A Helikon és szerkesztőgárdája nemigen él a megemlékezés-alkalmakkal, nem szokta ünnepelni és ünnepeltetni magát. Ám a folyóirat ötszázadik megjelenésének pillanatában, úgy gondolom, „illendő” számbavenni, mire vállalkoztunk, s valamiféle mustrát tartanunk, már csak azért is, mert nem sok olyan önmagát irodalmi folyóiratnak valló időszakos kiadványt szerkesztettek e tájon, mely ekkora megjelenésszámot megért – ennek a többszörösét egyedül a „lapelőd”, az UTUNK; igaz ez nagyobb részt hetilapként több mint negyven esztendő alatt. A Helikon legkövetkezetesebben talán éppen a fejlécen szereplő „irodalmi folyóirat” önmeghatározásnak tudott megfelelni, miután hasábjait megjelenése pillanatától (1990. január) elsősorban a szépliteratúra kortárs- alkotásai foglalják el (annyi verset például, mint a mi folyóiratunk egyetlen Romániában megjelenő magyar időszakos kiadvány sem közöl), miközben oldalain a legkülönfélébb irodalomtárgyú dolgozatok, kritikák; műveltségünkről, kultúránk történetéről szóló esszék, tanulmányok is folyamatosan megjelennek. Ezek őszterjedelme egy-egy Helikon-számban mintegy 100 könyvoldalnyi lehet – nem nehéz tehát kiszámítani ez mára hány csinos kötetet tenne ki…
… Ha a Helikon „felmenőit” próbálnánk számbavenni, melyeknek hajdani „megléte” az utódot valamiképp jövőbeni megmaradásra készteti-kötelezi – nos, igencsak „sok a múlt”. Hiszen maholnap 200 esztendeje, hogy Kolozsváron a Döbrentei Gábor alapította Erdélyi Múzeum megjelent, azóta itt kisebb-nagyobb megszakításokkal az irodalomnak máig volt s van fóruma. Nyilván szüksége volt s van erre itt valakinek. Mivelhogy a mindenkori magyar kultúra keleti régiójának ezen a pontján vonultak át, s részben máig itt keresztezik egymást az irodalom és a művészetek karavánútjai (bár az elmúlt évtizedekben jó időn át sajnos inkább kelet-nyugati volt a vonulásirány). S ha már a múltat vallatjuk, érdekes megfigyelni, hogy a XX. század első világégése után, amikor a történelmi Magyarországról egész országrészek szaggattatnak le, a magyar irodalom nemcsak, hogy megmarad a hajdaninak egyharmadára cövekelt magyar államhatárokon kívül, hanem kényszerűségből ott is kisarjad, ahol azelőtt alig létezett, jóllehet az „új gazdák” erre az irodalomra ott immár mint nem kívánatos kultúra hírlelőjére tekintettek. Kolozsvárnak mindezek ellenére a két világháború közötti években két jelentős irodalmi, művészeti folyóiratra is lesz: a Pásztortűz és az Erdélyi Helikon (1936–37-ben Helikon) s harmadikként a szélesebb profilú úgymond „társadalom-tudományos” Korunk, amely az irodalomközlésből ugyancsak részt vállal (s teszi ezt majd az 1957-es II. folyam újraindulása után is). 1946-tól aztán az Utunk lesz Kolozsvár magyar irodalmi fóruma, ahol az elkövetkező 43 évben napvilágot látnak majd a korszak legremekebb verssorai, csakúgy, mint a leggyalázatosabb „hódolat” szövegei – cifravegyesen…
A „mi” Helikonunk a lapelődök közül ama hajdani „erdélyi…”-nek az irályát próbálta valamiképp „maivá-gondolva” követni, amennyiben az új irodalmi törekvéseknek, sőt a legújabb ifjúi próbálkozásoknak úgy szándékozott teret biztosítani, hogy eközben a mindenkori magyar irodalom és kultúra értékei ugyancsak szem előtt tartassanak… Ezen elképzelésünket márcsak azért is teljesíthetőnek gondoltuk, mert közben igyekeztünk a rétegkultúrák fórumait, médiáját jellemző kizárólagosságokat kerülni. No meg hovatartozásbeli-emberi méltóságában lehetőleg senkit sem sérteni. Mint ahogy arra is odafigyeltünk, hogy eszmei, világnézeti, ideológiai krédók mentén adódható „törésvonalak” ne szabdalják szét a lap hasábjait. Kuncz Aladárnak a kisebbségi állapotáról 80 esztendővel ezelőtt írott sorai számunkra ugyancsak máig érvényesek: … „szorongatott helyzetükkel (mármint a kisebbségiekével) együtt jár, hogy szemük nagyobb távlatokra nyílhat és idegrendszerük érzékenyebben foghatja fel az egymásba folyó és egymásra ható műveltségi áramlatokat. A kisebbség csak politikában kisebbség, irodalmában és műveltségében maga az egyetemesség.”
A Helikonnak mára – hitünk s meggyőződésünk szerint – sikerült a határok nélküli magyar irodalom kolozsvári műhelyévé válnia, mint ahogy a miénkhez hasonló műhely lett Marosvásárhelyen a Látó és Csíkszeredában a Székelyföld. És miközben az utóbbi évek Európa-ígéretei azt sugallják, hogy „már a jövőnk sem a régi” – a sokországos magyar irodalmi hazának ebben a zugában rég ideje nem rajzott elő annyi tehetséges ifjú ember, mint az elmúlt két évtizedben. Lenne hát értelme a megmaradásának. Bár erre törekedvén, néha úgy érezzük, sorsunkban Sziszüphosz agyonértelmezett története kísért.
