(tizennegyedik regényrészleg)
– Fifikás egy mandró az a Mirdroff ügynök. Szólt dörmögő hangon Fjortibrantz és keseszín kefe hajzatába túrt, persze ehhez előbb le kellett vennie szkafanderszerű sisakját,(mert az is volt néki) melynek mindkét oldalából hatalmas szarvszerű ékítmény türemkedett elő. Talán ezzel az önkéntelen mozdulattal adott nyomatékot csudálkozásának, merthogy csodálkozott és még álmélkodott is tovább eképpen: – Tammarg cimborájával az egyik legfőbb kihágást követték el, rongálták, sőt maradandó kárt okoztak Őmikroszentsége ,a Soros Ölelnök, – ó, pangeve – vagyonában, harci erejében; ellopták az egyik legkiválóbb kadétja bal lábát, s azt már nem lehet visszacsinálni, mert közben rejtélyes módon eltűnt. A legsúlyosabb ítéletet kapták, amit démonizált run kaphat, száműzetést az Abüsszoszra; fejbörtönbe való elzárással, setét agyak láncain való vizionáltatással súlyosbítva, de kis idő múlva, egy-két mikroaion múltán, felfüggesztette büntetésüket a Cenzor, s hibernált testükbe visszagyökereztette tudatuk Centrumát. Micsoda pofátlanság most a Vérpirospozsgás Magister – ó, pangeve – legtitkosabb ügynökei, felfelé bukott a két jómadár. Fjortibrantz dohogva nézett ki a Góliátnak keresztelt DH–80-as középtávú többszemélyi reppentyű ablakán, hogy vajon merre járnak az űr levegőtlen, csillagporos országútján, mennyire közelítették már meg úticéljukat, az Ama-zóna aszteroida mezőt.
– Te nagyokos – válaszolt Stomamundstjern, a Hamis Békebizottmány törekvőbb, erélyesebb rettenthetetlenebb embere –, most rendkívül újat mondtál – s egy pillanatra elengedte az egykezes botkormányt, mivelhogy ő vezetett. Rövidre nyírt rőt haja, csak úgy virított az Univerzum setétjében. Sisakja az ölében nyugodott.
Ezúttal megragadom az alkalmat, olvasóm, hogy tájékoztassam, mindkét ügynökön a rangot is jelző sisakon kívül (minőn a szarv tekintélyessége, nagysága hivatott jelezni a rangfokozatot) barna bőrmellvért, enciánkék palást és enciánkék nadrág volt, vége a megintcsak barna csizma szárába tűrve, (kegyes olvasóm mármint a pantallóé ) oldalukon, egyiken bayonette, a másikon lézer maroklőfegyver bénító fokozatra állítva.
– Hisz ahhoz a hírhedett milói csajhoz vagyunk kivezényelve, akit az az állat Mirdroff meglopott. Nála van a kis jövevény, akit be kell cserkésznünk a sima szánkkal, te balek – folytatta Adolf Stomamundstjern, a törekvő és így tovább: – A szabotőr, lógós cédája nincs a fronton, azt hiszi, egy lábbal nem lehet harcolni Thanatodozor Őmikroszentsége, az Ölelnökért és az Ő Magisteréért – ó Pangeve – úgy gondolja, hogy azért kapja a fényűző infrastruktúrát, egy egész aszteroidát, hogy csak a jót élvezze és ne strapálja magát. Amúgy is utálom a milóiakat, mind fennhordja az orrát. Azt hiszi a kis lotyó, hogy át tud verni minket a sokgyőzelmű Magister, a Végrehajtó Hatalom szemeit, orrát és száját.
– Tényleg hozzá megyünk? – örvendezett Rudolf Fjortibrantz. Legalább most láthatom teljes valójában, azt mondják, egy bombanő, persze mindegyik milói az, egyik sem közömbös látvány – dörzsölgette kéjesen izzadt tenyerét –, voltaképpen mind első osztályú áru, de azt mondják, ez a bula mindet, sőt mindenkit magasan ver.
– Szó szerint, ugyanis a spiné fél lábbal elintézte Edgárt és Alfonzt, tudod, a két ripacs izompacsirtát, a Hamis Békebizottmány legkigyúrtabb ügynökeit. Ekkora runokat még nem is láttam, pedig mi sem vagyunk piskóta. Vissza is éltek mindig a hatáskörükkel, de az agyafúrt féllábú ringyója, mégis alaposan helyben hagyta őket.
– Te, és mit keres nála a friss hús, a jövevény, akit be kell fűznünk?
– Hát azt nem tudom.
– Na, végre Adolf, te sem tudsz mindent.
– Mindenesetre a jövevény szakasztott mása a lógós, dezertőr, ellopott lábú bomba nőcidnek, Rudolf.
– Hát az meg, hogy lehet, Adolf?
– Meg nem mondom, Rudolf, de az tény, hogy a milói kurvák hasonmásai egymás után tűnnek elő a semmiből.
– Különös.
– Kiismerhetetlen, fennhéjázó, szűzszajhák ezek.
Ekkor a nagymérvű személyreppentyű műszerfalán terpeszkedő nem is oly kis monitoron megjelent Kampa Katjar űrügyeletes marcona shamboli orcája és őmaga imígyen szóla:
– Üdvözlöm a Hamis Béke Bizottmány nagytiszteletű, mézajkú ügynökeit, a sokgyőzelmű Magister magisztrátusának híres-neves küldötteit, Thanatodozor Őmikroszentsége, az Ölelnök és az Ő Magistere orrát és száját a Pszükhén Vanda Geröyk Brün kadétalezredes úrnő elmelojalitása fennmaradásáig elidegeníthetetlen birtokán. – Mondata végeztével jobb kezét orra oldalfalára szorította és nagy elánnal fejet hajtott. (ősi démonita tisztelgés).
– Ragyogjon a Numen Thanatodozor Őmikroszentsége, az Ölelnök és az Ő sokgyőzelmű végrehajtó hatalma a Magister homlokán, szívén és ágyékán az idők végtelenbe olvadásáig. – Szavalta Adolf a dágonita köszönési formulát.
Az egész űrügyelet kórusban zengte rá:
– Ragyogjon!
Majd így folytatta Adolf Stomamundstjern:
– Kampa Katjar, ó, űrügyeletesek legfürkészőbbike, Úrnője.ellenőrzés! Szigorúan bizalmas! Tudja mi ilyenkor az eljárás!
– Máris, ó, nemes igék kormányzója. Mántak Zíbár – szólította beosztottját –, nyissa meg a titkos ösvényt!
– Rögvest, elöljáró – kurjantotta űrügyeletesi katonás-pattogósan s meghúzott egy kart. A különös objektum megnyílt, mint szezám, vagyis a fekete űrön felhúzódott egy láthatatlan cipzár.
Ekkor Adolf Stomamundstjern hátrasétált az űri járómű farába, kinyílt előtte a fotocellás ajtózat, csak egy-két szakavatott mozdulat és tulajdonképpen már benn is ült a DH-80-as testében embrióként megbúvó, egyszemélyes kistávú személyreppentyűben. Majd a Góliát megszülte magzatát, mely elbocsájtódván Stomamundstjernestül mágnesként simult a cipzárkapun által a titkos ösvénybe, amely láthatatlanná tévő energiaburokként tapadt a magzathoz hasonlított járóműre, s egyenest Vanda titkos tetőtéri leszállópályájára vezette érzékelhetetlen szivárványhídként. Rudolf Fjortibrantz pedig az 1-es leszállási síkon érkezett, a már ismert úton, mintha egyedül jönne, s illemtudón bejelentkezett a portán:
– Kisasszony, Vanda Brün úrnőhöz jöttem egy kis vizitára, Rudolf Fjortibrantz, a Hamis Békebizottmány tiszti ügynöke.
A kapus formás karú-lábú, kifogástalan alakú tündér leány zöld szemekkel, fekete színben sötétlő kleopátra-frizurával, azon kevés sidh és tünde közül való nővéreivel együtt, aki nem menekült a daimóniaiak elől a neutrális Doxopoliszba. A tündéri portáshölgy zárt, fehér gallérú, kék zubbonyban és kék, a láb vonalát szorost követő nadrágban, barna magas sarkú cipőben – ez a pszükhéi bandérium uniformisa – ült a nagy pult előtt, az ügynök mézes-mázos hangja körömreszelésből riasztotta fel.
– Igen, uram, máris bejelentem – szólamát tett követte, tárcsázott és kagylót emelt, ilyeténképpen juttatta el gyönyörű hangját Vanda úrnőhöz.
Az egyes számú telefon csörgése Szép Irén Vandát és Hilda Brünhildát épp egy baráti, sőt már testvéri csevely közepette érte. Mindketten a megszokott, fenekükig fekete, szemből combtövig ultrarövid estélyi cuccban (ígyen már Vanda is utcai ruciban). Hátközépig aranyszőke hajuk ezúttal copfba kötve, lábuk, mind a három selymes fényű combfix harisnyába bújtatva, ültükben a ruházat kurtasága okán harisnyakötőjük a maga körkörös, fehéres, csipkemintázatú combfixfeszes pompájában tejesen kilátszott, kecses lábfejük, bokájuk, mind a három bordó tűsarkú cipellőben boltosodott. Kedvenc kerevetjükön pihentek. Vanda szélvész gyorsasággal, (persze amennyire a körülményei engedték nemdebár továbbra is fél lábon kénytelen-kelletlen ugrálni) a telefonhoz sietett. Nos ugyan még mindig a kerevetnek vala támasztva zöldes árnyalatú mankója ott, ahol ültek és kéznél is vala, bizony szegény jószág már azóta, itt kénytelen vesztegelni mióta helyette testszínű gyógyászati segédeszköz rokonát vette igénybe, de mégsem használhatta a zöldes árnyalatú használaton kívülit, mert a nagyon híres fenékig fekete estélyije kurtálkodik most őrajt, és ahhoz abszolúte nem passzol, halavány zöld házikabátkájával ellentétben. Felkapta a kagylót, s bár jobb kézzel, (olvasó vajon szegény csinálhatta-e volna mással?) automatikusan bal fülihez tette. Ugye megszokta ezt még bal kezes korából, (akkor persze volt még bal keze). Ez az önkéntelen mozdulatsor pedig eszébe juttatta néhai bal karja hűségét, kézügyességét, rendkívüli talpraesettségét. Kemény kisasszony létére ellágyult olyannyira, hogy egy könnycsepp jelent meg orcáján. De még az ilyen fránya helyzetben is volt lélekjelenléte rögtön arra gondolt, hogy ennek még gyökerében véget kell vetni, mindjárost el kell morzsolni, kivégezni a kövéredő cseppfolyós kis jószágot nehogy a szemfüles Brünhilda észre vegye, hogy itatni készül az egereket, ugyanis ő, az Úrnő még a legártatlanabb és legtermészetesebb elérzékenyülést sem engedheti meg magának főleg újsütetű testvére és barátnője előtt, kinek ő a példakép, az egyetlen milói viselkedésminta. Viszont ehhez, (mármint a könyűmegsemmisítéshez ) kézre, finom ujjakra volna szükség, így a telefonkagylót bal, karban nem folytatódó, de (mint már oly régóta tudjuk) ívelt, széles vállával volt kénytelen kecses hallószervéhez szorítani, szép fejét könnyeden oldalra billentve, előbb említett vállát kissé felhúzva. Ennyit lehelt a kagylóba:
– Halló.
– Asszonyom, azaz kisasszony, egy úr keresi a Hamis Békebizottmánytól – csicseregte a vonal másik végén a csinos, formás és portás tünde leány.
– Kérem, mondja meg a nemeslelkű szómágusnak, legyen szíves várakozzék, amíg elkészülök – turbékolta finomkodón.
– Természetesen, kisasszony – felelte katonásan a szép portásnő.
Majd mindketten letették a kagylót. Ekkor az imponáló egyenruhás, délceg Fjortibrantz tudtára adta a telefonbeszélgetés eredményét:
– Kérem, várakozzon, amíg az úrnő elkészül. Rudolf Fjortibrantz derűsen a csarnok egyik várakozásra szolgáló kényelmes foteljébe süppedt. S magában így szóla: „Méghogy úrnő, hahhahhhaha, hogy oda ne rohanjak.”
Szép Irén arcán viszontag a feszültség jelei kezdtenek mutatkozni.
– Egy kis baj van, szép húgom – duruzsolta idegesen –, itt van a Hamis Békebizottmány.
– Már lenyomoztak volna engem? – adott hangot meglepődöttségének Hilda Brün.
– Hát az nagy gebasz lenne – szólt Vanda zaklatottan –, de nem hiszem – folytatta elgondolkodva. Aztán kapkodva hozzátette: – nos, akkor nincs vesztegetnivaló időnk… ó, a francba, már nem vehetem fel a delejes húsa-húsom lábat és kart, s megláthatnak ebben az átkozott, legújabb állapotomban. Megleptek a kis hamisak, de korántsem békések – tette hozzá fanyarul.
– Micsoda lábat és kart, nővérem? – tátotta el szép száját Hilda Brün megrökönyödvén.
– Majd később elmagyarázom – csattant föl ingerülten és fokozott beszédtempóval jártatta szép száját tovább, – minőre bőviben kenhető a rúzs (megnyugodhat az olvasó kenve is volt) érzékien duzzadt csücsöri mivolta miatt, – mint aki eszelősen siet. – Figyelj csak, én elrejtőzöm ide – és három igen méretes komódja közül is a legkolosszálisabbra mutatott. Nagy iramban odaszökkent és nekitámaszkodott, ugyanis ezidáig a távbeszélő készülék mellett állt, elvetve minden kapaszkodót egyetlen lábán balanszírozott, közismerten gyönyörűséges küllőjén hímkezet hívogató ívben feszültek, dagadoztak az (isten)nőies izomtőmbök- és nyalábok, ugye a magassarkú és felsőteste pehelysúlyának egymagában való hordozása megtette a maga izomdomborító hatását. Brünhilda pedig a kereveten maradt, de amint Vanda a komódhoz szökdécselt ő is követte, hogy kellő hallótávolságra légyenek, mert úrnője most jóval távolabbra került, mint amíg a telefonnál volt. (Mellesleg megjegyzem lakosztálynak kiváló akusztikája vala a legtávolabbi pontokról is lehet hallani még a suttogást is. Csak Brünhilda ezt nem tudta vala.) Most, hogy újra visszatértünk a komódhoz, meg már ott a két hölgy is fenékig feketében, helyben vagyunk, most már elmondhatjuk, hogy Szép Irén, a Vanda Brün miként folytatta: – Megint csak meg kell kérjelek, hogy egy darabig az én bőrömbe bújj, ne nézz kedves olyan értetlenül… hogy te én legyél, hogy eljátssz engem, nem lesz nehéz, hisz tudod, mint két (világ)tojás, tök egyformák vagyunk. Sajnálom, még nem tudhatják meg, hogy azóta már két végtagom oda, sőt azt hiszik, hogy visszaszerez…
– Mit nem tudhatunk meg és mit hiszünk majd?… De bravó, bravó alezredes kisasszony, most látom csak, elvesztette az egész bal karját is. Ez igazán fenomenális teljesítmény egy sebezhetetlen mesterműnőtől. Azt viszont nem értem, egy karhoz minek ennyi mankó!? – Dörgött egy hang az üvegkupolába vezető lépcső tetejéről. Ezek szerint a hang látott is, mert fölfigyelt a lakosztályban ide-odadűtött, meg földön heverő istápokra. Nos, a meghökkentség és a lelepleződés bájos fintora (az ő esetükben még az is kellemteljes, olvasó) dermedt a két nő vénuszi arcára, mikor a hang irányába néztek s Adolf Stomamundstjern erős alakját látták magasodni, álla hegyén peckesedő, rőt, enyhén hosszúkás szakállát fityegni, ezüstfényű sisakját csillogni, kék palástját libbenni, soroljam még, drága olvasóm? A nagyon peches Szép Irénnek arra sem maradt ideje, hogy kedvenc óriáskomódjába préselje magát.
– Ó, hogy kerül ide a rábeszélés nagymestere, talán tolvaj, aki nem az ajtón jön be? – ironizálgatott Vanda magára nyugalmat erőltetve.
– Majd mindjárt elmegy az alezredes kisasszony kedve a viccelődéstől – morgott Stomamundstjern elhúzott szájjal, felhúzott orral. Alig fejezte be a mondatot, mikor finoman kopogtak. Szép Irén hezitált.
– Nem nyit ajtót, alezredes? – bökött oda csúfondáros szókkal Stomamundstjern. Vanda a bebocsáttatást követelő zörgetés irányába lépegetett, de most már mankóval (az aranyozott, gyöngyház berakásos, honaljtámaszosra tehénkedett /mert mint ismert formás tőgyei vagynak/ ugyanis ez megy legjobban hajszínéhez, ha fekete mini estélyiben libeg, mely mindezideig kedvenc rökamiéjának volt nekidűtve), hogy mégse látszódjék olyan fittnek, mint amilyen valójában, és kitárta az ajtót. Ekkor nyilvánvaló lett, hogy a félénk zörgetésért a tündéri portásnő volt a felelős, ugyanis ott állt Vandával, a Szép Irénnel szemközt és nagy vehemenciával magyarázott magyarázkodván is:
– Kisasszony, ez a tiszt úr a Hamis Békebizottmány nemes küldötte … – hebegte a mögötte délcegen álló Fjortibrantzról – nem volt hajlandó tovább várakozni, mindenáron s azonnal látni kívánta az úrnőt… nem tehettem semmit. Miközben ezeket elfontoskodta a kis fekete hajú, kleopátra-frizurás, egyenruhás, kábítópisztolyos (ezt az előző leírásnál kifelejtettem, olvasó) tünde portáslány, nem tudta leplezni álmélkodását Szép Irén állapotán, ugyanis szemtelenül egyben meredten bámulta a Pszükhé úrnője bal karja s lába helyét, nem tudott különös, a végtagfogyatkozás irányábani (mozgás)állapotváltozásáról, ily ügyesen leplezte nyomorékságát Vanda, Szép Irén, az Úrnő.
Ekkor Fjortibrantz előre lépett, meghajolt Vanda előtt és így szólt:
– Bocsánat, kisasszony, hogy így önre török, de igen fontos közlendőm van.
– Jöjjön be – invitált Vanda hidegen –, a társa már itt van – folytatta utánozhatatlan szarkazmussal. Fjortibrantz ügynök Irén, a szép Vanda Brün mellé állt. – Auxó, ha jól megnézett és esetleg úgy érzi már, hogy alaposan kibámulta magát, szemügyre vett, megvizsgált, akkor kérem, foglalja el az őrhelyét – utasította Vanda, a Szép Irén a mindvégig a nyitott ajtó előtt, a folyosón álldogáló tünde kapuslányt.
Auxó ellibegett. Vanda meg becsukta az ajtót Fjortibrantz felé fordult, egy jeges pillantást vetett reá és csak úgy flegmán odavetette a szája sarkából (ráadásul rögtön az ajtó közelében, nehogy a férfinak valamiféle meleg fogadtatásról legyenek illúziói):
– Hallgatom.
– Szép Irén alezredes, nagyon sajnáljuk, ami önnel történt… ön tényleg gyönyörű, igaz minden az alezredes kisasszonyról szóló, eltúlzottnak vélt szóbeszéd, sőt szépsége túlszárnyalja azokat – zökkent ki a hivatalosságból.
– Ez volt az az életbevágó fontosságú közlendő? – Nevetett erőltetetten Vanda.
– Te még sajnálkozol, társam? – szólt közbe nyersen Stomamundstjern, miközben jött lefelé a lépcsőn. – A szép hölgy nincs a fronton, az Ilion légkörében, a II-es számú Űrflottán, pedig hadköteles. Tehát lógós, dezertőr, katonaszökevény, bitorolja a luxust, ami akkor járna neki, ha épp nem lenne háború. Amíg kadétbajtársai tanulmányaikat félbeszakítva numenjukat ontják Thanatodozor őmikroszentségéért, az Ölelnökért és az ő Végrehajtó hatalmáért, a sokgyőzelmű Magisterért, – ó, pangeve, – addig a nagyságos kisasszony itt lumpol. Mire mondatában Vanda, a vámp dőzsöléséhez, addigra jártában a kerevethez ért és az ott heverő üres pezsgősüvegek közül mondandóját igazolandó és illusztrálandó az egyiket a magasba emelte.
Ezen a ponton Vanda, a vámp magatűrtőztetése szünedezni kezdett, nagy bőszen Stomamundstjern ügynök közelébe mankózott – Fjortibrantz meg kullogott utána – és így csattant fel, mármint a Vanda, a G. Brün:
– Nem lát maga hülye, nem szúrja ki a szemét, hogy pillanatnyilag alkalmatlan vagyok?! – feldúltan tövestül hiányzó bal karja és lába felé hadonászott.
– Ne hadovázzon, maga rideg vámp. A szegény rokkant elintézte egymaga a két legerősebb emberünket egy rúgással, a Butélia Gömbhalmaz egy kies, megapoliszos holdján. Direkt nem szerzi vissza elherdált végtagjait, mert azt hiszi, hogy akkor nem kell soha többé a frontra mennie. Nos, nagyon téved, kisasszony-úrnő, ha nem tudná, a milóiak egy több milliárd éve tartó tenyésztési program, úgymond mesterséges kiválasztás genetikai mesterművei, ezért nyomorékon is harcképesek. Tulajdonképpen normál körülmények között nem is lehetnének efféle kriplivé, mint amilyen most maga, Szép alezredes. Vagy netán öncsonkító, rongálja Thanatodozor Őmikroszentsége és az ő végrehajtó hatalmú Magistere roncsolhatatlan hadi testét? De súlyosabb a helyzete, mint gondoltam, juteszembe hisz, az ön kvázi sérthetetlen testének eredendő egységét egy-két testfüggelék-ékítményével a hitvány Mirdroff csak önnel szövetkezve, tiltott varázslással bonthatta meg. Vigyázzon, nagyon vigyázzon úgynevezett úrnő, ha nem lesz a fronton 100 fényéven belül, a letartóztatási paranccsal térünk vissza, ha meg senki sincs itthon, kiadjuk ön ellen az intergalaktikus körözést, nem menekülhet milói kokott.
Vandánk, a Szép Irén egy kicsikét megszeppent, mert tudomása volt róla, hogy a Daimóniai Birodalom mily kegyetlenül bünteti a dezertálást, meghogy a Minden-Hatóság és a Hamis Békebizottmány együttesen minden hadászati, úgymond gonosztevőt utolér, de kifelé ez meg nem látszott rajta, finom arcizma se rezdült.
– Hagyd, Adolf – intette le az eddig szólót Fjortibrantz – elég baj az a szép hölgynek, hogy vámp, milói delnő meg dáma létére ilyen túlzottan nyomorék. Gondold csak meg, még egy kar vagy láb hiánya is bosszantó még egy harcedzett férfinak is, de egy nőnek, mégha főhadapród is tőből, ráadásul mindkettő, az szinte elviselhetetlen, s egy oldalról, méghozzá a balról, merthogy sajnos mindennek tetejébe mint a szép hölgy kartotékjából kiderült, balkezes-lábas volt. De különben is nem őmiatta jöttünk, nekünk a másik első osztályú szépséggel van dolgunk.
– Jó, jó – enyhült, csillapodott Adolf –, de ennek Szép alezredes, lesz még folytatása – nézett morcosan, egészen közelről a bensőleg, csakis bensőleg rijjadó, szépséges Vanda gyönyörűséges mandulaformájú, kék szemibe.
Ekkor hosszas hallgatás után megszólalt a másik első osztályú, a Hasonmás. Még most is Szép Irén kedvenc óriáskomódja mellett feszített.
– Uraim, meg kell, mondjam, hogy szegény Vanda – kimért, elegáns léptekkel a két hamisbéke ügynök és a főhadapród úrnő közelébe sétált az utóbbi vállára tette a kezét és egy pillanatra reánézett – pszichés zavarokkal küzd, sőt pszükhózisa van; mániákus, hatalmi tébolyban szenved, emellett amnéziás, reszketeg egyúttal fantomfájós, és alkoholfüggő erőteljesen. Végül levette róla a kezét s megcirógatta mankóját. Vanda úrnő szeme villámokat szórt a dühtől, hogy Hilda kiadja szégyenellett titkait, hogy acélos milói jelleme ingadozónak tűnhet idegenek, mitöbb a Hamisbéke Bizottmány képviselői előtt, de végül is belátta, hogy ezzel a Hilda Brünhilda a Tartaroszbani örök kiköttetéstől menti meg.
– Ajjajjajaj, az más – jajongott és hüledezett Adolf Stomamundstjern –, ezekből a pszichés, sőt pszichoszomatikus* nyavalyákból még egy is sok(k).
Kérem, Vanda Brün alias Szép Irén alezredes kisasszony, sürgősen forduljon pszükhiáterhez… amíg helyére nem billen mentális egyensúlya, felmentjük a frontszolgálat alól. Nyomban egy zárt borítékot nyújtott át Vandának, amiben egy ideiglenes felmentési határozat lapult. Félt ugyanis attól, hogyha az éles harcokba valamiféle lelki zavarosak kerülnek, azok ellenük, a daimóniai rendszer leglojálisabb emberei ellen fordulhatnak. – De mostan reátérnénk a lényegre, kedves másik kisasszony – szólt Rudolf Fjortibrantz.
– Ó, milyen felületes vagyok, még hellyel sem kínáltam önöket, drága ügynöki uraim, tessék – mutatott a székekre Vanda udvariaskodván, meglepő szívélyességgel. – Milyen italt parancsolnak?
– Ó, köszönjük, ne fáradjon, kedves alezredes úrnő – szabadkozott Fjortibrantz, miután a tárgyalóasztalhoz ültek mind a négyen.
– Ó, nem fáradság – bájolgott Vanda, a Szép Irén – Johny Walker jó lesz?
– Hát jó, ha már ilyen kedves, alezredes – olvadozott Rudolf Fjortibrantz.
– És ön, Stomamundstjern ügynök?
– Egy leheletnyi Johny jöhet, ámbátor szolgálatban vagyunk, ugye? – nézett megrovólag Fjortibrantzra.
– És te, Hildám? – fordult Vanda első osztályú nőtársa felé.
– Hát nem is tudom – kérette magát Brünhilda, mint egy szűzleány pirongott, helyesebben liliomfehér és kreol-bronz keveréke, márványsima arcbőre elrózsaszínesedett –, egy picuri Johnyt én is – ezt ki is ábrázolta, magasra emelte jobb kezét, annak hüvelyk- és mutatóujja közt kicsinyke közt képezvén, közben arcára kamaszos mosoly telepedett.
Vanda a bárszekrényhez ugrált (újra mankótlan, ám mostan nem virtusbúl, nagyon jól tudta, ha flaskákat és ivóedényeket hurcolász nem áll rendelkezésére szabad kéz még mankót is fogni.) Előtte tett egy kis kitérőt íróasztala felé, hogy letegye a Stomamundstjerntől kapott borítékot. Megmarkolta a whiskysüveget, egy-egy ujjával még két poharat hozzáfogott, a harmadikért szép fejével nyúlt – nagyon érdekes – méghozzá úgy, hogy parádésan valahogy álla és szegycsontja közé ügyeskedte. Természetesen az elmaradhatatlan pezsgősüveget még korábban hóna alá dugta.
– Segíthetünk valamiben? – dünnyögte félszegen Fjortibrantz. Mire mondatát befejezte, Vanda, a vámp az asztalhoz vonszolta magát milói alezredesi gyorsasággal s lepakolta a szeszszállítmányt. A következőképpen: bravúrosan karját csak könyökből mozgatva, hogy a pezsgő továbbra is sportos, V bötű íves törzséhez szoríttathassék, előbb az ujjai közé vett poharakat tette le az asztalra, a Johny Walkert közben a nyakánál szorongatta, majd megfujtván, azután azt is lerakta, ekkor jött a sámpenyeres butélia és végezetül az állával tartott pohár. Azt nem is jeleztem az elébb, hogy körbe is szökdécselte az asztalt, hogy kedvesen mindenkinek közvetlen a keze alá játszhassa a poharát. Elnézést kért Hildától, a Faximilétől, mivel technikai okokból előbb a maga pezsgőjét vitte, ugrabugrálta oda, ahova kell s csak utána Brünhilda elé a whiskys poharat, miután föltehetően véletlenségből pont a Hilda Brünhildának, a Hasonmásnak jutott az állával fogott pohár. Húga, új barátnője készségesen elnézte ezt néki. Egykezes műve után Vanda, a Szép Irén is újra helyet foglalt:
– Bocsássák meg nékem, hogy üvegből kortyolgatok, de higgyék el, megvan rá az okom – ezzel meghúzta, a szénsavas nedű majd kétharmadát benyeldekelte, a többiek kényszeredetten hörpintgettek Whiskyjükből.
– Most magukra hagyom önöket, tárgyaljanak nyugodtan a kis hölggyel.
– Maradjon csak nyugodtan, alezredes – dörmögte Stomamundstjern.
– Ó, nem, nem, ez a legbelsőbb ügy, engem is zavart volna annak idején egy negyedik személy jelenléte – majd Szép teátrálisan kimankózott a nagymérvű helységből, fenségesen szép maga mögött becsukva az ajtót.
– Szegény milói vámp, nagyon kizökkenthette ez a groteszk baleset, mert ezek után nem lehet kétséges, hogy önkezűségnek, önszabotázsnak még gyanúja sem foroghat fennen az ő szörnyűséges esetében, egy ilyen hölgy nem szövetkezik Mirdroff-féle alakokkal még azért se, hogy fényűző életmódját folytathassa. Másrészt kórisméből kikövetkeztethető, mit a kisasszony az imént olyan pedánsan elősorolt, hogy annyira hiányoznak néki kedves, megszokott végtagjai, hogy szinte megtébolyodott, tehát a korábbiakban biztos minden lehetőt megtett előkerítésük érdekében, csakhát a rendkívüli valószínűtlenségek mégis-bekövetkezésének a csapdájával szemben még az ilyen szupernő is tehetetlen. A nagyon szép milói hölgynek most pihenni kell hosszasan, és csak utána menjen kezeltetni magát a zseniális ekroni pszükhiáterekkel és amikor hosszú nanoaionok során véglegesen kigyógyították pszükhózisából, jöjjön csak a frontra – jelentette ki szánakozón Adolf Stomamundstjern ügynök, mintha eddig nem egyedül ő hangoztatta volna váltig az általa épp ebben a minutumban elvetett, súlyos vádakat. Adolf ügynök pálfordulása természetesen hányingerkeltően álságos. Úgy és ott tenne be Szép alezredesnek továbbra is, ahol csak tud. Ám eszelősen retteg attól az eshetőségtől hogyha egy úgymond hangyás félkarú, féllábú szupernővel fut össze a fronton az bármikor orvul és hidegvérrel leverheti, megtaposhatja, lepuffanthatja, kettévághatja, megpörkölheti, elfüstölögtetheti, kilapíthatja, kibelezheti, megnyúzhatja és bőrét hangyasavban cserezheti ki. Hát csak ezért mentegeti most annyira a szegény „beteg” bombanőt, természetesen Ílion ostromától is. – Most már tényleg rá kell térnünk, másik szép hölgy, az ön ügyére. – Hilda nagyot nyelt és bólintott megilletődötten.
Ekkor Stomamundstjern és Fjortibrantz ünnepélyesre próbálta gyúrni-gyűrni pofázmányát. A veres Adolf elővett az övén lógó bőrtasakból egy gondosan összehajtogatott pergament, majd az asztalon szétterítette. Ősi daimoniai hieroglifákkal volt teleróva, s alatta a milói fordítás, a milóiak venerita, vertikális béta, nemesi írásjegyeivel. Földörgött sztentori hangon:
– Hilda G. Brün őrrendű, nemes leány, büszke, éterpéteri megkötözhetetlen te, domina. Hajlandó vagy-é testeddel-lelkeddel*× Thanatodozor Őmikroszentségét, a Soros Ölelnököt és az ő sokgyőzelmű, végrehajtó hatalmú Magisterét szolgálni, – ó, pangeve – a harcművészeteket s az űrbéli tudományokat érettük elsajátítani, az ő szent háborúikban hadakozni, akár numened is hullatni, úrnői rang, egy teljes aszteroida, ingóságok, ingatlanok, szolgák hada, egy bandérium és 1000 talentum készpénz ellenében? Várj, gondold meg, most még ne válaszolj! Nézz körül, látod ezt a fényűzést és pompát, és hatalmat, ezt mind neked adja a megvesztegethetetlen Fővilágosító Tanács és a kizökkenthetetlen Forgás-Gép-Agy Alapítvány, és még sokkal többet, egyedül neked, nem osztozol senkivel. Tudjuk, hogy lelked mélyén erre vágysz.
És csakugyan, Brünhilda beleszédült eme nagy jólét és kényelem, és rang ígéretébe. Nem tudott nemet mondani, nem is akart. Meghát Vanda sem a háborúban nyomorodott meg. Ügyes ő, mármint Hilda Brün, a Brünhilda, szinte semmi kockázat.
– Látom rajtad, őrrendű leány, domina te, hogy igent mondasz – szólt újra némi hatásszünet után Stomamundstjern.
– Igenis uraim, vállalom – csivitelt Brünhilda lelkesen.
– Akkor hát vedd és olvasd, ugyanazt tartalmazza, mit az imént szólván tudattunk veled, nosza írd hát alá – segédkezett Fjortibrantz közelébb tolván Brünhildához a pergament. A szép hölgy faximile elfogódottan, enyhén remegő, kecses jobb kacsóval, az Öreg Kapustól tanult, gömbölyűre (mint ő vállban, mellyben, csípőben, farban,) kerekített milói, venerita, vertikális béta, nemesi betűkkel aláírta. Akkor szertartásosan felállt a két Hamis Békebizottmányi megbízott, s jobb kezüket az ülő Hilda G. Brün fejére tették s ekképpen zengedeztek:
– E naptól az Űrgárdafőtisztképző főhadapródnője vagy alezredesi rangban, szigorúan titkos fedőneved: Vésztőy Brünhilda, mert speciális testre szabott, fegyvertelen fegyvered a comb és combtő általi fojtás leszen. Ekkor levették kezüket Vésztőy Brünhilda fejéről a hamisbéke ügynökök és csak a hóka hajú Rudolf Fjortibrantz beszélt tovább:
– Fél mimikroaionnyi idő múlva komorian hava, akkor indul egy kezdő évfolyam új hallgatókkal, friss húsokkal, gólyákkal. Bátran légy ott, milóiak közt is első osztályú bombabige, mert ezennel főtisztnövendékké lettél avatva. Átveheted az aszteroidádat is tanévkezdetkor és próbálgathatod a pompát, az úrnősködést egész a gólyabál utáni második napig ezt követően be kell költöznöd az Akadémia konviktusába a birodalmi diszciplina előírása szerint, hogy igazi tökéletes katona válhassék belőled, egész az eskütételig, ne félj aszteroidád megvár, utána élvezheted tovább a luxust. Nehéz lesz szép rokonodat, csodás szállásadónődet túlszárnyalni ő még a gólyabál előtt szinte minden harcművészeti fogást, sőt a karmesterek által tanított kézimunkaórák teljes anyagát elsajátította, ő egy őstehetség, amilyen örökkévalóságonként csak egy születik, de ne félj és ne rettegj szerintünk te is nagy tehetség vagy, nagyon is nagy.
– Mi most megyünk, a rendelkezésedre álló idő alatt készülj föl lelkiekben-étertestiekben, mert nem lesz könnyű, numenvért fogsz izzadni, szétrúgják majd azt a kerek, masszív segged a shambol piszkátor jutasi űrmesterek és a dágoni fegyelmező tisztek, sótlan, cukormenetes morbidok poroszkáló poroszlói porkolábok, a konviktus-cőtus pedellus-foglár-felvigyázói, ám derék űrmasina-huszárrá nevelnek és a hadoktatásügyi garabonciás professzorok tudásékeikkel meglékelik a csini koponyádat és tudást öntenek belé. A délceg és loron karmesterek megtanítanak a kézimunkára; az ütésekre, a hagyományos és éterlézerkardvívásra, lövészetre, vadászsuhanó, személyreppentyű és nagyobbfajta űrhajók vezetésére, atom- hidrogén- és neutronbombakioldásra, rakétakilövésre, szónikus és lézerágyúkezelésre, pajzstörésre, a lábmesterek pedig, a különféle rúgásokra és ami nálad különösen fontos az acélcombfojtásra. Igaz az utóbbit magadtól kell ellesned, mert beléd van programozva, de amíg ezeket megtanulod annyi verést kapsz, annyi kézcsavarintást, lábtekerintést, lézerkardlapozást, fojtást eszközölnek ki rajtad mestereid, főleg ha szájalsz velük és nem engedelmeskedsz, s ahogy elképzelem te fogsz szájalni és nem engedelmeskedni, hogy sikítozni fogsz a fájdalomtól, mertha sérthetetlen vagy is a fájdalomérzeted ki tudja miért, talán a túltenyésztés miatt, fokozott. Tette hozzá Adolf Stomamundstjern.
– Alaposan kérdezd ki Szép Irén alezredest és kérd meg szépen, hogy lásson el tanácsokkal kezdve attól a pillanattól, amint betetted a gyönyörű lábad Abbadonba, hogy, miként viselkedj, ha nem akarsz űrfőtisztesi koponyaűri nyomást kapni, azaz komplett begolyózni már az első időkben. Mert a testedet ugyan nem rághatja kórság, mivel romolhatatlanná lettél kitenyésztve, de a lelked még erőtelen.
Olvasó, ha már itt tartunk, helyesebben tart Stomamundstjern, a milói avagy étertest romolhatatlanságánál s ezt a témát annyit emlegette Szép Irén alezredes végtagvesztései kapcsán, itt az ideje, hogy gorcső alá vegyük a szokásosnál is nagyobb alapossággal, miként is vélekedik a birodalmi politikai, gazdasághatalmi és tudományos elit, a globális értelmező és tematizációs hatalom: Thanatodozor Soros Ölelnök Őmikroszentsége és az ő Magistere és annak magisztrátusa, a Forgás-Gép-Agy Alapítvány, a Fővilágosító Tanács és elágazmányai; a kül- és belbiztonsági alakulatok erőszakszervi és ideológiai vezető sejtjei; a Minden-hatóság direktóriuma, a tábornoki kar vezérlő karja, a Daimóniai Vezérkar, a Rend-Űrség intergalaktikus legfőbb kapitánysága és a Hamisbéke Bizottmány. Miről? A milóiak hadi testének elpusztíthatatlanságáról. Nos, ez ügyben két pártra oszlanak (bezzeg abban nem pártoskodnak, hogy ellopják tőlük isteni eredetüket és szigorúan titkos tenyésztési programokkal magyarázzák kikezdhetetlen testi és szellemi kondíciójukat, csak annyi menti őket, hogy ezt maguk is elhiszik, sőt a milóiak többsége is). A szarxista párt az elpusztíthatatlanságot mindössze az étertest feji és törzsi részére vonatkoztatja, az extremata párt viszont kiterjeszti azt a végtagokra is és a lenyűgöző milói karnak vagy lábnak csakis megbonthatatlan egységben való eltávolítását, így természetesen kizárólag csípő- illetve vállízületből tudja elképzelni, de pusztán varázslással (meglepő, de ateista létükre babonásan hisznek a mágiában) és azt is csupán Vanda G. Brün esete óta. Szegény milóiak pedig, ez ügyben (bár saját gyönyörű testükről van szó, de azért mégsem anatómiai és élettani ismeretekkel születtek) ki vannak szolgáltatva tanáraik, nevelőik világnézetének, ha legkedveltebb mesterük vagy professzoruk szarxista, akkor bizony a harctéren rettegni fognak végtagjaik elvesztésétől, ha meg extremata, akkor a pedagógiai befolyásból kifolyólag a fronton kiegyensúlyozottabb lesz mentális állapotuk. Még az ellenségtől sem tartanak csak az olyan baj- és méregkeverő, (sz)excentrikus alakoktól fognak óvakodni, mint a gátlástalan Mirdroff, aki a tiltott varázslástól sem riad vissza kiapadhatatlan szenvedélye kielégítése érdekében. Mindenesetre az tény, hogy mindezidáig milóiakkal nem fordult elő végtagvesztéssel járó sebesülés még az Ílionon, a frontbolygón sem. Az az egy meg, ami történt, az is az extrematák hitének forgatókönyve szerint zajlott le (ugye szegény Szép Irén tragikomédiája.) Helyesebben az ő elképzelésük lett erre a különös eseményre alapozva, ugyanis az nem végtagsérülésből adódó amputáció, hanem lábszöktetés. Bal karja esetében pedig fény és hangjelenségek kíséretébeni egyik pillanatról a másikra való eltűnés – mindkét bal oldali bűn- illetve baleset a Második Univerzum eddigi történetében páratlan – az extrematák meggyőződését látszik egyelőre igazolni. Ám a valóság ennél sokkal összetettebb, a két párt különféle teóriája csak részigazságokat tartalmaz, mindkettőjüknek igaza van csak nem úgy, ahogy ők gondolják. De olvasó a milóiak étertestének köztes helyzetéről, származás szerinti különböző típusainak más és más mértékben való sérthetetlenségéről szóló tudományomat már kifejtettem e könyv egyik első jegyzetében és fogom is még részletezni kicsit későbben, az események előrehaladtával. E kis beékelődés után bátran visszatérhetünk cselekményünk elhagyott szálához Stomamundstjern, Fjortibrantz és Brünhilda dialógusához, bár inkább a két ügynök monológjának mondanám, mert Hilda Brün jószerével hallgatott.
– Kislány mondottuk és ezt jegyezd meg, el ne késvén késsél! E végső mondatot megint egyszerre zúgták, mint kis létszámú ügynöki kar. Ezzel a két simaszájú hamisbéke bizottmányi megbízott elviharzott. Brünhilda nem sokat értett ebből az egészből, de ez korántsem zavarta a rang, a vagyon s a kaland forgott gyönyörűséges kék szemei előtt. De azért nővéréhez, barátnőjéhez Vanda G. Brün alias Szép Irén alezredeshez másnap rögvest tömérdek kérdéssel folyamodott. Szép nagy örömmel fogadta szép húga kérdéseit és a legmesszebbmenőkig, egész a legjelentéktelenebbnek látszó, ám utólag kiderült nagyon is fontos részletekig menően ellátta hasznos tanácsokkal. Bár Szép Irén egy kicsit csalódott volt, hogy hamarosan elhagyja húga, szeretett, hű hűbérese, vadóc vazallusa, csábos cselédje, szilaj szolgája, jobbkezes jobbágya, ágyas lánypajtása. Hiába békélt meg őegyformaságuk, fogadták (iker)testvérré, barátnővé egymást Vésztőy Brünhildának nem volt elég a tükörmásolatos, bár megosztott pompa, önálló domina-életet akart kezdeni, ő is úgymond Úrnő óhajtván lenni, mertugye nem kívána szürke másodhegedős lenni, bizony két ekkora dudás, helyesebben négy ekkora duda nem fér meg egy (tej)csárdában. De mindezt előre látta Vandánk, mert tisztább pillanataiban tisztán látja a jövőt, még nektár s ambrószia nélkül is. Azt is látja, hogy fog még nála lakni aranyhajszál-egyforma barátnéja – csak a múltat nem, ugye az amnézia, az amnézia, – mégiscsak egy istennő, ha hivatalos álláspont tagadja is az istennőség intézményét, de mi összekacsinthatunk, drága olvasó, mert mi tudjuk, hogy ő tényleg egy valódi istennő. Bizony Vanda G. Brün fedőnevén Szép Irén alezredes, szíve nagyon kicsit megszomorodott, hogy elmegyen majd duplikátja, ami igaz, az igaz kicsinyég szerelmes lett az alteregója Brünhildába, persze testileg, de mint tudjuk az lelkileg van, legalábbis földi viszonylatban. Helyesebben ez a Vanda nárcisztika önmagába szerelmes, mert ha Brünhildára néz, mintha magára nézne, egy háromdimenziós csudatükörre, mely hazudik, s e lódítás jól esik néki, mert őt mutatja csak hajdani épségében, egész-ségében. Mindahányszor Szép Vésztőyre vetette varázslatos tekintetét egy Zephyr-suhanásnyira valóban elhitte; – mert hiszi, (azt is) amit lát, – hogy most is, hogy jelenleg is ép-egész.
