"már a jövőnk sem a régi"
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 6. (500.) SZÁM - MÁRCIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Szilágyi István
500 bizony
Karácsonyi Zsolt
Hídavatás
Kántor Lajos
Dávid Gyulával Szárhegyen
Mike Ágnes
"Az emlékezés nem luxus, hanem munka"
Szőcs István
Jegyzet - Ciki, camp - giccs?
Egyed Ákos
Helyzettudat és vállalás
Szálinger Balázs
Lemminkeinen monológja
Egy kolozsvári tűzfalra
Zsidó Ferenc
A zíró és a nyelve
A megfigyelő
Szántai János
A pásztor
Király Farkas
Vattacukor
Ölelés
Balázs Imre József
A Serény Múmia-csomópont
Matei Vişniec
Beszélgetések a város kutyájával
Londonban
Most már tudjuk miért
Jancsó Miklós
Újra színházi törvényekről
Fábián Lajos
Fegyver a szó
Szombati István
Félsz a nyártól, Ödi?
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - Betör a könnyű komponálás
Áprilisi évfordulók
 
Mike Ágnes
"Az emlékezés nem luxus, hanem munka"
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 6. (500.) SZÁM - MÁRCIUS 25.

Ha az irodalomra úgy tekintünk, mint nyitott térre, amely szövegeket, képeket, hangokat, sugallatokat, alakokat fogad be, akkor megállapításunk tökéletesen ráillik Umberto Eco ötödik regényére, amely tavaly jelent meg magyar fordításban. A rózsa neve, A Foucault-inga, A tegnap szigete és a Baudolino könyvek szerzője ezúttal valami mással arat sikert, új megvilágításba helyezve a regény műfaját. A Loana királynő titokzatos tüze regény, képes regény, s közben minden helyet kap benne: mese, vallomás, reklámplakát, slágerszöveg, folyóirat – igazi papírmemoárt tartunk kézben. Ez a sokféleség rendhagyóvá és rendkívül olvasmányossá teszi Eco művét, amelyben a főhős, Giambattista Bodoni, becenevén Yambo, önmaga életét próbálja visszaszerezni, megismerni. Meglehetősen szubjektív utat jár be, az eltűnt idő, de főként eltűnt önmaga nyomába ered, nem megszokott Proust-hősként, hanem érzéki emlékeket rekonstruálni akaró emberként. Ő az a típus, aki az eltűnt időt létszükségletként kezeli, s csak akkor tud  továbblépni, ha egykori helyzetekre válaszokat talál és önmagát megismeri. 

1991-et írunk. A hatvanéves antikvárius egy baleset után felébred a kómából, s bár gond nélkül felidéz matematikai képleteket, idézeteket, könyv- és verscímeket, híres történelmi eseményeket és személyeket, semmire sem emlékszik, ami személyes. Tudja, hogy hogyan kell fogat mosni, járni, autót vezetni, de mindaz, ami egyéniséggé, személyessé, egyedivé teszi az embert, hiányzik belőle. Ez a felismerés arra készteti feleségét, Paolát, hogy küldje el férjét gyermekkorának helyszínére, Solarába. A vidéki ház a maga padlásával és titkos kápolnájával beszippantja Yambót a harmicas-negyvenes évek világába. A kor hangulatát egykori iskoláskönyvek, divatlapok, cigarettásdobozok, bélyeggyűjtemények, fényképek, saját versek, ponyvaregényfüzetek, képregénykötegek, lemezek keltik életre. A figurák hol képet, hol nevet idéznek föl, s ezek annyira élesen cikáznak át gondolatain, hogy Yambo szentül hiszi, létezniük kellett valaha, valahogy, valahol. Az önmagát felépíteni és megismerni akaró antikvárius gyermekkorának legmeghatározóbb olvasmányait habzsolja, s közben folyton átjárókat keres közelmúlt és régmúlt, a valóságos és valóságnak hitt események között. Visszafelé él az emlékezés örvényében, akárcsak egyik történetének kedvelt hőse, Pipino.

Miközben lépten-nyomon egy-egy reveláció küszöbéhez ér, köd lepi be a térséget, s visszamerül a kiismerhetetlenségbe. A köd „még mindig” és „már megint” motívumként szerepel a regényben, az önkeresés legállandóbb környezete. Mindvégig ott gomolyog, „csak egy-egy cím visszhangja lyuggatta át itt meg ott...”. Eco a narráció  kereteként is felhasználja: a regény első oldalán megjelenő, majd végig domináló vízpára, amit köztudottan a fehérrel, világossal asszociálunk, a narráció végén sötétségbe csap át, a hős bizonytalanul teszi fel a kérdést: „Miért feketedik el a nap?”. Yambo lázasan gyűjtögeti a világirodalom köddel kapcsolatos idézeteit. A „zajokat bebugyoláló, formátlan fantomokat ébresztő köd” (E. A. Poe) ellepi emlékeit, így az idézetekben megelevenedő tárgy személyes életének legjellemzőbb oldala lesz. Ilyen labirintusszerű a papírtenger is, amely mindamellett, hogy kordokumentum, útvesztő is egyben, ugyanis a főhős nem tudja, ki ő valójában – az a Yambo, akit nacionalista propaganda-képeslapok, akit az iskolai köznevelés, vagy az, akit Bóbita és a törhetetlen pohár története formált? Lehetséges ének rajzolódnak ki, hol Sandokannal, hol Sherlock Holmesszal azonosul, hol pedig fékevesztett vad, aki tízévesen meg akar halni a halhatatlan Itáliáért.

Mikor már-már azt hinnénk, hogy sohasem lesz vége a keresésnek, az önépítkezésnek, s talán unjuk is a sok utalást, amit igazán az olaszok értenek, szembesülünk Loana hercegnő történetével, a feltámadás tüzének őrzőjével, ami ismét regényes fordulatot visz az emlékezésbe: „...hülye egy történet volt. De úgy járhattam vele, mint Pipino úrral. Olvas az ember kicsi korában egy tetszőleges történetet, majd az emlékezetében tovább szövi, alakítgatja, felmagasztosítja, és végül akár mítosszá is avathatja a legegyszerűbb semmiséget. Tény, hogy nyilván nem maga a történet termékenyítette meg az én szunnyadó memóriámat sem, hanem a címe. A titokzatos tűz elbűvölő kifejezés lehetett, a lágyan csengő Loana névről nem is beszélve, még ha a viselője amúgy egy bajadérnak öltözött szeszélyes kis csitri volt is. A gyerekéveimben - sőt, talán tovább is – nem egy képmás, hanem egy hangkép lett rajongásom tárgya. A 'történelmi' Loana feledésbe merült, én pedig újabb titokzatos tüzek hangsugallatait követtem.” Eco írásművészetének erénye, hogy az összefüggések leplét csak a regény utolsó oldalain rántja le, s ezzel mindvégig nyitva hagyja a kérdést, hogy kit, milyen tündéri és kiismerhetetlen arcot, milyen fölülmúlhatatlan érzést keres Yambo. Az első szerelem felé lök minden, keservesen, az emlékezést megszenvedve. 499 oldal csupa kérdés és keresés, ködös utazás, hogy a végén a főhős rádöbbenjen: Lila Saba arcáért rajong, a kamaszkori szerelmet keresi, akinek lénye vezet el ahhoz, hogy a hatvanéves ember önmagát visszanyerje, újraértékelje.

A regény három részből áll: A baleset, Papírmemória és Hazatérések. Ezek között időtorlódások vannak, s ez a szerkezeti megoldás izgalmassá teszi a művet. Az első részben még Milánóban vagyunk: a kórházban, otthon és az antikváriumban. Mindaz, ami Yambót körülveszi, idegen számára. Bár benne él, róla szól, nem az övé- nem tudja a környezetet és a jelent magáénak érezni, ezért szükséges a távollét, mind időben, mind térben. A vidéki ház szembesíti a régmúlttal, az emlékekkel, ifjúkori önmagával. Az iratok közötti böngészés viszont felkavarja, ezért ismét kómába esik, s ebben a záró részben, a tulajdonképpeni hazatérésben fogalmazza meg gondolatban mindazt, ami a papírmemóriában fölsejlett. Itt már nem csupán homályos, ködös, mozaikszerű emlékek tobzódnak, hanem a látszatcsoda, Lila arca elevenedik meg, s az ő alakja meghódít minden emléket, minden megismert és (újra) felfedezett pillanatot. Ez a belső kapcsolat a könyv utolsó oldalán rávezet az egész regény lényegére. Igen, nagyon is érdemes végigböngészni a kalandokat, hogy aztán a végső elszámolásnál megértsük a könyv címét, belső kontextusát.

Yambo önmagával való találkozása felidézi a dzsessz, John Wayne, a képregényfüzetek, a ponyvairodalom, de a második világháború időszakát is, így a regény lapjain nem csupán egy ember saját magában való búvárkodását kísérhetjük figyelemmel, hanem kultúrhistóriai láncokat, folytonosságokat és töréseket, változásokat, újdonságokat, másságokat is felfedezhetünk. Érdekességeket, mint például azt, hogy a háború alatt az amerikai mesefigurák helyébe hogyan léptek önkényesen olasz hasonmások, hogyan lett Miki egér Topolino, Goofy pedig egyszerűen csak Pippo. Az író valós képet fest a fasizmus szörnyűségéről és az ellenállásról. A második világháború Olaszország-képét egy másféle perspektívából mutatja be, s ebben az összefüggésben az emlékezés folyamata arra is fényt vet, hogy mennyire feldolgozhatatlan egy gyerek számára a háború.

Eco legújabb könyve nem csupán műfajilag olvaszt magába sokféle lehetőséget, hanem a számos vendégszöveg, önidézet, utalás és parafrázis által is megnyilatkozási formákat keres a szerző, ami egy 21. századi intertextuális hálóvá szövi a regényt. Ezeket a „kölcsönvett gondolatokat” alátámasztják a saját gyűjteményből vagy másoktól szerzett gazdag illusztrációk, amelyek elsősorban nem is Yambót segítik, hanem minket, az olvasókat. „Egyetlen kép háromezer szót fial”, kép és szöveg egymásra íródnak, egymás mellett, egymásban élnek, egymásból építkeznek. A fantáziát mozgatja meg a könyvborító is. Az eddigi megszokott sötét borítójú Eco-regényektől eltérően e mostani alapja fehér, s erre színes képkockákként vetülnek a képregényrészletek, reklámplakátok, fényképek – mintha egy színes élet láncolatát képeznék, ahol egymás után pörögnek a megélt pillanatok, foszlányok, emlékek. Középen pedig ott a képkeret, abból pedig kisétál  kinek-kinek a maga Leonája.

Talán úgy érezzük, hogy olykor sok a folytonossági hiány, a bizonytalanság, a szakadás vagy a hézag, de ilyen az emlékezés, márpedig Eco hőse az emlékezés által építi vissza egykori énjét. Mindannyian emlékezés által teremtjük meg azt, amit énnek, a sajátunknak nevezünk. Ebben a folyamatban pedig minduntalan rá kell döbbenünk arra, hogy végső soron az emlékezés homályból, ködből, töredékességből létrehozott pillanatnyi egész, amit érzelmeink, tapasztalataink, a mindenkori jelen befolyásol. Igen, Eco már A rózsa nevében megírta: „a hajdani rózsa név csupán, puszta neveket markolunk...” , s mintha ezt igazolná e mostani regényében is.

 

(Umberto Eco: Loana királynő titokzatos tüze, Európa Könyvkiadó, 2007. Ford. Barna Imre)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében