"Pénz küldi pénznek pénzesen."
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 5. (499.) SZÁM - MÁRCIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Isztambul igyekszik csatlakozni
Szőcs István
Az anyám tyúkjától a szent világszabadságig, avagy: Mi fán terem a kok(g)árda
Farkas Wellmann Endre
A kocsma
Demeter Zsuzsa
Város a tengeren
Egyed Emese
Csengettyű
Ámulat
Pomogáts Béla
Az Erdélyi Helikon első költői nemyedéke
Hajós János
Háló
Kínai falra figyelő harcos
Munka szava
Gladiátor a páholyban
Batári Gábor
Stomamundstjern és Fjortibrantz nem halott
Antal Balázs
Kulcsok egy szabályos kisregényhez
Bogdán László
A kintrekedtek - Oly távol, oly közel
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - Gzöngyházba zártan
Hírek
 
Bogdán László
A kintrekedtek - Oly távol, oly közel
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 5. (499.) SZÁM - MÁRCIUS 10.

Rázzák. Nem tudja ki, azt sem tudja ki ő, hogy hol van? Tétován nyitja ki a szemét, félénken pillant körbe. Mocskos, szakadt, kifakult, piros sál lóg az arcába, érzi a bráhaszagot, émelyeg. „Ne alugyál, baz meg, ne hunnyál mán haver, fel fogsz fázni!” − hallja a rekedt hangot. Egy föléje hajoló alak ismételgeti egyre: „…ne alugyál haver, baz meg, felhűlsz, megfagysz, mi lesz veled?” Padon alszik, érzékeli. Lába elzsibbadt, s ahogy felemelkedik, úgy érzi, hangyák masíroznak benne fel és alá, egyszerűen képtelen lábra állni, megtántorodik, visszaül a padra, sziszeg. A szaggató fájdalom a térdében. A vörös sál tulajdonosa csóválja a fejét, „tél van, baszd meg, meg akarsz fagyni?!” Forgatja a fejét, dörzsöli az arcát, ég a szeme, keze hozzáér kopasz fejéhez, meglepődik, s hirtelen kezd tüsszögni. Ugye, mondtam, húzódik hátrébb a piros sálas. Súrolja a homlokát, a szemét. Szétnéz. Foltokból áll lassan össze minden. Hodályszerű teremben padokat, padokon bóbiskoló alakokat lát a félhomályban. Jönnek-mennek az emberek, állandó mozgásban van mindenki, sok a katona, sok a cigányasszony, tarka szoknyájukat lebegteti a huzat. Hátrább egy csecsemő sír.

Feláll. Tornásztatja a lábát. Elindul. Iszonyúan fáj a jobb térde, alig bír ráállni. Megtapogatja, meg van dagadva. Bicegve ér ki a csarnokból. Ide-oda fordul. Az éles fényben káprázni kezd a szeme. Végre nincs büdösség. Mélyeket lélegzik. Ide-oda fordul: az ónszínű ég alatt varjak köröznek. Kopár vidék, néhány csenevész csontvázfa, hófoltok, szemét, rozsdás pléhhordókban lobogó tüzek. Távolabb gyártelep. A lelakatolt ajtó előtt két fekete kutya kereng, inkább játékosan, mint dühösen vicsorítanak egymásra. Tapogatja tar fejét, arcát ( már serken a szakálla), bundáját. Az egyik zsebben csavaros üveg, meghúzza. Vilmoskörte. Émelyeg. És a táska! − jut eszébe.  Hol a táskája? Rosszat sejtve sántikál vissza a büdösségbe, a félhomályba, az előbbi padhoz, amelyen aludt. Táskája  nincs sehol. A piros sálas fickó is eltűnt valamerre!? Ki tudja követni az ilyen kopott, piros sálas fickók útjait?... Térde is egyre jobban szaggat. Leül. Megtapogatja. Dagadt. Akkor üthette meg, amikor leugrott a vonatról?... De milyen vonatról ugrott le és miért?! S ha leugrott − mintha még mindig a levegőben lebegne, ég és föld között −, ott hagyhatta a táskáját is. Kimegy a homályos, büdös csarnokból, megkeresi az illemhelyet. 100 forint − szól rá figyelmeztetően egy fiatal cigánylány. Kotorász a zsebében, előhúz egy ezerforintost, egy ötszázast s némi aprópénzt. Van közötte százforintos is. Odaadja a lánynak. Bemegy. Papír kell? − szól utána a lány. A törött, mocskos tükörből, a pislákoló égő fényében kopasz fejét látja. Az ő szomorú arcát, amelyre nem emlékszik. Bemegy a fülkébe, kiforgatja a zsebeit, talál még egy ötszázast, aprókat. Felemeli a lábát és a mocskos ülőkére teszi. Zacskója a pénzzel nincs a zokniban. Cigarettát viszont talál, fél csomag Marlboró, elég gyűrött a csomag. Papírzsebkendőt is talál, trombitálva fújja ki az orrát, s fintorogva sántikál kifelé. Elveszített valamit? − érdeklődik közömbösen a lány, kérdően nézve rá. Rosszul érzi magát? − lesz hirtelen érdeklődő. − Beteg? Á, nem, legyint ő, csak eltévedtem, tudja és... És ezért ugrott le a vonatról? Vagy lelökték? Nem tudom? − von vállat. Kimegy. Hátában érzi a lány kíváncsi tekintetét, de nem fordul meg. Hát már ezek is tudják? Hol lehet a táskája? Az iratai? A pénzes zacskója? Egy lemezborító tűnik fel, ott imbolyog karnyújtásnyira a szeme előtt a tiszta levegőben. Hát persze, abba tette. Újra meghúzza az üveget, már alig van benne, köhög, hányinger tör rá, minden erejével igyekszik visszafojtani, s tétován indul el vizet keresni. A peronon, távolabb, talál egy csepegő csapot. Ügyetlenül, kezét odatartva szürcsöli a klóros vizet. Úgy érzi, mindjárt hányni fog. Szétnéz, keres egy védettebb helyet, de nem talál. Odahajol a csaphoz, mossa az arcát, a szemét, papírzsebkendővel törli meg, fújtat. Eldobja a papírzsebkendőt, a szemetes kosár mellé esik, a többi szemét közé. A kosár üres, környéke viszont tele mocsokkal. Továbbsántikál és váratlanul látja meg az állomásépület fölött a feliratot: Záhony...Kétszer is elolvassa, félhangosan is kimondja, megdöbben. Vacogni kezd. Tüsszög. Egyre jobban fázik a feje. Visszabattyog az előtérbe, nézi a menetrendet, szeme előtt elúsznak a városnevek, az időpontok és nem ért semmit. Csak egyre a Bach-lemez borítóját látja, amint előtte libeg a levegőben, de hiába nyúl utána, nem éri el. Igen, abba rejtette a pénzét, de hol és miért? Határozottabban nyúl utána, próbálja megfogni, de nem sikerül, csak a levegőt markolja, a borító, mintha játszana vele, tovalibben. Több szakadt, gyanús külsejű figura nézi a mutatványát, tapsolnak, röhögnek. Mi van, apja, táncikálunk, táncikálunk? S a temetők üresek?

Legyint, elfordul, visszamegy az illemhelyre. Maga látott? − kérdezi a lányt, s cigarettával kínálja. Mikor? − húz ki  lila körmű ujjával egy szálat, gyűrögeti, rágyújt. Hát amikor, állítólag leugrottam a vonatról, vagy lelöktek? Látott vagy nem? Melyik vonatról? − szívja a lány a cigarettát, s félrehajtott fejjel, kihívóan néz rá: hátul van egy kamra, ágy. Ötszáz forint... Maga mondta az előbb? − erőlködik ő. Én − döbben meg a lány s újra a kamrát emlegeti. Ötszáz forintért mindent − mosolyog rá biztatóan és a szemébe fújja a füstöt. Pislog.

Alacsony fiú jelenik meg, sísapkában. Dühösen nézi őt, mellbe löki. Na húzzál el apóca, ez az én rányim. Kusti...Leseperi a kezét. Te se láttál? − kérdezi. Mikor? Amikor leugrottam a vonatról? Itten nincsen semmiféle vonat, itten nem járnak vonatok. Na, húzzál csak el...

Kimegy. Mélyeket lélegzik, megpróbálja összerakni a kockákat. Olyan ez, mint a mozaik. Lássuk: Ő, bundában, táskával, a táskája nincsen meg. A vonat, amely egyre zakatol, ezt, mintha még mindig hallani is vélné. Sika taka, sika taka. Ő, amikor leugrik a robogó vonatról − Záhonyban, ezek szerint. Ég és föld között lebeg, aztán földet ér, elterül. A sajgó fájdalom a térdében. A dagadó térde.  Eddig ennyi van? De mit keresett ő ezen a vonaton? Miért ugrott ki? Kicsoda ő? Az arca távolinak, ismeretlennek tűnt az előbb a tükörben... Hiába erőlködik, más kép nem villan fel, csak a szag kísérti egyre. Rothadó káposztaszag. De hol? Dörzsöli a fejét, keresni kezdi a sapkáját, mert egyre jobban fázik a feje, de nem találja, körbeforog és észreveszi az utasellátót. Igen, a kávé, a kávé talán segít összerakni a mozaikokat. Bemegy a zsúfolt terembe. Sok a részeg, nincsen üres asztal, a pultnál fékez le, előkotorja az aprót, kér egy kávét. A báros nő, festett hajú, élveteg szőke, cinkosan néz rá. Hallja, hogy összesúgnak a háta mögött. Ez az, hallja, de egyebet nem tud kivenni, halkan beszélnek, s mindent elnyom a diszkózene. A nő eléje teszi a kávét. Ad egy tasak cukrot is. Beletölti, kavargatja, érzi a kávéillatot, ez végre, ha pillanatokra is, de elnyomja a rothadó káposzta eleven, émelyítő szagát. Szájához emeli, de forró, várnia kell. Türelmesen szívja be a kávégőzt, s még mindig a levegőben van, ég és föld között. Aztán a csattanás. S az éles fájdalom a térdében. Fekszik a földön, hallja a föléje hajolók pikírt megjegyzéseit: meghalt? Á, nem, csak elájult. Szívós az ürge.

De mi volt ezelőtt? Hogy került a vonatra? S ha már fölkerült rá, miért ugrott le? Meg akart halni? És hol a táskája? A pénze? Egy dundi, kövérkés angyal hajolt föléje, segítette, biztatta emelkedjen fel, menjen be a váróba, a padon ájuljon el. Az angyal, igen. A részvét a szemében. A dundi angyal. A lemezborító ismét ellibben előtte, de okult már az előbbi  kudarcból, most nem nyúl utána, nem akar itt is nevetségessé válni, nem akarja, hogy itt is felfigyeljenek rá. Hősiesen kortyol a kávéjába, égeti a száját. Sziszeg. Nincs egy gyufája? − lép hozzá egy magas, borostás arcú, kopasz katona. Odanyújtja a gyufáját. Émelyeg a füstben. Egy vagon jelenik meg, onnan jön a szag. A rothadó káposzta dögletes szaga. Kösz, adja vissza a gyújtót a katona. Te is a pesti vonatra vársz? Igen, nem tudod mikor van? Egy óra múlva talán, de itt semmit biztosan nem lehet tudni, fintorog a katona és belekortyol sörébe. Itt senki nem tud biztosan semmit. Mintha mind megőrültek volna. Csak néznek, rázzák a fejüket, röhögnek...

Émelyeg a füstben. A vagon újra megjelenik, benne a rothadó káposztafejek. A nyüvek. Csak nem hagyni nyomot − rémlik fel benne, nem érti, miért? De hol és miféle nyomot?! És a rothadó savanyú káposzta szag, mintha mégiscsak emlékeztetni akarná valamire, mintha vezetni akarná valamerre? De miért?! Nézi a katona arcát, a kávéját, s újra beleiszik. Ha forró, hát forró. Még egy óra és jön a vonat. Meg kell venni  a jegyet. Nézi a zacc ábráit. A nyomok. Valami morajlás hallatszik valahonnan. A tenger? Igen, ott fut a nedves homokban előtte egy nő. Sirályok. Sirályszar szag,  valami miatt a rothadó káposzta szagát idézi. Az ég, az ónszürke ég. De hol? A móló kövei. A szúró fájdalom a térdében. Körbeforog a terem. A részegek a füstben, a kedvesen rámosolygó báros nő, a katona aggódó arca, már másodszor kérdezi: rosszul vagy?

Kimegy.

Érzi már megint mindenki ráfigyel és megkezdődik a pusmogás. De miért? S mi lesz, ha a hatósági közegeknek is feltűnik, pusztán mert kirí a lerobbant környezetből, a szakadt figurák közül? Mi lesz, ha igazoltatják? Ha puszta kíváncsiságból megállítja egy záhonyi rendőr és az iratait kéri? De nem állítja meg, nyugtatja magát. Itt nincsenek rendőrök, viszont senki nem tud semmit biztosan. Jön a vonat? Nem jön? Pedig el kellene menni innen. De hova? És kicsoda ő? Mit keres itt? Egy lány jön neki, váratlanul. Be van rúgva, nem is kér elnézést, nekidől, megérzi az olcsó sampon illatát, hirtelen egy arc villan fel előtte, mint ködben a stoplámpa. Egy nő arca. Vigyél innen, súgja a lány és belekarol. Nem tudlak hova vinni, sajnálkozik ő, nézi a kissé bamba arcocskát és újra hányinger tőr rá.  Akkor hagyjál, jó? Elengedi, tovább tántorog. De az illata, az olcsó sampon és kölni, verítékével keveredő illata itt marad vele, végre elnyomja a rothadó káposztaszagot, s egyre egy női arc villan fel előtte.

Kisántikál a peronra. Varjak keringenek az elhagyott gyártelep felett. Az a leállíthatatlan, elviselhetetlen, iszonyatos károgás. Viszont a fekete kutyák már nem kerengenek a lelakatolt gyár kapu előtt, helyükön most egy medve várakozik. Fején cilinder. Megdörzsöli a szemét. Hangokat is hall. Ő az! Nem, mégsem ő! Megdörzsöli a homlokát, lehunyja a szemét, mikor kinyitja, nem lát semmit. Foltok. Aztán kitisztul lassan a kép, a medve cilinderestől eltűnik. Koldus ül a kapu előtt, körülötte meztelen, valahonnan ismerős, hulahoppkarikás lányok táncolnak. Elfordul. A károgás nem szűnik. A női arc előtte leng, mintha krepp-papírból lenne kivágva. Megtántorodik, zuhan, de még idejében kapaszkodik meg a falban. A rücskös vakolat felsérti az ujjait. A gyárkapu előtt, ellenőrzi, nincsen senki. A vonatot hallja megint. Zakatol a vonat. Mindent betölt a rothadó savanyú káposzta émelyítő szaga. A medve. A varjak. A koldus. A cigányok. A részeg lány. Az illemhely tükre. A rücskös fal, amely felsebzi az ujjait. S a dagadó térde. A lemezborító. Igen, abba tette a pénzét. De hol? Mikor? Lehetséges, hogy megőrült volna? Mi ez, amnézia? Maga elé mered. Hát itten vagy? − áll meg vele szemben egy magas, valahonnan szívfájdítóan ismerős fekete lány. Tétován néz rá. Hát hol lennék? Meg se csókolsz? − kérdezi a lány és hozzáhajol. Megérzi hajának jázminillatát. De hiszen te? − mered rá és az illata vezeti, könyörtelenül vezeti oda, ahova nem is akar menni. De hiszen te halott vagy! Ez nem lehet! Te nem lehetsz itt!...

Nézi, beszívja az illatát, az arca hideg. S a kocsi megpördül az úton. A feketeség megállíthatatlanul rohan szembe vele megint...Éjszaka, a kórházi ágyon, amikor megtudja az éjszakás nővértől, hogy a kocsit vezető hölgy és a fekete lány...

Te szegény, szegény, hallja. Mi van veled?

Bámulja az ismerős arcot, megsimogatja. Szorítja a hideg kezet. Mindig hideg volt a keze. És a lába is. Csak belül, belül volt forró, mint  a kályha. De különben mindig fázott. Ezért is akart Kaliforniába menni. Délre. A melegbe.

Mit keresel itt? − kérdezi, de Andi helyén csak az illata. Kérdőjelek a lemezborítón. Véres ujjbegyei. A rücskös fal. A kétségbeesetten károgó varjak.  A cilinderes medve és a koldus.

Te szegény, szegény − érzi meg váratlanul az Andi kezét a homlokán.

Mit keresel itt? − kérdezi szigorúan, de nem fordul meg. Érzi, hogy halott felesége hozzásimul. − Ez hogy lehet? Értem jöttél? Hogy elvigyél oda? Értem jöttél? − kérdezi megint, s remegve várja a választ.

Érted jöttem vissza, de nem maradhatok sokáig. Gyere! − fogja karon és húzza, vonszolja magával. A gyárkapu lakatja csattan a földön, a koldus kalapja mellett. a medve meghajol, lengeti cilinderét. Egy kis szobába mennek be, valahol hátul. Az ajtó alig látszik a falban. Kis vasajtó a falban. Tégy tüzet! − hallja Andi türelmetlen hangját. − Fázom. Mióta nem vagy velem, mindig fázom. Azóta fázom. – Leül a vetetlen ágyra. Harangoz a lábával. Ő újságpapírt talál a sarokban, összecsavarva rakja be a kályhába, faágakat rak rá keresztbe, hosszába, öngyújtójával gyújtja meg. Füst. A tűz meghitt, duruzsoló hangja. Fények. Andi az ágyon. Már meztelen. Gyere ide!

Rábukik, öleli, valahogy megszabadul bundájától, nadrágjától. Hideg vagy, suttogja iszonyodva. S egyre jobban fáj a térde.

Hideg vagyok, suttogja. Mióta nem vagy velem, ilyen hideg vagyok, sőt még hidegebb.

Fellobban a tűz.

Te tudod, hogy ki vagyok én? − fordul szembe vele.

Igen − mondja Andi és vacog. − Dideri Dirnek neveztél?...Emlékszel? Vacogányi Vacognak. Ölelj meg... Ölelj magadhoz. Fázom.

Csak fát teszek a tűzre, húzódik el, s érzi, ebből a szobából a rettegés többé ki nem költözik. Azt akarom legyen meleg.

Gyere ide! Nem maradhatok sokáig. Nincsen sok időm. Vissza kell mennem. Gyere már, ne vacakolj, gyere!

El akar vinni magával, fogalmazódik meg benne a félelem. Fát tesz a tűzre. Vissza kell menned? − fordul az ágy felé, a mezítelenül, türelmetlenül őrá váró Andi felé. Hova?!

A lángok villódzó fénye a testén. A szeme. A kökénykék szeme. A hideg érintés a homlokán. A varjak, a károgó varjak. Csak nem hagyni nyomot. Csak nem maradni, mert elvisz. Oda visz, ahol ő van. De hol van ő?

Gyere ide!

A hangja. A szeme. A lángok forrósága. A tűz. A visszfények. Nincs is ott. Az ágyon egy csontváz.

Iszonyodva menekül. A lángok manósipkái villódznak még, aztán ellobbannak. Egy sötét folyosón megy előre. Lánccsörgés hallatszik. A falat tapogatva, lábát húzva megy. Csak nem hagyni nyomot, húzza el a kezét a faltól. Egy teremben két mezítelen nő és egy férfi. Anna és Laura, döbben meg. Nem, ezt nem viselheti el. Ez már mindennél több. Kicsordul a pohár. Magát látja, amint üvöltözve, káromkodva öltözik és elfelejti kivenni a pénzt a lemezborítóból. Nem várja meg a páternosztert, a nők meztelenül szaladnak utána, kérlelik. Nyílnak az ajtók. A hajnali utcán taxit int le. Egy söntés, valahol a Keletiben, egy erdélyi vonatot keres részegen, aztán felül egy tehervonatra, káposzták közé. Kolozsvárig kialszom magam, gondolja még, lesz ami lesz, aztán  Záhonynál terepszín egyenruhás, ukrán katonák rugdalják. Menekül előlük, elcsúszik a káposztafejeken, rothadtak már. Lehet, hogy meg is lökik? Leesik? Vagy leugrik a vonatról? Hát nem mindegy? Egyre jobban szaggat a lába. Látja még, hogy a földön fekszik, aggódó arcok hajolnak föléje. Maghalt? Á nem, csak elájult. Állj fel, bíztatja a pufók angyal részvevően. Ne itt ájulj el, mert megfagysz. A katonák röhögnek, az egyikük célba is veszi, de nem lő, megindul a vonat. A félhomályos folyosón rohan tovább. Üres szobák maradnak mögötte, lengenek az ajtók a huzatban. Mögötte a rém. Érzi a dübörgését. Akkor is be akart jönni, amikor a mezítelen nő ült a zongoránál lovagló ülésben és hosszú haját lobogtatta a huzat, mint egy zászlót és azt mondta: ne higgy az ördögnek, lehetnek titkaid előtte! Egyre jobban fáj a térde, de érzi, ha lassít, a rém utoléri. Egy nyitott teremből mezítelen, hulahoppkarikás lányok integetnek, de nem áll meg. Rendületlenül vonszolja maga után az egész bagázst, emeli a lábát. Csak nem megállni, csak nem hagyni jelt...A folyosó hirtelen szakad meg, ásító üreg előtt torpan meg, lába még a levegőben, kétségbeesetten egyensúlyoz, az üregből mozgás hallatszik, csápok undorító neszezése. A pókbolyok. Háta mögött nagyokat csattan a rém talpa a folyosó kövén. Közeledik. Lenn meg a pókok várják. Hogyan tovább?! Megcsúszik, felsikolt és zuhan. Hirtelen látja meg Anna föléje hajoló, aggódó arcát. Szemében részvét. „Rosszat álmodtál, szívem?” − kérdezi és simogatja az arcát. A szobában félhomály, a képek körvonalai fenyegetően villannak meg a falon, a zongora olyan, mint egy ugrásra kész állat. “Megszöktem álmomban” − dadogja. “Igyál − nyom kezébe egy üveg sört Anna. − Igyál, ez jót fog tenni.” Nézi az arcát, tágra nyíló, zöld szemeit. Először a balban látja meg a szívének szegeződő lándzsát, azután a jobban is. A mozaik lassan áll össze, de összeáll. „Elfutottam álmomban − kortyol söréből. − Itt hagytalak. Berúgtam a Keletiben, egy tehervonattal akartam hazamenni, de rossz vonatra szálltam fel.” „Jó, hogy csak álmodban − mosolyog Anna és hozzásimul, melengeti. − Hideg vagy.” „Megfáztam − magyarázza ő. − Hideg volt Záhonyban.” „Hol?!” „Az ukrán határon. Mert ott tértem magamhoz, s nem volt nálam a sapka, fázott a fejem, tüsszögtem.” „Készülj − emelkedik fel Anna. − Ahmed elment autót bérelni, ha visszajön indulunk Somlóra.” „Hová?” „Hát nem emlékszel? Még az este, a Mátyás pincében megbeszéltétek, hogy elmegyünk. Elterveztétek, hogy megmutatjátok nekünk is azt a kopár hegyet, amelynek tetején, Szent Iván napján boszorkányok táncolnak a holdfényben.” „Nem emlékszem. Mintha tíz éve lett volna, s az álom is elsodorta.” „De mit kerestél Záhonyban, nem értem?!” „Rossz vonatra szálltam fel részegen, ott aztán magamhoz tértem, kóvályogtam, volt nálam némi Vilmos körte, apró, kávét is ittam az utasellátóban, láttam egy cilinderben ágáló medvét, és találkoztam Andival is. − Figyeli a hab haló-szerűen terjeszkedő, csipkés ábráit a sörösüveg belső felén, lassan forog vele körbe az ágy. − Hívott magával. Fázott is. Tudtam, ha odamegyek hozzá, hogy megmelegítsem, többé soha nem enged el, és elvisz magával. Féltem.” Anna iszonyodva bámul rá s elhúzódik. − „Hová? Nem értem! Hová visz el?” „Na felébredtél végre, te hétalvó?! − jelenik meg szőke parókában, farmerben, piros trikóban Laura. − Menj a vécére, zuhanyozzál, kész a kávé is, azonnal itt van Ahmed és indulunk. Csipkedd  már magad egy kicsit...” Szabó feláll, megtántorodik. Képtelen ráállni a jobb lábára, sziszeg. „Mi van?” − ugrik oda hozzá Anna. „A térdem!” − mutatja lila, dagadó térdét. „De hát mikor ütötted meg? − ugrik oda hozzá elképedve Laura is, s az ágyhoz támogatják. − Hol?”  Amikor leugrottam a vonatról” − magyarázza  ő csüggedten. „Milyen vonatról?!” „Álmában” − fintorog Anna. “Egy tehervonatról.” „És miért?” − néz rá döbbenten Laura, s látszik rajta, hogy nem ért semmit. “Mert belém kötöttek az ukrán katonák.” − legyint ő, és újra érzi a mindent átható, rothadó káposztaszagot. Émelyeg. Mintha Andi is itt lenne. Oly távol, oly közel...




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében