A két világháború közötti időszak írói, különösen azok, akik az ERDÉLYI HELIKON körül gyülekeztek, az „erdélyi gondolatban" találták meg eszmei támaszukat, műveik többnyire a transzszilvanista ideálok vonzásában születtek. Költészetük azokról az élményekről adott számot, amelyeket az erdélyi táj és az erdélyi történelem sugallt, elégikus érzésvilágot fejezett ki, nem egyszer az erdélyi magyarság tragikus történelmi tapasztalatait szólaltatta meg. A helikoni költészet nem jelentett egységes költői szemléletet és stílusirányzatot, a közösen képviselt eszmék adták meg összekötő erejét, és nem a vers poétikai, stiláris természete. Vezető szólamát Áprily Lajos, Reményik Sándor és Tompa László romantikus szimbolizmusa határozta meg.
E szimbolizmus még a századforduló későromantikája nyomán született, s csak lassanként zárkózott fel a „nyugatos" líra korszerűbb törekvéseihez. „Megkésett" szimbolizmus volt, a lélek finom sejtelmeinek művészi kifejezése, kétségtelen eredményeit akkor érte el, midőn a valódi élet erősebb vonzásába került. Az erdélyi magyar költészet első nemzedékének kiváló tagjainál, az úgynevezett „helikoni triásznál" pontosan megfigyelhető, hogy költészetük a trianoni fordulat után, ennek hatására telt meg személyesebb érzéssel, egyszersmind tartalmasabb közösségi mondanivalóval. Áprily nemes veretű költészetét az elégikus módon szemlélt erdélyi táj, Reményikét a humánus értékek védelme, Tompáét a történelem és a székely népi élet töltötte fel életanyaggal és személyes indulattal. Az erdélyi költők a nemzetiségi tapasztalatok kifejezése nyomán újították meg a későromantikus nyelvezetet, adtak személyesebb jelentést a szimbolista líra elvontabb artisztikumának.
A HELIKON „első nemzedékének" körében Bartalis János, Szentimrei Jenő és Olosz Lajos munkásságában kaptak nagyobb szerepet a modernebb költői vívmányok; különösen az expresszív lendület és a szabadverses kifejezés. Az ő formanyelvük kétségtelenül magán viselte a tízes évek elején megjelenő és a húszas években teljesen kibontakozó izmusok hatását. Avantgárd jellegűnek azonban az ő költői formanyelvük sem nevezhető igazán, legfeljebb az avantgárd hatásáról beszélhetünk. A helikoni líra így a korszerűsített századvégi romantikus szimbolizmus és az expresszionizmus hatását is mutató „nyugatos" költészet között foglalt helyet, magyarországi mesterei között egyaránt szerepet kapott Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, illetve Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és Tóth Árpád.
Kuncz Aladár mintegy a helikonisták közös meggyőződését fejezte ki, midőn Az erdélyi gondolat Erdély magyar irodalmában című, már idézett tanulmányában a helikoni költészet fokozatos kialakulását a szülőföld, majd a történelmi múlt egymást követő nagy élményével magyarázta. Valóban a romániai magyar költészet az erdélyi táj mély benyomást keltő szépségének festői leírása révén született. Áprily Lajos, Reményik Sándor és Tompa László, később pedig Dsida Jenő, Szemlér Ferenc, Szabédi László és Horváth István verseskönyvei a szülőföld gazdag természeti világát idézték meg; magányos hegyormokat, zúgó vadvizeket, szelíd völgyeket, romantikus és pásztori tájat, amely a versben jelképes erőt kapott. Ez a táj gyakran az öröm és a derű forrása volt, többnyire mégis a magányos érzés, a lélek borongó fájdalma, a végzettel szembenéző ember szorongása öltött alakot az erdélyi természet költői ábrázolásában. Áprily Lajos Az irisórai szarvas, Marathon, Tompa László Éjjeli havazásban, Éjszaki szél, Bartalis János Hajh, rózsafa című verseiben a tájnak sötét sugallata van, a tisztán metszett természeti képek tragikus közérzetet árasztanak.
A tájköltészet, a magyar kultúra történetével szorosan összefüggő és a nemzeti identitás szerkezetének alakulására is mindig hatással lévő „magyar tájak" költői ihlete általánosan is nagyobb szerephez jutott a Trianon utáni korszakban és különösen az elszakított országrészek regionális irodalmaiban. Ebben a vonatkozásban érdekes tanulságokkal szolgál, ha mérlegre helyezzük a NYUGAT 1919—1920 után fellépő nemzedékeinek, az úgynevezett „második" és „harmadik" generációnak, illetve a kisebbségi magyar költészet képviselőinek munkásságát. E nemzedékek költői általában a természet ősi nyugalmában és tündéri idilljében kerestek menedéket a társadalmi létben dúló küzdelmek elől. Szabó Lőrinc, Fodor József, Erdélyi József és Berda József ugyanúgy a természet ölén találta meg az áhított békességet, mint néhány esztendő múltán Radnóti Miklós, Vas István, Dsida Jenő és Szemlér Ferenc.
A magyar líra tájszemléletében mindazonáltal meglehetősen nagy változás ment végbe alig egy évtized folyamán. A fiatal Szabó Lőrinc vagy Radnóti Miklós idilli tájai még a költői képzelettől nyerték alakjukat és színeiket Az a „benső táj", amelynek természeti képét és pásztori életét klasszikus minták és nosztalgiák ihlették, egészen más jellegű volt, mint a kisebbségi, így az erdélyi költői műveiben megjelenített természeti világ. Ez a természeti világ már nem bukolikus minták, hanem valóságos hazai tájak hatására született.
Van Szerb Antalnak egy kis esszéje, a Természet vagy táj, ez szellemesen különbözteti meg a két fogalmat. A természet fogalma szerinte a városi civilizációban kialakult mesterkéltség elutasítását, panteista sejtelmeket rejt magában, ezenkívül erősen emocionális jellegű. „A természetbe belevetítik az emberi érzésvilág egész gazdagságát, a természet vidám, melankolikus, ujjongó, játékos, vigasztaló, Érosszal telített, haragvó." A táj fogalma ezzel szemben nem rekeszti ki magából a társadalmi és történelmi mozzanatokat. Nem kíván romantikus kivonulást a civilizációból, ellenkezőleg, történelmi és kulturális hagyományokra utal. „A tájba beletartozik az ember és az ember műve is. Fontos színe a város a hegy lábánál, a távoli falvak, várromok és kolostorok. [...] Mindezek etnikai vagy művészi milyensége még a tisztán természeti jelenségeknél is erősebben befolyásolja a táj jellegét.” A természet fogalma mintegy a költészet mitologikus fogalmai közé tartozik, a táj fogalmának kultúrtörténeti jellege van. „A természet – mondja Szerb Antal – ahistorikus, időtlen fogalom, szinte ellentéte a történelemnek, a táj pedig csupa történelem."
Ez a történelmi tájfogalom jelenik meg a két világháború közötti korszak költőinél és természetesen Erdély magyar költőinél. A verseikben alakot öltő táj nemcsak menedéket kínál a társadalomban dúló válságok elől, biztonságot is ad, feladatot is kijelöl. A költő a táj meghitt világában érzi otthon magát, a táj hagyományai alakítják kultúráját, elmerül történelmében, felelősséget vállal népének sorsáért. Ennek az otthonosságnak, hagyománynak és felelősségnek a jegyében lesznek a két háború közötti korszak költői és különösen az erdélyiek valamely történelmi táj követei és énekesei. Vas István és Rónay György „történelmi tája" Budapest, Weöres Sándoré, Jankovich Ferencé és Takáts Gyuláé a Dunántúl, Kiss Tamásé az Alföld, Győry Dezsőé és Mécs Lászlóé a Felvidék, Berkó Sándoré és Sáfáry Lászlóé Kárpátalja, Dudás Kálmáné és Fekete Lajosé a bácskai vidék, végül Áprily Lajosé, Reményik Sándoré, Tompa Lászlóé, Bartalis Jánosé, Jékely Zoltáné, Dsida Jenőé, Szemlér Ferencé, Szabédi Lászlóé és Kiss Jenőé Erdély. Valamennyien egy földrajzi és művelődéstörténeti, de mondhatnám így is: „szellemtörténeti és lelki" értelemben meghatározható táj énekesei, akiknek költészete nemcsak a szülőföld természeti szépségeit, hanem emberi világát, műveltségét, hagyományait, népi kultúráját is megörökíti.
A táj költői ábrázolásának mögöttes terében mind gyakrabban jelent meg az erdélyi történelem. A sziklaormok és szurdokok körül legendák és mítoszok születtek, minden régi kőhöz valamely véres történelmi esemény emléke tapadt, és az erdélyi magyarság sok évszázados történelme valóban nem szűkölködött véres és tragikus eseményekben, ezek időnként a nemzeti közösség végső pusztulásának szorongató félelmét keltették fel. (Erről a tragikus erdélyi magyar történelemről adott költői képsorozatot az 1941-ben Szentimrei Jenő szerkesztésében napvilágot látott Versekben tündöklő Erdély című antológia.) Így Áprily a táj és a történelem egymást kiegészítő szerves egységéről beszélt Marosszentimrén írott Nyár című versében: „Mi már a tengert nem látjuk soha. (...) De ez a nagy folyó, látod, tied, (...) s ez a hömpölygő dallam, lásd, enyém — / És este kinyitom az ablakom / és a históriáit hallgatom: / egyetlen transsylvan hősköltemény.” Ezt a „hőskölteményt" írták tovább Áprilynak azok a versei, amelyek az erdélyi magyar múlt emlékeit idézve fejezték ki költőjük történelmi és művészi tudatát. A Régi város integet Brassó küzdelmes múltjára, az Egy pohár bor az ősök munkás életére utalt.
Az erdélyi táj rajza és az erdélyi történelem idézése nyomán az „erdélyi sors" komor eszméje jelent meg; a nemzetiségi költészet a kérlelhetetlen történelmi végzet tudatában született. Erdélyi végzet alatt hangzott Tompa László korai versének címe; borongós, magányos vallomás. „Körülöttem zsivaj, nyüzsgő, sokféle nép – / Távolabb tengerek – szédítő nagyvilág! – / Ily kerengés között rá ki is érne még, / Hogy észrevegye a kis Erdély bús fiát?!" Az „erdélyi végzet" nyomasztó súlyától a transzszilván ideológia segítségével próbáltak szabadulni a HELIKON költői. A transzszilván eszmék: a nemzeti megbékélés, a kisebbségi humánum eszméje hoztak némi reményt, erősítették a lélek ellenálló képességét, adtak közösségi tudatot a vidéki kisvárosok zárt világában éló költőknek.
A lassú pusztulás, a szétszóródás, a száműzetés általános érzését lassan felváltotta a közösségi küldetéstudat ellenállást szervező első ereje; az „erdélyi végzet" tudatát az „erdélyi hivatás" tudata. Az erdélyi tájban megjelent az erdélyi ember: magyar és román, s a népben élő természetes emberség bizakodásra intette a költőt; a „transsylvan hősköltemény" a történelem által ugyanabba a tájba, országba terelt nemzetek kölcsönös megértésének példája lett. Az első nagy hatású „transsylvan" költemény, Áprily Lajos Tetőn című – Kós Károlynak ajánlott – verse a havasi legelők román pásztorára hivatkozott, aki békével és barátsággal fogadta a hegyek között barangoló reményvesztett városi magyart:
Ősz nem sodort még annyi árva lombot
annyi riadt szót: »Minden összeomlott...«
Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem,
vasárnap reggel a hegyekre mentem.
Ott lenn: sötét ködöt kavart a katlan.
Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan.
Időkbe látó, meztelen tetőjén
tisztást vetett a bujdosó verőfény.
Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól.
Itt fenn: fehér sajttal kínált a pásztor.
És békességes szót ejtett a szája,
és békességgel várt az esztenája
Távol, hol már a hó királya hódít,
az ég lengette örök lobogóit.
Tekintetem szárnyat repesve bontott,
átöleltem a hullám-horizontot
s tetőit, többet száznál és ezernél –
s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély...
Az egymás mellett élő erdélyi népek kölcsönös kiengesztelődésének eszméje, amelyet az „erdélyi gondolat" hirdetett, mély humánummal töltötte meg a helikonisták költészetét. Az erdélyi magyar líra „hőskorának": a húszas évek közepének és második felének termését a „kisebbségi humánum" gondolata szőtte át. Áprily Lajos Rasmussen hajóján (1926), Az aranymosó balladája (1934), Tompa László Ne félj (1929), Reményik Sándor Egy eszme indul (1925), Atlantisz harangoz (1925), Két fény között (1927), Szentimrei Jenő Ki kell mondani (1930), Bartalis János Nap madara (1930), Föld a párnám (1931), Olosz Lajos Égő csolnakon (1928), Barlanghomály (1931), Berde Mária Seherezáde himnusza (1928), Bárd Oszkár Mi lesz velünk? (1924) és Szombati-Szabó István Hazajáró lélek (1935) című köteteiben a nemzeti megbékélés, a közösségi felelősség és a humánum eszméi kaptak kifejezést.
Berde Mária a megértő türelemben és a kölcsönös megbecsülésben látta a sok nemzetiségű és sok vallású erdélyi társadalom belső békéjének zálogát:
Az én apám tudott jól franciául,
S Bázelben németeknek prédikált.
De mikor elment Szolnokdobokába,
Román szótárt vett és grammatikát.
Öt éve nem volt ott a nyájban pásztor,
És sok magyar feledte már szavát –
Kallódó lelkükért apám a kátét
Románra fordította át.
Zsidók is éltek ott. Buzgók s szegények.
S az én apám zsidóul is tudott.
S jöttek hozzája nagy szakállú vének:
Hallgatni az ótestamentumot.
(Az én apám)
Tompa László a népi elkötelezettségben ismerte fel azt a nemes küldetést, amelyet a nemzetiségi sorban élő költőnek vállalnia kell:
Karomban is meg-megbizserdül a vágy:
Nekivágni az élet sodróbb áramának:
Lüktessen együtt életem is
A nagyvárosok lüktető életével –
(Él társam is ott, – pár mai-legkülönb.)
De mindjárt érzem: valami visszatart.
Mi? Nem tudom. Ám úgy látszik: erős!
Azt mondom néha: talán a gondok... család...
De lehet más is – Elég, hogy maradok,
A csillagokat kérdve: jön-e már tavasz?
Míg havat pállva a Budvár körül
Sors szele sír... kiugró bérceken
Toportyán dudál – s véreimmel a tél
Felbonthatatlanul egybeölel. –
(Erdélyi télben)
Reményik Sándor a Végvári-versek végső kétségbeesése után maga is az egyetemes humánum védelmében jelölte meg feladatát, s ennek a jegyében képzelte el a megértést emberek és nemzetek között:
Nagyon szeretnék megérteni mást,
S vágyom, hogy megértsenek engemet,
De belebotlom szárnyas vágyaimba –
És félre-szólok, mint a lázbeteg.
Az ember-nyelvet aki elfeledte,
Meg nem tanulja újra soha már.
Meghalt, ki elfelejtett emberül.
De én haló-poromban álmodom,
Hogy van még nyelv az emberén kívül.
Világnyelv, melyen nincsen félreértés,
Világnyelv, mely szó nélkül magyaráz,
Világnyelv, mely végtelen szánalommal
Engedi beszélni a csillagokkal
Az élet rég kirostált szemetét.
Ha ezt a nyelvet bírnám megtanulni,
S minden bűbájos tájszólásait:
Hűlő szívemnek minden dobbanása
A Mindenséggel volna párbeszéd.
És szólnék, ahogy eddig soha még.
(Mint aki elfelejtett emberül)
A transzszilván eszmék és a kisebbségi humánum gondolata adtak a helikoni lírának történelmi hivatástudatot, keltették fel benne a tragikus reménytelenség közérzete után a közösségi cselekvés igényét, az erdélyi magyar nemzetiség és kultúra jövőjébe vetett reményt. Ez a költészet a „hőskor" idején az anyanyelvi művelődés és a közösségi tudat hivatott őrének tekintette magát, nagy szerepet vállalt abban, hogy az erdélyi magyarság széles rétegei maradtak mentesek a nemzeti elszigetelődés és a revansvágy mérgétől. A HELIKON költői részt kívántak venni abban a munkában, amely a népek közötti béke, az egyetemes humánum és az európai kultúra eszményeire szerette volna alapozni az erdélyi életet. Tompa László verse, az Új Dévavára épül már nem kevés önérzettel, bizakodva jelentette ki: „Az a vár mégis állni fog majd!" Nem a helikoni költészeten múlott, hogy az együttélő népek testvérisége, a humánus értékek védelme sorozatosan vereséget szenvedett. A HELIKON költészete nehéz időben: a véres európai diktatúrák kelet-közép-európai terjeszkedése és átmeneti győzelme idején is hűséges maradt humanista eszményeihez. A NYUGAT költőihez hasonlóan a helikonisták is a hagyományos erkölcsi és kulturális értékeket védelmezték, szemben a diktatúrák barbár támadásaival. A HELIKON első költőnemzedéke: Tompa László, Reményik Sándor, Bartalis János, Szentimrei Jenő, Berde Mária, az időközben Magyarországra települt Áprily Lajos, majd a helikoni líra fiataljai: Dsida Jenő, Szemlér Ferenc, Kiss Jenő és Szabédi László kitartottak a transzszilván ideológia humanista eszményei mellett, ennyiben a harmincas években kibontakozó antifasiszta szellemi ellenállás szövetségesei voltak. A helikoni költészet továbbra is képviselte a kezdeti transzszilván eszmekör: a „kisebbségi humánum" nemes hagyományait.
