"már a jövőnk sem a régi"
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 6. (500.) SZÁM - MÁRCIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Szilágyi István
500 bizony
Karácsonyi Zsolt
Hídavatás
Kántor Lajos
Dávid Gyulával Szárhegyen
Mike Ágnes
"Az emlékezés nem luxus, hanem munka"
Szőcs István
Jegyzet - Ciki, camp - giccs?
Egyed Ákos
Helyzettudat és vállalás
Szálinger Balázs
Lemminkeinen monológja
Egy kolozsvári tűzfalra
Zsidó Ferenc
A zíró és a nyelve
A megfigyelő
Szántai János
A pásztor
Király Farkas
Vattacukor
Ölelés
Balázs Imre József
A Serény Múmia-csomópont
Matei Vişniec
Beszélgetések a város kutyájával
Londonban
Most már tudjuk miért
Jancsó Miklós
Újra színházi törvényekről
Fábián Lajos
Fegyver a szó
Szombati István
Félsz a nyártól, Ödi?
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - Betör a könnyű komponálás
Áprilisi évfordulók
 
Kántor Lajos
Dávid Gyulával Szárhegyen
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 6. (500.) SZÁM - MÁRCIUS 25.

Dokumentumkötetet szerkeszt – Zöld Lajos kezdeményezésére, a nagyrészt Z. L. által megőrzött, ajánlott szövegekből, a korabeli lapközlemények és emlékezések felhasználásával – Dávid Gyula, aki (hihetetlen!) 80. életévének közeledtével sem lankad az irodalomtörténeti igényű munkában, a kiadói aktivitásban. Persze, nem ő időzítette a kerek évfordulóra Gyergyószárhegy, az 1980-as (és az 1990-es, majd 2000-es) szárhegyi írótalálkozó megidézését, ám ezzel jó alkalom teremtődik Dávid Gyula munkásságának jellemzésére. Annál szívesebben teszek erre az összekapcsolásra kísérletet, merthogy a „Román–magyar és magyar–román fordítói napok” bölcsőjénél magam is ott álltam, s az évtizedekkel elválasztott három találkozó számomra is fontos emlék, pontosabban: emlékeztető, hogy miben voltunk – és hogy miben vagyunk.

1956-tal kellene kezdeni, amikor visszatekintünk Dávid Gyula pályájára (szenvedő alanyként és kutatóként, kiadói szerkesztőként e múlt megismertetéséért sokat tett, mindenekelőtt az 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 című Polis- és EME-kiadvány elkészítésével); az egyetemi évek, az írók házsongárdi sírgondozása felől lehetne indulni, hogy egy nagy kihagyással (a hosszú börtönidőszak átugrásával) az újratalálkozás lehetőségeit, alkalmait felvillantsuk. Nekem futó – meglepő – benyomás, ami neki az adott körülmények közt kényszerűen, ám tisztességgel vállalt munka volt: a vízszerelő szerszámosláda cipelése egy nálunk esedékes házi javítás délelőttjén (délutánján?). Aztán méltóbb találkozások, a Korunk megbízható külső munkatársával, egyre fontosabb szövegek írójával-közlőjével. (Azt gondolom, a Közép-Európa vándora címmel kiadott Korunk-dossziénk első kötetében az 1972-ben írt tanulmánya, a Világirodalmi és komparatisztikai tájékozódás méltón képviseli a szakmájához visszatérhetett D. Gy.-t, de a folyóirat-repertórium további érdemi adatokat mutatna fel az 1990 előtti és utáni szakaszból.) A Kriterion-szerkesztő pedig igényes és pontos kritikai megjegyzéseivel „visszaadhatta a kölcsönt” – hiszen már a Romániai magyar irodalom 1945–1970-nek ő volt a kiadói gondozója, és ez a hivatalos-szakmai kapcsolatunk folytatódott a nyolcvanas években (de még 2000 után is, Polis-égisz alatt).

A körülmények hozták, hogy Dávid Gyula a Bolyain elindított Tolnai Lajos-témától jó időre (rossz időre?) a román irodalom és fordítás, a kapcsolattörténet irányában térült el, mégsem mondanám ezt veszteségnek. Bizonyíték lesz rá a gyergyószárhegyi dokumentumkötet. Domokos Géza, a hajdani marosvécsi találkozók pótlására közösen kigondolt-megvalósított 1980-as írótábor hivatalos szervezője, a meghívó Kriterion igazgatója természetszerűen Dávid Gyulát kérte-bízta meg az egyik vitaindítóval, és ő ugyancsak természetszerűen lelkiismeretes mérleget készített a román irodalmi művek magyar fordításának több mint száz évéről, különösen az újabb évtizedekről, no meg a hiányokról. Azon a bizonyos harmadik napon, amelyen Irodalmunk és közönsége fedőnév alatt legfájóbb nemzeti-nemzetiségi gondjaink kerültek terítékre (itt hangzott el, Domokos Géza zárszavában: „a romániai magyar irodalompolitika – akár akarjuk, akár nem – nemzetiségi politika is egyben”), a jegyzőkönyv tanúsága szerint Dávid már nem szólalt meg, viszont ő bocsátotta a Korunk rendelkezésére (1980. 9.) az általa lejegyzett felszólalásokat. (Azt már nem tudom, hogy a közlés – illetve a följelentések – nyomán támadt bukaresti égzengés elérte-e D. Gy.-t; a Korunk szerkesztői majdnem belebuktak, belebuktunk, és Domokos Géza ugyancsak megkapta a magáét a központi bizottsági elvtársaktól.)

1990-ben ismét alkalma nyílt Dávid Gyulának – félelmeinktől megszabadultan, de az új (nacionalista) fenyegetettség tudatában – szólni a kiadáspolitika sajátosságairól, a közben eltelt évtized (románból magyarra fordított szerzőket és műveket is érintő) tiltásairól. Egy jellemző és igencsak pontos Dávid Gyulai megfogalmazás a korábbi hosszú távú kiadói tervezésről: „...az volt a magyarázata, hogy a romániai magyar kultúra egykori irányítóinak meggyőződése (miszerint »egymás megbecsülésének első lépcsőfoka egymás megismerése«, ahogy Jókai mondotta másfélszáz éve, vagy a József Attila-i felszólítás: »rendezni végre közös dolgainkat...«) összeegyeztethető volt a kommunista ideológiának azzal a jelszavával, amely a népek testvériségét hirdette. A jelszó, tudjuk, hogyan próbálta eltakarni a legkíméletlenebb népelnyomást, beolvasztást és népirtást. Itt azonban arról volt szó, hogy ugyanez a jelszó jó szándékú emberek számára alkalmat adott hosszú távra kiható szellemi misszió teljesítésére, hosszú távú tervek készítésére.” Teoretikus és gyakorlati megközelítés jellemezte Dávid Gyulának 1990-ben szövegezett fölvezetését, magyarok a románokról, románok a magyarokról alakuló tudásának, felfogásának realitásairól. Egy másik fontos idézet innen: „Olyan műveket kell végre az olvasó kezébe adnunk magyarul, amelyeket eddig – »ideológiai métely«-nek minősítve – kiátkozott a román szellemiségből a hivatalos kritika. Ki kell adnunk azok műveit, akik kénytelenek voltak elhagyni hazájukat, mert meg akarták őrizni a szellem szabadságát, s akik az emigrációban egy európai román szellemiség képviselői voltak és ma is azok. A román kultúra határai azonosak a román nyelvet beszélők lakóhelyeinek összességével, s ennek a ma már egyetemesen elismert ténynek könyvkiadásunkban is tükröződnie kell.” Ugyanitt igényelte Dávid Gyula azoknak a műveknek a hozzáférhetővé tételét magyarul, „amelyek segítenek abban, hogy megértsük a ma oly erőteljesen felburjánzó szélsőséges nacionalista nézetek természetét, gyökereit, politikai meghatározottságait.” Nem veszítette érvényességét az sem, amit Dávid (2000-ben) a barátságról, „előregyártott képleteinkről” és az alapvetően megváltozott magyar–román viszonyról, a „próféciák” időszerűtlenségéről elmondott, föl nem adva a sok éve megkezdett munka folytatásának szándékát, a „fordulóponton” sem: „...ne veszítsük el a reményt, vagy amint Szilágyi Sándor két esztendővel ezelőtt fogalmazott, »ne veszítsük el a kétségbeesésünket«, de legyünk tudatában annak, hogy nemzedékünknek – és ezalatt a hozzám hasonló öregek nemzedékét értem – egyetlen dolog, amely még megadatott, vagy amit még megtehetünk, éppen az, hogy csökönyösen higgyünk e helyzet feloldásának lehetőségében, és amennyire még erőnk, eszünk engedi, álljunk ennek a munkának a szolgálatába, mert ha most nem tesszük meg, akkor nem tudni, mikor lesz meg az eredménye.”

A realitásérzék szólalt meg Dávid Gyulában, Dávid Gyula által akkor is, amikor az új (a 2000-es) találkozón erdélyi, romániai magyar irodalmi gondjaink élére a kommunikáció, a „vélemény-, érték- és ítéletcsere” hiányát, akadozását helyezte. Marosi Péter egykori Utunk-beli munkájára, a kritikai visszhang szervezésére emlékeztetett, ami azóta is hiánycikk irodalmi sajtónkban – de a magyarországiban is, ahol „van 96 irodalmi folyóirat, a legutolsó számításom szerint, és mindegyik a maga kis utcájának irodalmi szimpátiája szerint kiválasztott műveket szereti, a többiről pedig egyszerűen nem vesz tudomást”.

Gyergyószárhegy ugyan mindmáig nem tudott Marosvécs magasába emelkedni, de néhányszor bizonyította, hogy a Szármány-hegyén fekvő régi ferences kolostorban az írók is érdemleges igéket hirdetnek. És ezekben a hétköznapokra szánt igehirdetésekben, vitákban Dávid Gyulára igencsak hasznos volt és hasznos maradt odafigyelni.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében