„Borostyánkőbe én be nem fagyok,...”
(József Attila: Medáliák)
Minden művész tiltakozik sorsa ellen, mert minél zseniálisabb, annál több gonddal, bajjal kell megküzdenie. A művészre kimért „büntetéseket” egyszerűen azzal könyveljük el, hogy: SORSSZERŰ. Haj, aki tüzet lopott az Istenektől, annak bűnhődnie kell! Könnyű, sikerekben gazdag művészpályát csak az egészen kis tehetségű alkotóknál találunk, még ott is kivételnek számít. Szinte azt mondhatnánk, hogy a MŰVÉSZ szó szinonímája a MEGPRÓBÁLTATÁS. Rendjén valónak érzi ezt az emberiség, a mindenfajta alkotói tevékenység természetes velejárójának. A történetírás néha édeleg is a művészsorok tragikus voltának kiteregetésével, kiszínezésével. Ehhez néha még maguk az alkotók is hozzátesznek egyet s mást, mintegy elébe sietve az amúgy is elkerülhetetlennek: a művész élete teljes (néha zabolázatlan) kiteregetésének. A 20. századra a bulvársajtó képében szabadalmazott iparág nőtt ki a semmiből, amihez a filmek milliónyi meghamisítása sok mindent hozzáragasztott, ezzel is növelve a hazug sajnálatot. Furcsa állapot ez: mintha irigyelnék a művésztől mindazt, amit sikerül a felső dimenziókból elhoznia, és ami annyi örömet és szépséget, szellemi kielégülést jelent számunkra. Elfogadják az AJÁNDÉKOT, de NEM VISZONOZZÁK. A „hálátlan jelenkor” és a „hálás utókor” címkék minduntalan feltűnnek a művészekről szóló írásokban.
A legtöbb művész nem is vágyik a tömjénezésre, hiszen teljesen lefoglalja egész lényét az a fantasztikus erőfeszítés, amivel ismételten behatol a felső, nagyon távoli szellemi energiadimenziókba, ahonnan újabb anyagokkal megrakodva tér vissza közénk. Jólesik, ha elismerik a munkáját, mégjobb, ha biztos megélhetést is kínálnak érte cserébe. Ez utóbbi létfeltétel is ahhoz, hogy munkáját nyugodtan végezhesse. De nagyon gyakran még ez sem adatik meg a művésznek: állandó egzisztenciaharcban emésztődik fel. És ez – a maga nemében egyedül is – megsemmísitő állapot, ami még tetéződik is valamilyen betegséggel, szervi fogyatékossággal, rövidre szabott, egészséget elemésztő élettel.
Beethoven megsüketül, Bachot, Haendelt és más nagyokat a szemük fényének elvesztésével sújtja a sors. Sokat a legzseniálisabbak közül – rendkívül sietős életút után váratlan halál gyűr le (Mozart, Schubert).
Miért ez a sok büntetés? Kézenfekvő lehetne az a válasz, hogy a sors féket rak a különösen nagy, rakétaként száguldó tehetségekre. Erre szükségük is van, annyira, hogy néha szinte áldás a sebesség megfékezése életükben. De ebből is megárt a sok. Lennie kell még valami más oknak is. A világ: okok és okozatok összefüggése. A művészi erőfeszítés rendkívüli voltát, sikerét az életút sikertelenségével kell kiegyensúlyozni. És fordítva: minél kisebb a művészi munka eredménye, annál nagyobb elismerés hozza egyensúlyba a mérleg két szárnyát.
Az ember fél rányitni a felsőbb szellemi világok dimenzióira. MÉG FÉLELEM TÖLTI EL, de éppen a 20. században, és főleg napjainkban, sok tiltott kaput kitártunk a felsőbb világok valósága felé, hiszen ezek a világok az igazi VALÓSÁGOK, a földi valóság csak ennek egyik megjelenési formája, alárendelt valóság. A művész ide hozza le az igazi VALÓSÁG képeit, formáit, szerkezeteit, tehát igazi területe a felső dimenzióban van, ott van otthon, oda tartozik. Ez mélységesen megkülönbözteti az átlag emberi sorsoktól, eleve más valóságban él és alkot. A társadalom érzi a különbözőséget és akként is kezeli. Akárcsak a kagyló a bekerült idegen testet, gyöngyházzal burkolja be. A gyöngy egyszerre majd értékesebb lesz a kagylónál. A 20. században ez a folyamat is a visszájára fordult: a művész elkezdte ÖNMAGÁT gyöngyházfényű zománccal beborítani, önmaga termelte ki a gyöngyöt, és nem a társadalom „építette” köréje. Ebben a gesztusban már a „hálás utókor” elismerését materializálták a művészek, és a köréjük gyúlt csodálók hada. A reklámhadjárat, a biztos technikával megszervezett imázs kialakítása fölébe került a tartalomnak: az imázst csodáljuk, nem a művész valódi alkotásait. Fantasztikus aránytalanságok tanúi lehetünk: a sztárkultusz eluralta a művészetnek azt a komoly területét is, amely eddig teljesen mentes volt ettől. A művész ma már nem keresi a felső Valósághoz vezető utakat, belemerült a földi valóság mesterséges csillogásába. A művész sorsa kétségtelenül jobbra fordult, de a művészet sorsa annál rosszabra.
