Az elmúlt napokban sűrű felhő borította az eget. A gyorsan száguldó felhőgomolyagok közül imitt-amott napsugár villant a földre, mireánk. Néha még a napkorong is kibújt a felhők mögül. Milyen kicsike – innen a Földről – ez a fényes, kerek foltocska – állapíthattuk meg magunkban, már aki egyáltalán fölnézett a Napra. Mert senki sem emelte tekintetét oda, a magasba, ahonnét minden energia reánk özönlik. Mindenki szaladt a maga dolga után, csak arra ügyeltünk, ami körülvett bennünket; a horizontális világot. Ki szűkebb körbe, ki tágasabb körsugár mentén „nézte” a világot körülöttem; elfoglal bennünket az Élet, a megélhetés gondjai, és ezt csak síkba kivetítetten éljük meg. Magam is belesüppedtem ebbe a kis, lapos világunkba. És akkor egyszerre kitört a felhők közül a nap, és száz meg száz sugárral özönlötte el körülöttem (körülöttünk) a világot. Rézsútos sugárkoszorú borított be mindnyájunkat: a fenségesség ömlött le mireánk. Ilyen élményem a régi festmények az égből sugárzuhatagként „leomló” FÉNYESSÉGE is. Hányszor csodáltam meg azt a fantasztikus kifejezést és technikai kivitelezést, amivel a reneszánsz mesterei a fényt és annak ezer arculatát égből sugárzóan ábrázolták. A modern festészetben alig emlékszem hasonlóra. A modern ember tudatában a fény VAN, nem özönlik ránk, mintha nem is FENTRŐL kapnánk. Pedig a Nap és a Kozmosz csillagsugárzása éltet bennünket: ÁLTALA VAGYUNK. De másfajta energia is érkezik fentről: az ŐSKÉPEK ENERGIASUGÁRZÁSA. Minden, amiről azt hisszük, hogy az ember „találta” ki, az már az időben és térben végtelen Kozmoszban eleve benne volt.
Zenészek társaságában Beethoven remekműveiről beszélgettünk: csoda, hogy ezt az életművet EGY ember hozta létre? Valaki megjegyezte: mindaz, amit leírt, BENNE VOLT, benne az emberben. Elgondolkoztam: vajon tényleg az övé volt, vagy egy már létező kozmikus dimenzió ősképeiből sikerült Beethovennek a Földre lehozni ezt a zenét: TEREMTETT vagy KÖZVETÍTETT?!
Ma már hiszem és vallom: a művész közvetít az ősképek, ősminták és a földi világ között, lehozza számunkra a fenti energiasugárzást, réseket vág a minket beburkoló felhőgomolyagok vastag rétegébe, hogy elővillanjon a (Nap)fény.
Minden művész az ősképzetekből lop tüzet tehetsége vagy zsenije szerint; egy szikrát vagy parazsat. A közepes tehetségek csak felvillanásnyi lángot hoznak le számunkra, a zsenik lobogó tűzrakásokat. Gyakran megesik, hogy a zseniális alkotó megsejti a mellette élő, alkotó művész egy-egy sziporkájában a fellobogó lángok tűzijátékát. Ilyenkor, magától értetődő természetességgel nyúl a másik szerző művéhez és veszi át sajátjaként. Ez áll Bach, Vivaldi átvételeire, Haendel, Stradella „feldolgozásaira”. Milyen fölöslegesen vitatkozott az utókor Haendel „plágiumai” miatt. Ezek nem plágiumok, hanem a már „földre hozott” ősképek kibontása, amire az eredeti mű és alkotója valami miatt nem volt képes. Haendel sok száz művében közvetlenül az ősképek világából merít, kapcsolatba tud lépni ezzel a kozmikus dimenzióval. Ezt a kapcsolatteremtést nevezzük IHLETNEK. Nem könnyű behatolni ebbe a távoli szellemi dimenzióba, és az a zseni, aki szinte erőszakosan hatol be – ahogyan ezt Beethoven minduntalan megkísérti –, hatalmas ellenállásba ütközik, hatalmas harcot vív a szellemi erőkkel, a forma uraival. Ennek a harcnak nyomait érzékeljük Beethoven zenéjében. Mozartnak nem kell erőszakosan behatolnia ebbe a dimenzióba, lénye eleve predesztinált erre a feladatra, szinte tárt kapuk várják szelleme érkezését. Ez a két alkotói típus a művészet minden területén jelen van, gondoljunk csak Michelangelóra (Beethoven) és Raffaellóra (Mozart). Leonardo da Vinci egyedi típus, szinte rombolva tör be az ősképek (ősszerkezetek) világába, hogy onnan minél többet hozzon le a Földre. Prometheuszi alkat, felfokozott Michelangelo–Beethoven szintézis. A 20. század egész zenéje (nem pedig egyetlen szerző!) fogható da Vinci szelleméhez. Ez a zenetörténet első olyan időszaka, amikor az ősképek meghódítása minden egyébb törekvés elé került. Valósággal elözönlöttek bennünket a zenei ősképek, Ősformák sokasága. Zömmel szikrák ezek majd csak a jövő századokban lobbannak lángra. Ebben a zenei tumultusban a rendezői, szervező erőnek kell érvényesülnie: a FEGYELMI ÁLLAPOTNAK. A KEGYELMI ÁLLAPOT majd ezután következik.
