"Pénz küldi pénznek pénzesen."
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 5. (499.) SZÁM - MÁRCIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Isztambul igyekszik csatlakozni
Szőcs István
Az anyám tyúkjától a szent világszabadságig, avagy: Mi fán terem a kok(g)árda
Farkas Wellmann Endre
A kocsma
Demeter Zsuzsa
Város a tengeren
Egyed Emese
Csengettyű
Ámulat
Pomogáts Béla
Az Erdélyi Helikon első költői nemyedéke
Hajós János
Háló
Kínai falra figyelő harcos
Munka szava
Gladiátor a páholyban
Batári Gábor
Stomamundstjern és Fjortibrantz nem halott
Antal Balázs
Kulcsok egy szabályos kisregényhez
Bogdán László
A kintrekedtek - Oly távol, oly közel
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - Gzöngyházba zártan
Hírek
 
Antal Balázs
Kulcsok egy szabályos kisregényhez
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 5. (499.) SZÁM - MÁRCIUS 10.

Tematikus fordulat: szerelem és nőközpöntú cselekmény?

 

A szerelem-tematika nem jellemző vonulata vagy oldala Mózes epikájának. Olyan novellák ötlenek fel legelőször, mint az A és Z között – amely a szerelmesek elválásáról szól. Regényeiben a szerelem helyett mindig a súlyos testiség az uralkodó: az Egyidejűségekben van ugyan házasság és megcsalás, de se ehhez, se ahhoz nem fűződik romantika, csak szigorú biológiai és antropológiai szükségszerűségek és tények – a végromlás, a pusztulás felé vezet mindez. A Gonosz színeváltozásai kadétjai leveleikben szeretnek és csalatnak meg, az olvasó figyelmének hátterében – gyakorlatilag szabályosan megjelenő női szereplője nincsen a szövegnek. A filmszínészek között nincsenek érzelmek, a Megváltás kamasz-szereplői pedig az uralom kérdéskörének logikai attributúmaként tekintenek a lányra és a szexualitásra. Emberpárról (is) szól az Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket, de a szerelem helyét itt is nagyítóval kell keresnünk, és még úgy sem találjuk, a szexualitás jelentősége viszont nagyon is szembeszökően megnő – s megint csak az uralom kérdéskörének leple alatt artikulálódik. Tulajdonképpen Góth elbeszélése is a megszokott mózesi nő- és viszonyszemléleti szituációból indul, s maga számára is elképzelhetetlenül csavarodik az ő történetük szerelemmé. Egyfajta paradigmaváltás következik be ezzel az eseménnyel a Mózes-prózában, jelentős törésvonal és továbblépési lehetőség a hideg és könyörtelen erőszak-tematika után.

A motivációt itt is a testiség jelenti: ugyanakkor Góth története egyfajta fejlődésregény is, ahogyan drasztikus kijelentéseitől eljut az érzelmekig. A nyelv mindig megelőzi – általában hamarabb mondja, meggondolatlanul és csak a „bolondítás” szintjén a hívószavakat, melyek, fedezi fel magában, végül is nem üres szavak. A kisregény különös tétje, ahogyan végül is a szerelem-tematika irányába fordul: nemcsak a szereplők, maga a regény sem hiszi el a változást. Motivációja hármas irányultságú: a szöveg első felében vaskos macsó-szemlélet uralkodik – durva férfiszövegek, bántó nőszemlélet ráadásul provokatív-profán már megjelenésének felhangja is. A női nézőpont a regény elején semmiféle súlyt nem kap. A próza ritmusa akkor változik meg érezhetően, amikor a női szereplő jelentősége a történetben megnő – a kocsmajelenetek kitörnek a szenvtelen narrációból, megnő az álmok, látomások, érzelmek szerepe.

A cselekmény fókusza két személy körül sűrűsödik: az elbeszélő picarója, Góth és a Titkárnő köré zár a cselekmény. A próza érzékenységének egyfajta elmozdulását jelzi, hogy a két szereplő, akik ezúttal két nem képviselői, szemben a mózesi építkezés és szervezettség korábbi megnyilvánulásaival (persze a főbb szereplők közötti megosztott, egyensúlyban tartott, többszólamú narráció kedvelt eszköze Mózesnek más munkáiban is, pusztán a nemek megoszlása teremt más viszonyokat A vénasszonyok nyarában), egyenrangúakként jelennek meg – vagyis a narrációnak legalább annyira fontos a nő, mint a férfi nézőpontjának érvényesítése. A gender-problematika abszolút hidegen hagyta Mózest korábbi köteteiben: írásai férfiközpontúak, ahogyan fentebb említettem, nők gyakran nem is szerepelnek benne, vagy, mint az az Egyidejűségekben, az Üvegcsendélet és a Füstkorom írásaiban tapasztalható, alávetett szerepekbe kényszerülnek: prostituáltak-prostituálódtak, alkoholisták, kitartottak, keményfiúk mutogatnivaló tartozékai – így vagy úgy, függetlenségükben, önállóságukban súlyosan korlátozottak. Nincs ez másképp az Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket Leonórájával-Nórájával sem, akinek ráadásul teljes egyénisége, egész önálló biológiai létezése kérdőjeleződik meg, vagy inkább egyenesen számolódik fel – élete a férfinak köszönhető, aki pusztán akarata erejével vissza is veheti, amit adott. Látványos ellenpontja ennek a nőtípusnak Az Oroszlán hava cirkuszi idomárja: a női princípium kimagasló dominanciája érvényesül benne – a törékeny nő az erős, az önálló, a független, aki ráadásul a legveszélyesebb hímeken uralkodik, a kalandor, aki nem hajlandó az elvárt szerepek beteljesítésére, igaz, hogy aztán a sajátos viszonyok legyőzik őt. Márpedig az elvárt szerep beteljesítése A vénasszonyok nyara titkárnőjének is a legfontosabb problémát okozza: méghozzá hogy ő meg mindenáron be akarja teljesíteni, és akkor megjelenik Góth, hogy kimozdítsa őt ebből. A nő erőfeszítései még sokáig arra irányulnak, hogy megtartsa pozícióját, majd pedig arra, hogy meggyőzze magát, hogy elhiggye: van olyan élethelyzet, amely megindokolja ezt a kimozdulást, a valóságos kiválást a társadalomból, amelyet tudatában látványosan a kispolgári létezés foglal le teljes egészében. Góth lesz a rossz szellem: ahogyan a Mederben is kézzel foghatóvá vált a csábítás szelleme Nóra materializálódásával, itt Góth az, aki megjelenésekor kiveti a hálóját a nőre.

A narratív szemlélet változása a regényben kézzelfogható: a könyv első része tulajdonképpen háttérben kezeli a nőt, és Góth hódítási szándékát helyezi előtérbe, amely szándék nála afféle mindennapos, érdektelen dolog – a nővel együtt. Az egyensúly fokozatosan bomlik ki, majd a szemlélet teljes visszafordulása figyelhető meg, hogy aztán a nő teljesen kiíródjon a szövegből. A központi helyzet folyamatos eltolása a hullámzás feszültségét adja az elbeszélésnek, a dikció fel-fellazuló, majd újra meg újra összesűrűsödő lüktetése a cselekmény végének elbizonytalanítását eredményezi: ki hol áll a regény végpontján, mire készül Góth, és hová kerültek körüle a nők? A befejezés azért is figyelemfelkeltő, mert a narrátor törekvése a korábbiakban érezhetően a megmagyarázás logikája szerint rendeződött – mindent pontosan körülírni, míg a zárlat impresszionista színezete éppen hogy elbizonytalanítja, lebegni hagyja a cselekményt a végpontban. A nőközpontú cselekmény a nő hiánya körüli hiábavalóság-érzéssel záródik. Kétségtelenül rárímel ez Góth azon vélekedésére, hogy őt a nők akkor is becsapták, amikor szerették.

 

Ciklikus időszerkezet

 

A ciklikus időszervezettség régtől fontos komponense a Mózes-prózának. Az idő nagyobb darabokban kezelődik a regényekben: évszakokban. Az Egyidejűségek alapépítménye mellett felfigyelhetünk erre a Meder szórványos megjegyzései között is: odakint valami évszak történt éppen – mondja a narrátor több helyen. A vénasszonyok nyara lineáris vonalvezetésű, kauzalitás-láncolata hiánytalan folyamatosságú, cselekménye egyetlen szálon bonyolódik. Sem a mozaikosság, sem az elliptikusság nem kap szerepet a szöveg megépítésében. A cselekmény az időben előre haladva előre mozdul. Mózes a térrel együtt alkalmazza a hangulatok és a fokozatok megmintázására az időt. A vénasszonyok nyara címe egyszerre utal az év egy bizonyos időszakára és, merően ironikusan, egy életkori szakaszra. A vénasszonyok nyara amolyan nyár utáni nyár, tudjuk, néhány meleg nap ősszel, az őszi hónapok közepe táján. Az életperiódusra való ráhelyezés túlzó: a regénybeli titkárnő természetesen nem vén, noha többször elhangzik, hogy a változó kor küszöbén áll. Vagyis középkorú. Szemben az első ízben nőközpontú narratív szemlélettel, a cím drasztikusan macsó, már-már megalázó, melyet körülményesen ellenpontoz az irónia. És éles ellentétben áll a nő regénybeli jelenlétével.

Az időszakok szerepének fontosságára hívja fel tehát figyelmünket a cím, méghozzá az évszakokéra – és ezekből nyomon követhetően a regény cselekménye egy év alatt fut körbe, amely évszakokból épült éves periódus megintcsak Mózeshez közel álló eljárás: az Egyidejűségek cselekményéből az első év az, amelyiket, évszakokra lebontva szorosabban nyomon követhetjük, az utána zajló események már egyetlen fejezetbe folynak össze, nehezebben tagolhatók. Mintha a mózesi prózavilágnak volna megfelelő válasza a „minden csoda három napig tart” mondásra: nála egy év alatt zajlik a cselekmény fontos része, a többi nem annyira érdekes.  Ugyanakkor a nő életkorára való utalás az életkori helyzet és szerep eldöntetlenségére, vagy még pontosabban újbóli meghatározásának szükségességére is rámutat a maga túlzó formulájában: a nőnek el kell döntenie, életlehetőségei lezárultak-e már, avagy, ahogy a regényben mondja, elérte már a vénasszony periódust a tudata, ha a teste még nem is, vagy van még értelme és módja, lehetősége a kilépésnek.

Góth is szimbolikus ponton áll: a krisztusi kor küszöbén. A regényben valamikor persze át is kell lépnie, de erről nem tudunk meg semmit, s nem is tűnik lényegesnek. Inkább az a fontos, hogy a krisztusi kor számára is inkább változások szükségességét jelzi – azonban erre ő nem tűnik képesnek. A választásokat az életében mások hozzák meg. A regény befejezésének lehetséges olvasata, hogy Góth magára marad: mind a titkárnő, mind a feleség elhagyja. Magányossága éjjelt és nappalt egybemosó ivászatokhoz vezet – s az időkezelés tökéletes idomulása tapasztalható meg: rétegei elkenődnek, az idő jelentőségét veszti, eltűnik.

 

Kulcsregény?

 

A vénasszonyok nyara Irodája hivatalként tűnik fel, intézményként említődik a regényben, ugyanakkor semmiféle támpont nincs arra nézvést, hogy ugyan miféle intézmény, minemű hivatal lenne, miféle iratokat kezelnek ott, egyáltalán milyen munkát végeznek olyan helyen, ahonnan állandóan meg lehet lógni, különösebb gond nélkül lehet végigkocsmázni délelőttöket, esetleg történetmeséléssel lehet tölteni az időt az előszobában. A munkatársak verseket idéznek, szövegekre hivatkoznak, érvrendszerükben statikus helye van Pascal vagy Kierkegaard tételeinek, s Thomas Mann novelláit még a titkárnő is ismeri, aki pedig nem annyira az operatív munkatársak közé tartozik, mint inkább az asszisztériához. A mellékszereplők között helyet kap a Könyvszerkesztő, noha arról szó nincs, hogy mondjuk könyvet szerkesztene. Ehelyett iszogat inkább Góthtal és tanácsokkal látja el, ha kell, ha nem. A vénasszonyok nyara az egyetlen olyan Mózes-szöveg, amely értelmiségi körben játszódik. Korábban meghatározó külvárosi-vagány tematikája szisztematikusan tartotta távol az ilyesmi helyektől szereplőit és történeteit – most a történet itt van, s a szereplőkről is elhangzik, hogy a városban (amely fölötti egyik magaslatot különben Kányafőnek hívják, s ahol a park lombjai alól a stadionra lehet kibukkanni stb.) az értelmiségi elithez sorolják az iroda dolgozóit, akik különben egyetlen dologban tűnnek ki látszólag, illetve kettőben: az ivászatban és a történetmesélésben, amely általában nők meghódításáról szól, és utóbbinál is a szaftos részletek halmozásában jók igazán.

Ahogyan Marosi Péter is megjegyzi, tekintélyes számú mellékszereplő kap helyet a csekély terjedelmű prózában. Az irodában eleinte csak néhány munkatárs tűnik fel, később azonban egyre bővül a számuk, követni is alig lehet őket, és mindnek van valami hozzáfűznivalója Góth és a titkárnő afférjához. A mellékszereplők lennének nyilván a kulcs – de ahhoz, hogy felismerhetővé váljanak, nálam több tudással kell rendelkeznie az olvasónak, így csak a gyanú marad, és nem is olyan lényeges ez. Ugyanis, mivel a szövegnek olyan jellegű intellektuális tétje nincs, teljesen mindegy, milyen, illetve kinek az alteregója szájába adja a szerző a szöveget, ha ugyan abba adja. A fikcionalitás szintjén immár nem léteznek kapcsolatok valós személyekhez, legfeljebb testi jegyek vagy egyes történetek elmondása köthető valóságos személyekhez. Mózesnél több helyen, több szövegben is azonosíthatnak szereplőket a környezetét, korát szorosabban ismerő olvasók. Például, ahogy arról már esett szó, az Egyidejűségek orvosa mögött Vásárhelyi Gézát lehet sejteni, aki ugyanakkor ugyanott (vagy inkább arrafelé) volt orvos, mint ahol és amikor Mózes Attila tanár. Az ilyen jellegű és értelmű megfigyelések azonban inkább csak a témák megértéséhez visznek közelebb, mint hogy az eredeti alakokat értelmeznék át: Mózes a megélt történetek híve, de nem a riportszerű tudósításoké (még akkor sem, ha egy másik, megint csak érezhetően megélt szövegének, mint amilyen a Fény, árnyék átdereng az alcímében szerepel is a riport megjelölés). Leginkább a helyszín „attribútumainak” tekinthetők a mellékszereplők: Mózes személyes közege az iroda, amelynek berendezési tárgyai a munkatársak – az átírt alakok. Motiváló és gátló szerepük már merőben a regénybeli funkcionalitás eszközkészletéhez kapcsolható, ennek megfelelően a történet egy adott pontján aktivizálódnak, aztán pedig sokszor észrevétlenül el is tűnnek. Vannak azonban olyan esetek is, amikor hiányuk problémaként megneveződik, mint az évszakok tartozéka: ő ekkor meg akkor nincs itt, az irodában, szerepét pedig nem veszi át senki más.

Az önidézéseknek is van egy kulcsként való olvasási lehetőségük: szinte ötlet vagy inspiráció szintjén merülnek fel a címek, a szövegekbeli események (pl. az említetteken túl a Tárgyak a végeken c. karcolat), ezáltal mintha Mózes-novellák genezisénél lennénk jelen a nyolcvanas évek első feléből. De az Egyidejűségekkel ellentétben itt nincs semmi jele annak, hogy Góth írna. Így aztán metaleptikus lehetősége még annyira sincs A vénsszonyok nyarának, mint amennyire esetleg van az Egyidejűségeknek.

 

A vénasszonyok nyara helye a Mózes-pályán

 

A vénasszonyok nyara nyelv és stílus tekintetében egyértelműen Mózes áttetsző-történetközpontú írásmódjához áll közel, míg a tematikája az első kötetekéből indul ki, azonban, ahogyan a fentiekben igyekeztem felvázolni azt, több fronton is továbblép. És ennek a továbblépésnek csak egyik, jól lehet talán legfontosabb összetevője a pszichológiai ábrázolás felerősödése, nem tudatábrázolás keretében. Mintha a közel egyidőben megjelent két regény, az Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket és A vénasszonyok nyara kétféle továbblépési lehetőséget villantanának fel szegről-végről közös eszközkészlet alkalmazásával. Nyelvileg és tematikailag is igen messze áll egymástól a két szöveg, jobbadán arra is nehéz rámutatni bennük, hogy ugyanaz a szerző írta őket: míg a Meder posztmodern szervezettség felé kibomló tudatregény, melyben nem egyszerűen csak a modernség utáni irodalmi stílus elemei figyelhetők meg működés közben, hanem a posztmodern filozófiájának és eszmerendszerének olyan általánosabb jellegű attribútumai is, mint például az egyéniség szétbomlása, a szubjektív keret metamorfózisa, s ahol a cselekmény jelentősen megkérdőjeleződik, a regény minden egyes eleméhez hasonlóan, addig A vénasszonyok nyara inkább a modernséghez köthető romantikus noir, ahol a cselekmény szerepe megnő, a meselés visszahódítja Mózesnél korábban is nagyon hangsúlyos pozícióját, a figuratív nyelvhasználat a megelőző munkához képest jóval redukáltabban van jelen az írásban – s egyáltalán a narrációban látványosan különválik a cselekményes s a lírizáló szál. És azzal, hogy a romantika szerepét említettem, már a Yesterday, a legutóbbi novelláskötet környékén járok: ebben a gyűjteményben a korábban tapasztaltaknál jóval erősebb a romantika, a nosztalgia, a sóvárgás, az érzelmes-patetikus attitűd, ezzel együtt talán a legekletikusabb kisprózakötet ez a Mózes-pályán.

A vénasszonyok nyara szüzséje az egyik legrövidebben összefoglalható, legkönnyebben áttekinthető a Mózes-oeuvre eddigi alakulástörténetében. Mint arra a fenti elemzések igyekeztek rámutatni, pályája számos eredményét mintegy összegezve szervezi narratívába a valóságosan novella-terjedelmű szöveget. Nem véletlenül egy interjúban még a Yesterday kötetbe tervezett írásként említi a szöveget[i], amely aztán maga közel olyan terjedelmű, mint az említett novelláskötet. Egyrészt lecsengő jellege is van a szövegnek, legkomplikáltabb és egyben legtöbb visszhangot kiváltó munkája, az Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket címűt, s legeklektikusabb, egyben új alakzatokkal is kísérletező novelláskötetét követi megjelenése. Hangsúlyosan nyúl vissza atmoszférikus töltöttségű, lirizált beszédmódja korai kísérleteihez, de azt jelentősen feldúsítja cselekményes, áttetsző nyelvhasználatával, amely pályája más szakaszáról ismeretes. Az így létrejövő beszédmód és narratíva-struktúra szellősebb, nyitottabb elbeszélés felé nyitja meg a Mózes-próza útját. A korábban megszokott mózesi prózavilágnál lényegesen könnyebb terhet cipel: a cselekménynek látványosan nincs önmagán túlmutató tétje. A zártsága, cselekményszervezése, nyelvhasználata, s az érdekeltségi kör leszűkítése kétségtelenül a novellákhoz, elbeszélésekhez mozdítja közelebb az írást.

 

 

 



[i] ELEK 1994 119. Ráadásul eredetileg ez szerepelt volna Az Oroszlán Hava helyett a kötet címében is.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében