1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

I.

tíz éve semmihez nem kell színtér

minden szcéna valahogy ismerős

a majdnem-időt is ismerem

a nagyfiút is, a kocsmahőst

s a lányt is, kiből nő lesz

– ó, hányat tettünk azzá –

a megbízható képletek

most válnak bizonyossá

nagyritkán, de  mégis arra visz

valami, túl a megszokáson

a leverhetetlen kocsmahit

megalkuvás-? vagy lázadásom?

és ott, a kocsmatérben

meghinti testüket a mámor

pojácák, nők, és álbarátok

– ragyog a szombat esti tábor

II.

ellenfény rejti, fakuló alig-szépség

egy hang a füstből, szinte arctalan

egy szándék csupán a félhomályból

egy félmondat, bár minden benne van

tíz éve nem volt visszaút. most gyermeteg

vigyorral szólok: kéne egy konyak

s  hogy ezt a csatát tíz éve nyerte meg.

nem akarom hinni, bár mindegy ugyan

ránéztem, és nem tudom mi okból

azt mondtam neki, hogy – Nagylány,

más ahogy a sellő kél kék habokból

s más ahogy felrág az alkóvból a patkány

tíz éve majdnem megért volna egy rózsát

majdnem megért volna egy estét bármi

a füst mögé néztem, kerestem az arcát

s magam is füstté tudtam volna válni

III.

vágytam, hogy övé legyen az átmenet

a hőskort felváltó minden munkanap

amikor a langyos pinalé elönti,

ha nem is minden este, de néhanap.

a kurvaságnak hogy lehet neve

félelmetes, kimondva, s hihető

ahogyan testet ölt, ha látod

mást mond a hús és mást a nő.

a kocsma bezárt, s arccal a semminek

fordulva néztem, ahogyan lépeget

ne kérdezd, hogy hova tűnt szegény

a sötét nyelte el, amelyből vétetett.

(s tanulságként itt hagyta nekünk