A vénasszonyok nyara mint az összegzés könyve Mózes Attila pályáján[i]
A regény először a Látó 1990-es évfolyamában jelent meg, három részletben (januárban, februárban és márciusban, összesen 68 folyóiratoldalon), majd egy évvel később követte a könyvformátum. Mózes szabálytalanságokkal zsúfolt pályáján ez szinte már egy szabályos szöveg: formailag, nyelvileg Mózes második alkotói korszakához kapcsolható, azonban annak nagyon is határozott és karakteres, védjegyszerű provokatív tematikája nélkül, olyannyira, hogy utóbbi szempontból az első kötetek atmoszférikus hangoltságú történeteihez áll közel. A vénasszonyok nyara a leghagyományosabb értelemben vett cselekményes könyv: tétje egy történet elmondása, amelyen semmilyen módon nem akar túllépni. Ilyeténképpen a legközelebb a Történet befejezett múltban áll hozzá, vagy A Gonosz színeváltozásai kötet kisregényei önmagukban, külön-külön értve az írásokat, azok súlyos közös tétjeitől visszább lépve. Azontúl más Mózes-szövegek felől is érződik a bekebelezési szándék: a szöveg nem marad ki az életmű „köreiből”, többféleképpen is magához láncolja az egységes pályakép, elég talán csak arra rámutatni előljáróban ehelyütt, hogy a kisregény főszereplője Góth Gábor, Mózes vissza-visszajáró, alteregószerű pikaró figurája. Többféle meggondolás alapján talán az a kijelentés is megkockáztatható, hogy A vénasszonyok nyara éppen a maga „szabályosságával” kelt szabálytalan érzetet a Mózes-próza alakulástörténetében.
Bertha Zoltán a pálya hasonló jellegű újabb fordulatát ismerte fel a regény kapcsán: „mintegy visszatér régebbi témáinak oldottságához és könnyedebb-levegősebb hangvételéhez, a fantázia és a fantasztikum játékosabb-poétikusabb felszabadultságához, az eseménybő epikai történetképzéshez, egyáltalán: a mese, a kaland, a cselekmény elsődleges és olvasmányos alakzataihoz. Felszíva és érvényesítve immár a lélekelemző és -értelmező módszer összetettségét, melyben tapasztalatot és elvontabb jelentéstávlatot gazdag szenzibilitással összeolvasztó árnyalatok működnek.”2 Marosi Péter az 1990-es évben megjelent három Mózes munkáról3 egyetlen hosszabb írásban szól, A vénasszonyok nyara folyóiratbeli megjelenését olvashatta még akkor. Tanulmánya az erotikum felől közelít az ekkori Mózes-szövegekhez, melyek közül „szexuálisan legzsúfoltabbnak”4 tekinti a kisregényt. Írása a bennfentes olvasó azon impresszióira alapul, hogy a regénybeli névtelen városban Kolozsvárra ismer, helyszíneket azonosít be ez alapján, illetve szereplőket is. Vida Márta már írása legelején rámutat, hogy a regény cselekményének ideje évszakok köré épül, s téltől télig tartó éves körforgásban játszódnak az események5, amelyben Mózes tapasztalt olvasói persze azonnal ráismernek a szüzsé „bejáratott” működésére – még akkor is, ha Vida Márta téved: a cselekmény nem télen kezdődik és ér véget, hanem ősszel, és Góth teljes neve szerepel a regényben, igaz csak egyetlen egyszer, még az elején. De azért mégis.
A reflexiók általában kiemelik a pszichologikum fontosságát: a belső folyamatok működésének érzékelése, érzékeltetése szinte észrevétlenül lappang, húzódik végig a felszínen kiegyensúlyozott „noir”-nak tűnő szövegben. Márpedig ez a fajta lélektani megfigyelés új szemlélet a Mózes-prózában: hiszen korábban is élénken érdekelte az emberi pszichologikum működése, de egészen másféle logika érdekében – a bűn, a kriminalitás kialakulása és az erkölcsi érzék megbontása-megbomlása állt pályája középső szakaszában érdeklődése fókuszában, de magának az embernek, a tudatnak a vizsgálata korábbi pályaszakaszaiban egyáltalán nem volt jellemző eljárásaira ilyen mértékben. Ennek a típusú érdeklődésnek különös sűrűségét az Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket adja, ahhoz képest szinte természetes, hogy visszalépés történik A vénasszonyok nyarában.
Nyelv által meghatározott viselkedésminták
A vénasszonyok nyara legfontosabb tétje narratív struktúrába rendezni az életközepi, vagy ha nagyon kell választani, inkább harmadik negyedéhez közelebb álló korban bekövetkező súlyos döntés pszichikai folyamatát. Egyszerre kell megtartani a noir kedélyes lendületét és indokolni a lehető legsúlyosabb emberi döntéseket. Ilyen módon a narratív nyelvhasználat megválasztása már magában garantálhatja, vagy előre kudarcba fullaszthatja a próza célkitűzéseit. Természetesen Mózes Attila addig is következetes prózaírói építkezése erősen kétségessé teszi, eluralhatja-e őt a nyelv elbeszélés közben, sokkal inkább tűnik olyan biztos kezű kormányosnak, akit nem ragadnak el mindenféle csapongó mondatok. A vénasszonyok nyara is ilyen: kevés színezékanyaggal érni el hangulatot, minimális kommentárral vonni le következtetéseket. Góth hajlékony anyag, mindig úgy tűnik fel és úgy szólal meg, ahogy a próza megkívánja tőle. Nehezebb a helyzet a látványosan ellenálló anyagból gyúrt másik szemléleti szálat megtestesítő titkárnővel, akinek nyelvi mintázottsága sokféleképpen más alapvetésűnek kell hogy mutatkozzon és érződjön. Társadalmi háttere alapvetően más, mint bármely eddigi Mózes főszereplőnek, úgyhogy a jelentősége mindenképpen megnő. És ha ez magában még nem is lenne elég, közelítenie kell, majd bekebeleződnie egy másik réteg által. Góth nyelvét, kulturális közegét, világát az iroda megemeli, uniformizálja, a nőé pedig ismét megemelt színvonalra készteti, miközben, a kölcsönhatások mintájára, maga lejjebb kell hogy ereszkedjen. Ez jelenti a regény nyelvi struktúrájának legszembeszökőbb feszültségét. Amelyet a szöveg végül is észrevétlen könnyedséggel old meg, olyannyira, hogy egyesegyedül e regényt szemlélve a probléma nem is tételeződik problémaként.
Tehát Góth alapvetően telepi nyelvi meghatározottsága és a titkárnő polgári viselkedés- és nyelvmintája az iroda köztes közegében ér össze: a hivatal a közeg, ahol a nyelv, a test és a személy találkozik. Az uniformizáció mintázata láthatóan a titkárnőt kényszeríti nagyobb engedményekre – neki lejtmenetet jelent kultúrájához képest, míg Góthnak szigorú, zavaró körülményeket, melyeket folyton folyvást kijátszani igyekszik. A legjobb módszer pedig a provokációra a nővel való kikezdés. Szembetűnő, hogy a nő nemcsak életkori távolságot, hanem a legteljesebb nyelvi-, kulturális-, magatartásbeli távolságot is megtestesíti Góth számára. Ráadásul új munkatárs is, akinek határai még fel sem mértek. Góth számára kihívás és férfias virtus, macsó feladat kikezdeni vele, egyben kikezdeni az uniformizált viselkedésmintákkal. Az iroda, és az abban megtestesülő hivatal azonban nem reagál – nyilván mert sem veszítenivalója nincs, sem olyan tulajdonképpeni arca, amely megnyilvánulhatna, vagy amely egyáltalában felvenné a kihívást. Nincs és nem is lehet ilyen, és Góth ezt jól tudja, a titkárnő azonban nem. Ezért az ő félelmei több oldalúak. Részéről épp ezért már az is kihágásnak számít, hogy az iroda idősebb dolgozóinak titkos kódját felfejtse: hová is mennek, amikor vásárolni indulnak, és miért is nem hoznak soha semmit ezekről a vásárlásokról, meg hogy miért is nem tudják neki is megvenni, amit kér ilyenkor. Nem akarja elfogadni ezt a kódot, és nem kér belőle. Zaklatásnak érzi azt is, hogy hallania kell, hogy tudnia kell róla, mert a munkatársak azonnal be akarják vonni, nekilátnak a megrontásának. Ő meg semmi mást nem akar, csak kihúzni a nyugdíjas évekig most már minden értelemben egy helyen.
Így tehát a regény életformák és magatartásminták nyelvi és pszichikai ütközésének regénye is. A mentalitás kérdéskörének ilyen többoldalú artikulációja korábban sem volt idegen a Mózes-prózában: elég csak A krampusz halála széttartó irányokból érkező beszélőire utalni, akiket mértani rendbe igyekszik rendezni a katonai intézmény. Ott is az első számú törekvés a kijárást biztosító konvenciók villámgyors megtalálása és otthonos használatba vétele – ott a határvonalak jóval élesebben rajzolódnak ki természetesen. A Meder Szilveszterének élete már egyetlen hatalmas konvenciótörés az összes elképzelhető formában. Az Egyidejűségek tanára azonban úgy lesz a tradíción kívülre kerülő, hogy éppen ezzel teljesíti be azt: mindig kell lennie valakinek a falu rendjében, aki kívül van azon. És akkor épp ő a messziről jött ember, aki sohasem kerülhet beljebb. Valamilyen formában Mózes összes szövegének ez a tétje, bár természetesen ez afféle bevett irodalmi hagyomány, a legtöbb irodalmi szöveg éppen erről szól, mindig, jelenidőben.
Az Egyidejűségek nyelvi szervezettsége köszön vissza A vénasszonyok nyarában: a szöveg nyelvi tere itt is hasonlóan oszlik kétfelé. A cselekményes narratív egységeket Góth álmai, látomásai, víziói szakítják meg, általában a fejezetekgondolati tömbök bevezetéseként. Nem jelent azonban olyan mértékű elválasztást, elkülönülést, mint a faluregényben: a narratív struktúra ezúttal sokkal jobban ráépül a felvezető (tipográfiailag egyáltalán el nem különülő) bekezdésekre. Pl. Góth ábrándozásai és látomásai a téli, ködbe burkolt hídon összeérnek a valósággal, amikor az odaképzelt nő egyszer csak valóban megjelenik, ráadásul kiderül, hogy ő is éppen arra gondolt, hogy Góthtal mindjárt találkozni fog a hídon. A felvezető szakaszok megint csak a líra irányába tesznek érezhető elmozdulást, pályája első szakaszának hangulati-atmoszferikus nyelvi látásmódjának érvényesítése sokkal ökonomikusabb formában van jelen azonban, mint korábban. Talán nem nagy merészség kell annak megkockáztatásához, hogy a legzökkenőmentesebb, legszebb lírikus szakaszok olvashatók Mózestől A vénasszonyok nyarában eddigi életművéből. Ugyanakkor Góth látomásai és álmai érintkeznek a Meder Szilveszterének delíriumos vízióival – csak nagymacskák helyett üvegmadarak szerepelnek a leggyakrabban benne. Góth motivációs bázisának jelentős része benne van ezekben a szakaszokban. A titkárnővel kapcsolatban ugyan látszólag pillanatnyi hangulatok dominálnak, de Góth hátteréről sokat elmond pl. az a látomás vagy álom, miszerint lakásában halálos hideg van, a felesége és a kisfia a hűtőszekrénybe bújnak előle melegedni. Ennek megfelelően családi életét javarészt veszekedések fedik le.
A regény elbeszélői nézőpontja külső pozícióból helyezkedik a belső irányába, ahonnan teljes mértékben belátja Góth horizontját és csak az övét. Góthról sem tud mindent, vagy legalábbis nem mond el mindent, lelki történéseinek pedig pusztán a felszínéről tudósít – elmondja az eseményeket és a látomásokat, de nem mutatja be a következtetések pszichikai folyamatát, éppen csak megelégszik az olyan megjegyzésekkel, mint hogy „Góthban valami történt”, „megfordultak körülötte a dolgok”, stb., vagyis pozícióját feladni látszik bizonyos helyzetekben. Leginkább olyan közeli barátnak tűnik, aki szinte mindent tud barátjáról, de annak legbelső titkai előle is el vannak zárva. A főszereplő nézőpontjához pedig olyannyira ragaszkodik, hogy a külvilágról és a körülményekről is csak annyit tudunk, amennyit ő. Például amikor a munkatársai felhívják Góth figyelmét a titkárnő iránta való figyelmességére, az az olvasónak nem szúrhatott szemet korábban, mivel a narrátor nem tudósított róla. Ritmikailag is Góthhoz áll közel, az olyan események, mint pl. Góth utazása, mely során az alkohol hatása alatt állva napok és helyek, vonatok és személyek folynak benne össze, hogy a kezdete után egyből csak a végére emlékezzen kristálytisztán, az olvasó sem tudhat meg többet: látómezeje ott erősödik fel, ahol Góth emlékezete, s a köztes időről elnagyolt, rövid jelzéseket kap csak. Ez a fajta egyetlen szereplő körüli narrátor-elhelyezés leginkább a Történet a befejezett múltban és az Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket jellemző jegye. Az Egyidejűségekben már megmutatkozó, s A Gonosz színeváltozásai írásaiban teljesen kibontakozó sajátos mózesi polifóniának itt nyoma sincs. Az egyik szereplő szólama súlyosan elnyomja a többiét, s ebből csak akkor látszik kilépés, mikot Góth érzelem- és tudatvilága egyre jobban „ráhangolódik” a titkárnőére, s így, a figyelem megoszlása nélkül kap valamelyes helyet egy másik szólam – a mindenkori főszólamon belül, abba mintegy beágyazottként.
Talán a legjelentősebb látomás, a történetben mindenképp döntő elágazást jelent Góth víziója tizennyolc évvel korábbról, tizenöt éves önmagáról, amelyben az asszony mellett Bulgakov fekete kandúrja szerepel, s Mózes-szövegekkel való érintkezések más, külső szövegek révén: ilyen az Apollinaire-sorra való hivatkozás, amely sor ugyan nem szerepel a szövegben, mégis A krampusz halála Apollinaire-sorát hívja elő az életművet ismerő olvasókban, vagy a Yesterday című Beatles-dal, amely a közvetlenül megelőző novelláskötet címe és egy abban szereplő novelláé is egyben. Saját életművét tehát külső szövegekre való hivatkozással idézi be, s ha a beidézett szövegek minőségét is megfigyeljük, az első esetben gyilkosság, a másodikban szerelmes nosztalgia kapcsolható hozzájuk. A hosszú álom az álmok archetipikus pontjain sűrűsödik: a padláson, „kincseket rejtő” ládák között, amelyből könyvek kerülnek elő, mesekönyvek és ifjúsági regények. Gyermek- és ifjúkor rakódik az öregség mellé, riasztó körülményeket kapcsolva a két személyhez. A Mester és Margarita motívumainak bekapcsolása tulajdonképpen egyúttal el is idegeníti Góthot saját álmától: hiszen mintha mesterkélt irodalmi emlékek között bolyongana, amelyet felerősít a jellegzetes irodalmi alkotások címének sorolása is, mikor a ládából előpakolják őket. Mert végül az álom ismét összeér a valósággal, immár a lemondás, a szakítás jegyében. Álom és valóság egymásba csúsztatása más szövegekben is kedvelt eljárása Mózesnek, a legészrevétlenebbül azonban talán itt érzékelhető – a kétféle történetmondás A vénasszonyok nyarában alkalmazkodik egymáshoz a legtöretlenebb formában. A regény végének erős sűrítettsége az álom és látomás keverésével együtt szemlélve helyenként erős szürreális töltést ad a prózának, fellazítva a történet végét, mely inkább csak megsejthető, mint pontosan érthető. Egyetlen kijelentés bizonyos csupán: erőteljesen lezáró lejtése, mely érezhetően a Góth-narratívánál nagyobb jelentést cipel, bár ez talán nem tűnne fel, ha nem ez lenne az utolsó (eddigi) kötet. De mivel az, felerősödik a jelentése az ilyen mondatoknak: „Egyébként minden jól irányított történet üzenete csupán félig hiteles, mert örökké egy-egy címzettre kacsint, még ha akaratlanul is. Elhatározta, hogy fölszámolja magát, s ez lesz az ő utolsó, félig hiteles története, mert vele mindig amolyan félig hiteles dolgok történtek csak.” Ez a kibeszélés jellegű néhány sor a kötet záró bekezdésében olvasható. Azóta sem Góthtal, sem új Mózes kötettel nem lehetett mindmáig találkozni.
A pszicho-narratíva motivációja
A vénasszonyok nyara fontos tétje egy olyan mentalitástörténet vázolása, amelyben a részt vevő szubjektumok a teljes széttartásból fordulnak egymás felé, majd térülnek ismét el. A cselekmény háttérbe szorulásakor szinte kizárólagosan a Góthban lezajló pszichológiai folyamatok motivációiról kapunk tudósítást. Mózes elbeszélője Góth fejéből tudósít a csakis általa megtapasztalható látomásokról, melyek életelvei elmozdulását mutatják anélkül, hogy ő egyáltalán észrevenné. Az irodában látványosan extrovertált férfi magánéletében, családi életében a legteljesebb mértékben befelé fordulónak mutatkozik: érzelmi élete gyakorlatilag nincs, vagyis annyiban van, amennyiben intenzív képzelet-áradását annak tekintjük: a fejében történik minden. Útja a szerelemhez javarészt elszólásokban, s tetteinek azokhoz való utólagos korrekciójában vehető ki. Míg a vagány elszólásokkal nem fukarkodik, érzelmesen megnyilvánulni fél: mert az iroda és mindazok a helyek, ahol az irodából, baráti körből valaki jelen lehet, jellegzetesen olyan terepek, ahol érzelmesként megnyilvánulni súlyos nevetség tárgyává teheti hosszú hetekre. A zárt férfitársaság kompetenciája érezhetően bénítóan hat Góth magánéletére: ebben a társaságban a feleség megcsalása és megalázása a sikk. Ezért igyekszik tulajdonképpen kézzel-lábbal tiltakozni a nem várt fordulat elismerése ellen.
A titkárnő küzdelme sokkal őszintébbnek tűnik: ő maga nem számol a munkahelyi környezettel, de motivációja más is. Míg Góth szocializációja szinte ott ment végbe, s az irodabeli munkatársak jobbadán családtagokként tételeződnek számára, a titkárnő új, és ahhoz öreg, hogy dominánssá váljon felette a közeg – ő már túl van élete súlypontjain. Nem mellesleg, az iroda is máshogyan viszonyul őhozzá. Noha a Góth irányában tanúsított figyelmességét meg is mosolyogják, mégiscsak az érett nőnek járó tisztelet övezi valamennyire. Megfelelési kényszere a családi szerepek felé irányul, de a történet egy pontján eljut oda, hogy erre már-már fittyet hány. Motivációs bázisa ugyanakkor csak frázisok szintjén tisztázott a regényben. Noha a cím valamennyire, igaz torz, gúnyos formában őt állítja középpontba, alakja háttérbe vont középponti, majd a regény vége felé el is enyészik: nem tudni hol van, hova kerül. Magatartásának jelképszerű mozzanata a férfi tenyere élének támasztott kisujjköröm – az érintkezés minimuma, amelynél jóval több is mindenféle szexuális tűréshatáron belül esik egy munkahelyen dolgozók között. Ez az érintkezési minimumhelyzet a számos Mózes-szövegben visszaköszönő kommunikációs krízishelyzet egy sajátos változatára is rárímel: a máskülönben szilárdan két lábbal a földön álló matróna dadog és zavarba jön, ha meg kell szólalnia Góth jelenlétében, ugyanakkor nagyon sokáig nem veszi a lapot – kimarad olyan belső kódokból, mint az iroda tolvajnyelve, vagy a lopott szerelem metakommunikációs kényszerhelyzete. Nehezére esik a hazugság, Góthnak valósággal a szájába kell rágnia, mit mondjon. Sajátos kommunikációs helyzete átterjed családjára is: a megszólalás lehetősége a fel nem fogható tartalmakkal és jelentésekkel hallgatásba űzi őket, és eltűnésbe. Egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a helyzettel és igyekeznek kikerülni a konfliktuszónából. Egyedül az egyik lánya talál szavakat, aki azonban a cselekvés másik fajtáját választja: visszavonulás helyett az ellentámadást – Góthtal találkozik és beszél is, felmerül a flört lehetősége közöttük, amit nyelvi tényként ki is használ Góth egy beszélgetésben.
A motiváció két oldalú fokozása különös csúcsponthoz vezet, melyet teljesen ellentétes irányú levezetés-feloldás végez be: a szereplők felfokozott intenzitással távolodnak egymástól, és óvakodnak saját pszichikumuk reflexióinak számbavételétől.
Góth, a posztmodern pícaro
Az eddigi utolsó regénybeli főszerepeltetése okán már lassanként a több köteten átívelő Góth (Gábor) narratívát is fel lehet vázolni. Regényben korábban csak egyszer bukkant fel – mellékszereplőként A krampusz halálában. Ott a színészet volt a civil életbeni foglalkozása. De feltűnt már gyári munkásnak állt egyetemistaként, ahol a háttérben gyermeket váró feleség állt (Fény, árnyék átdereng), régi szerelmét kereső utazóként (A bádogbéka magánya), stb. – joggal mondja róla Bertha Zoltán, hogy afféle modern picaró-figurája Mózesnek ő.[ii] A legtöbbet természetesen ebben a regényben lehet megtudni róla, vagy inkább lehetne: múltjainak történetei nehezen állíthatóak össze egyetlen folyammá – ehhez rövid időn belül is igencsak eltérő, egymást ütő információkat kapunk. Egy dolog látszik bizonyosnak: ahol Góth felbukkan, ott mindig a nők körül forog valahol, valahogy a dolog. A vénasszonyok nyarában afféle nagyszájú vagány, az iroda krampuszaként van jelen.
Variálható élettényei, mozgatható attribútumai és történeteinek számtalan rétege ugyanezért inkább Góthok sorát jeleníti meg: hogy ugyanis van Mózes szövegeinek jelentékeny részében egy jelentéstartomány, fókuszpont-mező, amely szegről-végről, de nem teljesen azonos szempontokkal fedhető le. Az ehhez való közelítés eszközeként jelenik meg az életművön belüli konnotatív mezőket mozgató Góth hívószó.
A vénasszonyok nyarában családos ember, amolyan éppen oszlóban-bomlóban lévő családdal: feleséggel, akinek elege van az iszákos-lumpen életmódból, és egy kisfiúval – rettentő mellékszereplői csak Góth életének, bár persze a regény elsősorban nem Góth családi életéről akar szólni. Inkább az életében vannak más helyen a hangsúlyok, s a narratíva ezt jeleníti meg. A modern pikareszk olyan alakzatára emlékeztet ez, mint az Úton főszereplőjéé – ő az, aki hónapokat állomásozik egy gyapotföld mellett vállalt családjával, majd odébbáll mellőlük, s többet eszébe sem jutnak. Vagy Demény Péter Visszaforgatás c. regényében is afféle mély-mellékszál a családé – mintha nem is lenne, aztán a végén visszadöbben a felismerés, hogy de hát van, és az egész regényen végignyúló hanyatlás, figyelmetlenség meg is indokolja a feleség látszólag váratlan öngyilkosságát. Góth családja is mérhetetlen mellőzöttségben szenved. A feleség inni kezd. A családi tűzhely kihűlt, a feleség és a gyermek a hűtőbe húzódnak melegedni, Góth szobáját egy képzeletbeli (?) üveghuta melegíti, amelyből madarak röppennek ki látomásszerűen. Ha a Fény, árnyék átdereng gyermeket váró párjára emlékezünk, a történet akár folytatásként is fogható – a bomlás már ott is kísértett, s mostanra a család előtt álló számos életpálya és életlehetőség közül éppen ez teljesedett ki.
A család és maga Góth azonban élettörténet és emlékek nélkül kerülnek elő, s ez a Góth-történet minden egyes darabjára igaz: Góth mindig jelenidejűségben van, nincs neki múltja, nincsenek indokok, hogyan és miért kerül ide, és nincs soha utalás, innen merre, hova vezet az útja. Góth éppen van, és azon igyekszik, hogy ez jó legyen neki. A vénasszonyok nyarában Góth a krisztusi kor küszöbén áll, majd be is tölti. Ez pedig mindenképpen fordulópont jelenlétét indukálja, amely a regényben végül is többszörösen artikulálódik.
1 Részletek egy hosszabb tanulmányból
