Egy szó nem szó,
két szó már barátság..
(Egyed Emese) Miklósnak, szeretettel
1. A férfi átnéz a folyón és a túlsó parton megpillantja a nőt. Először csak a karjával integet neki, de kisvártatva át is rikkant, hogy a nő figyelmét mindenképpen magára vonja. A nő jóval korábban észrevette a férfit, de még nem akarja jelét adni, hogy tudomása lenne róla. Másfelé néz, aztán virágokat szedve kényelmesen hátat fordít a folyónak, mintha még mindig nem látná a másik parton egyre hangosabban kiáltozót. Egy ideig még kéreti magát, majd úgy tesz, mintha csak véletlenül fedezné fel a már egyszerre hadonászó és torkaszakadtából kiabáló férfit. Észrevételét csodálkozó szemmeresztéssel hitelesíti, aztán előbb csak befelé, de egy másodperc múlva már kifelé is mosoly szélesedik az arcán és mértéktartóan visszainteget. S akkor, mintha egyidőben találnák ki egymás gondolatát, mindketten a folyópart széléhez igyekeznek, hogy a lehető legközelebbről hallják egymást. Tekintetükkel sietősen le is tapogatják egymást, nem törődve a tükrözést torzító körülményekkel: a víz fölött gomolygó köddel; a vízcseppekben színeire kibomlott napsugárral; a tavalyi íváshelyük felé ugrálva igyekvő lazacokkal. Ők most már csak egymást látják és a közöttük folyó ék elhárítása a legfőbb gondjuk.
A folyó itt – mint felső folyási szakaszukban a folyóvízek – túlságosan gyors és erős sodrású, kíméletlenül töri-zúzza az útjába tévedőket, habzó dühében ellenállhatatlanul rombol és sebes mozgása nyomában vízcsepp-szikrák porzanak körülötte.
A folyó itt még túl haragosan tajtékzó és örvenylő ahhoz, hogy egymást úszva közelítsék meg. A szüntelenül habzó, teleszájjal morajló meder azért mégsem képezhet akadályt közöttük. A férfi taglejtésekkel a nő tudtára adja, hogy rövidesen elindul hidat keresni valahol lejjebb a folyón és kéri a nőt, tartson párhuzamosan vele a másik parton, hadd osszák fel a találkozásig vezető utat és időt maguk között. A nő örvendezve inti, miközben a nyomaték kedvéért sűrűn bólogat is hozzá, hogy egyetért és nemsokára egyszerre, de mégiscsak külön-külön indulnak útnak.
Hol az egyik part járható nehezebben, hol a másik. Amelyikük előbbre jut, bevárja a másikat. Megtörténik, hogy aggódniuk is kell egymásért, amikor sellőkkel csordultig teli folyószakaszhoz érkeznek, amelynek martilapuval borított, rogyadozott partján csak igen óvatosan lehet leereszkedni; amikor a tavaszi áradat sodorta, egymásba torlaszolt sziklatömbökig érnek, ahol csak alapos körültekintés és óvatos mérlegelés után lehet egyik kőről a másikra ugrani. S amikor egy-egy nyúlfarknyi szelídebb részre vetődnek, megállnak, hogy teendőiket a folyó zúgásának túlharsogásával próbálják egyeztetni. Bár tökéletesen akkor sem értik egymást, a közös szándék alapján alapvetően mégiscsak megértik egymást és következésképpen bátorítóan mosolyognak össze és a partmenti gyaloglásukat bizakodóbban folytatják tovább. Sötétedéskor integetve köszönnek el egymástól, a hajnali derengésben le-fel járkálva fürkészik a túlsó partot, amíg társuk alakja, a folyó fölött libegő-lebegő köd mögül ki nem rajzolódik. Minden lépéssel közelednek egymáshoz, hiszen jól tudják, nem lehet már messze a partokat összekötő híd. Addig egybekötött szándékkal külön utat járva mindenképpen ki kell tartaniuk! De ha időközben mégsem lelnének hídra, az őket szétválasztó folyó, még ha időnként mellékágakkal táplálja is fel magát, síksághoz érve előbb-utóbb eltesped, s akkor ők úszva is könnyen elérhetik majd egymást. Ha látótávolságon belül maradnak: céljukat nem téveszthetik szem elől és kitartásuk is csak erősödhet.
Veszett, fék nélküli ereszkedésében, a folyóvíz hirtelen szűkül össze és robbanékony erővel tombolja ki magát. Őrült sietségében minden útjába álló szikladarabnak nekiront és minden hatalmát megkérdőjelező kőbe belemar; partja falából vagy medre egyenetlenségéből kivájja az ellenszegülőket és miközben magával görgeti, egyszersmind egyformára csiszolja is őket.
A férfi és a nő, a folyó jól ismert zúgása mellett, nemsokára egy távoli tompa morajlásra figyelnek fel, éppen abból az irányból, amerre igyekeznek. Közeledésükkel a robaj fokozatosan felerősödik. A felhangosodott dübörgés nyomán mindkettőjükben bizonyossággá válik a gyanú: a folyó roppant víztömegének lezúdulását hallják. Tudják előttük az addigi legnagyobb próbatétel, a sejthetően magas vízesés partján való leereszkedés. Mindketten tudják, hogy nemcsak külön-külön kell majd megbirkózniuk a láthatatlanul, de egyre hangosabban közeledő zuhatag csaknem függőleges lejtőjű partvidékével, de hosszabb ideig szem elől is tévesztik majd egymást. A férfi hangja, váratlanul, mintha közelebbről hallatszana, azt kiabálja a nőnek, hogy eszébe ne jusson a veszélyeket rejtő vízközeli ereszkedőt megpróbálni, hanem kerülje azt ki a biztonságáért. Ő valahol a szakadék aljában várja majd be. A nő megígéri. Aztán nehéz szívvel elköszönnek egymástól. Egyik jobbra, a másik balra tart. Olykor megfordulnak, megvárják, amíg a másikuk is ezt teszi, hogy még egyszer búcsút inthessenek egymásnak.
A férfi mintha ismerné a terepet. Úgy emlékszik, az ő oldalán levő meredek több kilométernyi hosszúságban nyúlik el. Megkerülése igencsak hosszadalmas lenne. Ha törik, ha szakad a partig elébe siető erdőben kell olyan ösvényre találnia, amelyik a vízesés aljába vezeti majd. Jóllehet lakatlan vidék ez, favágást sem engedélyeznek, kirándulók csak járnak erre, bár jól kitaposott utak nincsenek. Lehetőségeit és tennivalóit meghányja-veti és elhatározza, amilyen közel csak lehet a vízeséshez férkőzik. Mielőtt az erdőbe lépne, még egyszer visszatekint, de a másik parton elterülő erdő, egy óvatlan pillanatban, egyetlen harapással bekapta már a nőt. Aztán a meredekebb lejtőjű hegyoldalon fut végig a tekintete, ahol eddig jöttek, ahol verőfényes tisztások és gyér vagy sűrű erdők kergették egymást, amiből olyan keveset látott, mert a kilátását, lépten-nyomon, a nővel kapcsolatos gondolatai, vágyai árnyékolták be. Az erdő, mintha hangszigetelné a víz morajlását, háboríthatatlan nyugalommal fogadja, bár a szellő szárnya időnként bele-beleakad az ágakba és csak nekiveselkedett ráncigálások között, gyönge hajtások fájdalmas reccsenései árán képes magát kiszabadítani. A hangtalanságon olykor egy-egy madárhang is átcikázik. A férfi cipője alatt megroppanó gallyakra összerázkódik az erdő és úttalan sűrűségén át a hívatlan csendháborítót fürkészi. De nem bántja. Olyan régóta nem látott embert errefelé, hogy legszívesebben a kezeügyébe helyezne egy-két sziklát és fát, hogy a leereszkedésben hathatósan segíthesse. Érzi, hogy ez az egy nem ártó szándékkal keresi az utat: nem akar fát vágni, nem akar utat kimérni és főképp őt bemocskolni nem. Úgy nyújtózkodik tehát, hogy egyben az ereszkedés legbiztonságosabb irányát is mutathassa. Pedig bosszút is állhatna elvérzett, kifosztott, megcsonkított társaiért! A fal egyik kiugrását megkerülve, a férfi váratlanul és teljes erőből az állandóan hátráló folyó minden percben segítségért kiáltó zuhanását hallja. Most éri el a legmeredekebb szakaszt. Elhessegeti magától a nő vissza-visszatérő légies alakját és az egész teste figyelésbe feszül. A vízesés vájta mederüst szélét épkézláb szeretné elérni! Szaggatott vonalszerűen iramodik egyik fától a másikig, iramodik, megáll, iramodik, megáll.... s néha, amikor a talaj már-már teljesen kicsúszna a lába alól, szerencséjére mindig sikerül a kezével elkapnia és megölelnie az előző megállóból kiszemelt, soron következő fát. Egyszer-másszor a megkönnyebbüléstől még futó csókot is lehel a karcsú fiatal fák kérgére és a nőre gondol. De nagyon is jól tudja, hogy még nem szabad rá gondolnia, hiszen elég egy téves markolás, egy hibás lépés és könnyen a szakadékba bukfencezhet. Félútról feltekint. Megretten az addig megtett út nyaktörő függőlegességétől. Aztán alaposan megvizsgálja a lába alá bukó másik felet. Hirtelen sziklásodik ki az oldal alatta. Néhol egy-egy fűcsomónak és csenevész bokornak azonban még sikerül a kövek bizalmában megmaradnia. A férfi testtartást és ereszkedési módot változtat: a föld felé fordulva cipője hegyével keresi és próbálgatja lépései soron következő akaszkodási helyeit. Kezével a falból kiálló kövek teherbírását is elővigyázatosan méricskéli. S ha súlyától netalántán mégiscsak megmozdulna olykor egy-egy kő, az ijedtség hideg gyöngyszemei pattannak ki, folynak össze és csordogálnak le az arcán. Ilyenkor még szorosabban a sziklafalhoz simul. Szívverése lecsendesítése után mászik csak tovább. Hernyós araszolgatással, apránként veszít a magasságból. Az egyik kényszerű pihenőjéből a zúgás felé tekint. A párafátyolba öltözött vízesés derekán ugyan szivárványöv szedi ráncba a habredőket, de a vízi sellő maga állhatatosan vad és érintetlenül kicsapongó. Az izgató látványt a férfi visszazárja a zúgásba és tovább ereszkedik. S amikor melle alatt letekintve a meredek alját közeledni látja, tudja: a próbát kiállta. Néhány másodperc múlva, jól kiszámított ugrással, egy malomkeréknyi lapos kövön terem. Csak most érzi ujjainak, a kövek görcsös szorításából megőrzött szúró zsibbadtságát és lábszárának, a lépései megfeszítettségéből visszamaradt hasogató fájdalmát. A vízeséshez közelít s a zuhatag permetező hűvösében egy kőre ülve lehúzza a cipőjét és a zokniját. Most már nyugodtan lazíthat. Visszatekint a magasságra, köszönetféle villan az ajkán. Aztán hátradűl és becsukott szemmel kezd várakozni.
A nő, amióta elkanyarodott a folyópartól, lelassult kissé, mintha a célt morzsánként hullatta volna el. A szeme elé kerülő apróságokra figyel: a méhek megkörnyékezte mezei virágokra, a jobbra-balra ringó fűszálakra, a futó felhőkre és az oldalvást sűrűsödő erdőre. Néhány nap alatt megszokta a férfi túlsó parti jelenlétét. Most egyszerre hiányozni kezd a ráfigyelés, az érte való aggódás. Mintha már nem érezné magát éppen olyan biztonságban, mint annakelőtte. Pedig tudhatná: errefelé az égvilágon semmilyen veszély nem leselkedik rá. Tudja, de nem érzi. Valóságérzetéből a magány billentette ki. Összerezzen a hirtelen feltámadó széltől, gyanúsan méregeti az erdőt, napsütésben is mindenfelé csúszó-mászó árnyakat lát. Félelmében gyorsabban szedi a lábát. Irányt is közben többször változtat. Végül elbizonytalanodik, nem tudja merrefelé is tartson. A zúgás kisiklott a hallótávolságból, nem segítheti már. A nap is hosszú ívben elmozdult már az égen. A tájat sem figyelte meg. Hiszen ez ideig a folyó vezette őket. És őt a férfi. Szerencséjére, időnként kissé kitágul a látóhatár. Kósza emlékeit a betájoláshoz, gyöngyszemenként fűzi össze, és rájön merre is kell továbbtartania. Megnyugszik. A folyónak ezen az oldalán a korábban oly magas hegyoldal fokozatosan eltörpül. Neki az egyre hanyatló oldal alá kell majd bekanyarodnia és a sziklafal mentén a folyóhoz visszagyalogolnia. Hátat fordít a lemenő napnak. Hamarosan eléri az erdő ritkásabb szélét. Maradék bíborát, utolsót lobbanóan, a nap most éppen a fákra fújja. Füst nélküli vérvörös lángolás a táj. Ezentúl, noha az erdő lassan sűrűsödni kezd körülötte, könnyebb a dolga: a balján levő, lassan magasodó sziklás meredek vezeti majd, amelynek szürkesége egy-egy parányi tisztásról is megnyugtatóan mutatja az útirányt. Egy árokhoz ér. Mintha az erdő valamennyi fájának termése erre a szél árnyékolta, hegyoldal védte, öregfák óvta hosszú mélyedésbe gyűlt volna össze: az erdő bölcsője rejtőzködik itt. A sarjadó fiatal erdő törékenysége, az erdő utánpótlása áll most az útjába. A nő tiszteli az életet, még inkább a csak éppen elkezdett életet; az erdőnek ezen a szent helyén nem akar átgázolni; nem akarja hallani a lépéseitől letaposható friss hajtások sírását, az áthatolásával megsebezhető facsemeték rívását. Ennek a helynek épségben kell megmaradnia! Ez az erdő jövőjének a biztosítéka. Kikerüli tehát. Aztán megszaporázza a lépteit. Lassan kihajt benne az izgalom. Bárcsak hallaná már a vízesés hangját! Pontosan nem tudja mikor, de bizonyos abban, hogy nemsokára találkozik majd a férfival. A fák segítőkészen mutatják az utat. Az erdő mindenkor oltalmazza azokat, akik nem élnek vissza a bizalmával és a vendégszeretetével, akik az ő létét is vigyázzák. A fák közti bokrok félrehajolnak a nő előtt. A nő szinte szalad már. Az alkonyközelt jelző madarak dalaikkal figyelmeztetik az idő múlására. Bárcsak lassabban jönne az este! S akkor, hirtelen, mintha egy sejtésnyi hang-csapás fakadt volna fel előtte a fák között. Minden lépéssel picit magabiztosabb, erősebb a hangja: a távoli zuhatag előhírnöke. Őt hívja, jelez neki. Közben utoléri a szürkület. Előbb pókhálószerű, átlátszó tejfátyolt borít az erdőre. Aztán áttetszővé bolyhosítja úgy, hogy a távolabbi fákat lassan és egyenként feloldhassa benne. A közelebbiek körvonalai is kezdenek már apránként szétmosódni! De az egyre erősödő hang-ösvény a nőt nem engedi el. Húzza, vonszolja maga után. Nem lehet már messze a zuhatag! Két erő viaskodik érte: a lába nyomában járó, szürkeséggé sűrűsödő este és az egyre erőteljesebb morajlásba átcsapó, láthatatlanul is kivezető hangút. A nő annyira kifullad, hogy néhány pillanatra meg kell állnia. Aztán összeszedi magát és még mielőtt a feketeség teljes egészében fölfalná, a zuhatag aljáig szalad. Amikor kiér az erdőből, a zuhatagot minden napszakban szerelmes kitárulkozással váró és befogadó térségre, megtorpan a sziklák feketénél is feketébb árnyaitól, hisz egyáltalán nem tanácsos ezek között járkálnia a sötétben. Nem látja, csak érzi, hogy a férfi a másik parton van. Visszalép az erdőbe, száraz leveleket gyűjt össze a lábával nagy halomba s a kezével aztán vacokká egyengeti, lágyítja. Belefekszik és a zúgó világtalanságba süpped.
Reggel a férfi hiába kémleli a túlsó partot. Az erdő mozdulatlanságába dermedt nőt nem láthatja. Úgy helyezkedik, hogy odaátról a legkisebb mozgást is azonnal észrevehesse. Órákig vár. A nap éppen akkor bukkan ki a vízesés fölött, amikor a leveleket magáról lerázó nőt a túlsóoldalon megpillantja. Ujjongva int és kiabál át neki. A vízesés ugyan elfojtja a hangját, de a nő is észrevette már. Kitárt kézzel közeledik ahhoz a partrészhez, ahol a vízesést sellők követik. A férfi is ugyanezt teszi. Az elérhetetlenség tudomásul vételével aztán lassan leengedik karjaikat és előbb tétován, majd egyre határozottabban újra útnak indulnak. Hamarosan maguk mögött hagyják a hegyvidéket.
2. A szelíd dombok között ugyan megtört a folyó vad ereje, de a jobb- és baloldali mellékfolyók befogadásával, jóval szélesebbre is duzzadt. Jóllehet, a partja könnyebben járható – a magával hurcolt szikladarabokat már rég felaprózta és lecsiszolta – mindazonáltal a férfit és a nőt elválasztó távolság mintha megkétszereződött volna. A folyó megvastagodásával, mintha ők éppenséggel megkisebbedtek volna. A látóhatár közelében mozgó pálcikák csupán. Összetöpörödésükkel mintha társuk jelentősége is alaposan megfogyatkozott volna. Nem csoda, hiszen mindketten belefáradtak a célirányos, de elreménytelenítően hosszú gyaloglásba. Ha legalább tudnák, hogy rövidesen hidhoz érnek majd!
A kezdeti bizakodásuk alapjában rendült meg; egymás iránti kedvük, érdeklődésük mintha egyöntetűen és apránként apadt volna el.
Már nem gondolnak olyan gyakran a társukra. Úgyis tudják, hogy velük párhuzamosan odaát lépked. Már nem tekintenek át olyan gyakran a folyón túlra. Úgyis tudják, hogy a folyónak ebben a lenyugodott szakaszában az égvilágon semmiféle baj sem érheti őket. Már nem várják a szél oda-vissza röpködésével érkező hangokat. Úgyis tudják, hangjuk egyetlen foszlánya sem jut át a túlsó partra. Olyan messze járnak egymástól, hogy az arckifejezésük sem kivehető már. Nem láthatják, hogy a másik hogyan is érez. Nem láthatják, hogy társuk időnként mire is figyel. Nem láthatják, hogy egy időn túl egymás felé sem néznek. Közömbösséggel járó megszokássá válik a másik jelenléte. A medrét egyre csak ugyanúgy mélyítő folyó megfáradt beidegződése.
S ha lassabban bár, még kitartanak az egyirányú gyaloglás mellett. Ha a tehetetlenség folytán egymás iránti vágyaik el is csökevényesedtek, azért még mindig előre mennek. Mendegélnek.
3. Napok múltán érik el a folyó végső szakaszát.
A folyó itt nagyon lelassult, korábbi fiatalos lendülete csupán jóleső visszaemlékezés már, de a terjedelmével arányosan, legalább megnőtt a tekintélye. Annyira elkényelmesedett, hogy az addig sodort vagy lebegtetett homokot éppen most készül lerakni. Titkolja, hogy a végsőkig kifulladt és nincs elég ereje terhét tovább cipelni. Lám ilyenkor épít csupán, hogy a korábbi rombolását kiegyenlítse s hogy megbékélt lelkiismerettel érjen nyugodtan célhoz. Amikor árja időnként visszafelé folyik, úgy, hogy a közeli tenger sós vízének illatát és ízét is magával hozza, homályosan sejti már, hamarosan eléri végső határát.
A férfi és a nő egyszerre veszik észre a messzi távolban csillogóan kígyózó utat, a folyó torkolatán átívelő híddal. Létük pontszerűségbe zsugorodott – gondolataikkal, érzéseikkel és vágyaikkal együtt. Mozdulataikkal is képtelenek üzenni már egymásnak. Amíg a hidat elérik, a közös szándék egyre csak apadó töredékét úgy-ahogy őrzik még magukban. De a hídfőnek támaszkodó, rövid pihenőjük után, mintha egyszerre egyetlen varázsszóval törölnék ki agyukból a célt, hogy tulajdonképpen mi végett is akarták korábban elérni a hidat. Feltápászkodnak és ketten kétfelé indulnak. A férfi keletnek. A nő nyugatnak.
