkor tűnt fel, amikor, nem kis örömömre, megláttam a kora esti sötétégbe kiszűrődő, cigaretta füstjével és forró bor illatával összefonódott fénysugarakat. Ahonnan ilyesmi szivárog a szabadba, ott könnyedén megpihenhet a magamfajta vándor. Már a kilincsen volt a kezem, mikor észrevettem, hogy az utca túloldalán, egy üres telken, de csak ott, egy pehelynyi hó sincsen…

Tele volt vendégekkel a kocsma, a falhoz szorultam. Egy kerek asztal mellett, egy szakállas meg egy hosszú hajú társaságában telepedtem meg. A hosszú hajú épp akkor kezdett valami történetbe, amikor poharam alja az asztal lapjával találkozott.

– Tegnap, korán reggel láttam először ott a csavargót – mondta. – A villanyoszlop mellett mocorogott a nagy hidegben. Ezen még nem lepődtem meg, de azon már igen, hogy délután, mikor már inkább sötét volt, mint világos, az öreg csavargót ugyanott találtam. Akkor már feküdt.

Szájához emelte korsóját, meghúzta istenesen, majd folytatta:

– Vagy kétszáz lépésnyire ott virított a nagy vörös kereszt az egyik épület falán, gondoltam, szólni kellene nekik, hogy valaki mindjárt megfagy, ha ugyan eddig még nem vette meg az isten hidege. Na az az épület volt a mentőállomás.

Újabb szünet, újabb korty, majd:

– Az udvaron egy pasas matat a kocsik körül. Szólok neki, hogy mi van. Nem az ő dolga, mondja, menjek be szépen az épületbe, majd ott beszéljek valakivel. Benn, egy nagy teremben két fehérköpenyes sakkozik elmélyülten, mondom nekik, jó napot, az utcasarkon épp most fagy meg valaki. Mintha ott se lennék, bámulják mereven a táblát. Mígnem az egyikük elunja, hogy a királynőjét fixírozom, s szól, hogy beszéljem meg inkább a diszpécserrel. Hol van a diszpécser? A teremtől üveglapokkal, akváriumszerűen elkerített szobára mutat. Odamegyek, jó napot, semmi válasz. A diszpécser ötvenes, kövér nő, süteményreceptekről diskurál valakivel, gondolom egy másik ötvenes, kövér diszpécserrel a világ valamelyik másik mentőállomásáról. Ácsorgok vagy negyedórát, mire végül felkerül a hab a sütikre és szóba áll velem a diszpécser. Elmondom neki is, mindjárt megfagy a sarkon az az ember, aki reggeltől ott fekszik. Kinéz az ablakon, megszemléli a körmeit, aztán meg leteremt, hogy miért nem vittem be én a csavargót, ha annyira érdekel a sorsa. Végül nagy kegyesen odaszól egy terepen lévő kocsinak, hogy visszafele jövet majd kerüljenek a bizonyos utcasarok felé, ha kedvük tartja.

A hosszú hajú kievickélt az asztal és a fal közül és a mosdó felé vette útját.

– Miről mesél a barátod? – kérdeztem a szakállast.

Ő válasz helyett az ugyan gyéren megvilágított, de a mellettünk lévő ablakból elég jól kivehető üres telekre mutatott.

Társa nemsokára megkönnyebbülten visszatért:

– Leléptem, persze. Az utca végéről még visszanéztem. A csavargót láttam belépni az állomás udvarára. Akkor kezdett ömleni a hó. Egy-, aztán kétarasznyi gyűlt össze a környéken, hajnalra pedig a mentőállomásra még több hullt, több mint embermagasságnyi. Reggel kezdték róla eltakarítani a havat. Azok lapátoltak – mutat a kocsma másik sarkába – , amazok meg traktorral és utánfutóval hordták el. De bármennyit vittek el, csak nem akart előkerülni az épület. Aztán mikor már csak a fekete földet lapátolhatták volna, abbahagyták a pucolást. Azóta itt boroznak.

Két új ismerősöm indulni készült, én is szedelőzködni kezdtem. Közben elnéztem az embereket. Nem úgy néztek ki, mintha különösebb csodát láttak volna.

– Nem annyira ritka az ilyen, mint hinnéd – mondta immár az utcán, a kocsma előtt a hosszú hajú, megérezve kételkedésem. – Legalábbis ezen a vidéken nem.

Azt már valami belső hang tette hozzá: csak jól figyelni kell.

Gallérom feltűrtem, sapkám a szemembe húztam, s elindultam a hóhullásban, tovább az évek határa, a világ pereme, a semmi széle felé…




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében