A giccs legjobb meghatározása: olyan nagyotmondás, amit a részletek nem hitelesítenek. Mondhatnám, azért olyan jó, mert én írtam, de nem mondom, mert más is írhatta, olyan nyilvánvaló. És azért sem mondom, mert Temesi Ferenc, akivel alább vitatkozandó vagyok, azt állítja, hogy „az önparódia is ciki”, amolyan giccsféle, az önimádat egyik sunyi formája.
Majdnem kétszáz éve, a romanticizmus óta, majd a neostílusok kialakulása óta (neogótika, neobarokk stb.) és különösen a színes sokszorosítás ipari elterjedése óta, időnként, tizenöt-húsz éveként, a kritika, esztétika, műtörténet tábort jár a giccs terjedése, rémuralma, mindent elárasztó ragacsossága ellen, de hiába.
A giccs, az a bizonyos valami, ami ott van, ahol a művészetnek kellene lennie, leggyakrabban ilyen jelzőkkel jár együtt: olcsó, vásári, híg és főleg rossz ízlésű. Mindez talál, csakhogy akik a giccset vásárolják, elborítják vele a falat, a kredencet, az ágyterítőt, és akik tizennegyedszer is elmennek a Csárdáskirálynőbe – mind becsületes, rendes, jóravaló, dolgos emberek, és nem sekélyes lelkivilágú „giccsemberek”, ahogy egyes filozófusi tartású antropológusok állítják; anyáink ők, nagyanyáink, unokahúgaink, óvodából ilyesmit hazahozó gyerekeink; éppen olyan rendes emberek, mint akiknek falain havas tájak vannak és almafák, nagy művészek ábrázolásában.
A giccskedvelő nem igénytelen, csak a kivitel dolgában. Ami a tartalmat illeti, ők csakis a fenségesre, az emelkedettre vagy a bájosra, a szívmeleg jóságra vágyakoznak, egyszóval a szépre, az igazra és a jóra. Kispolgári ízlés? Létezett főúri és nagypolgári giccs is. Sőt, a legkultúrválasztékosabbak között is sokan lehetnek giccskedvelők, mivel Temesi Ferenc (főleg a nemrég elhunyt amerikai kritikusnő és esztéta) Susan Sontag, valamint Milan Kundera nyomán) a giccs fiókjába utasítja az egész szecessziót! Caravaggiót; az egész rokokót; és a manierizmust. Zenében nemcsak az operettet, Huszka Jenőtől Jacobi Victoron (azaz Jakabfy Győzőn) át Lehár Ferencig, hanem Richard Strauss és Wagner is a falvédők hattyúlovagjai közé kerül.
Azért talán ez az egész nincs így. Ellenben létezik valami, amit leginkább a kultúra Gresham-törvényének nevezhetnénk. Amint Gresham közgazdasági törvénye szerint, ha egy országban egy időben kétféle pénz van forgalomban, akkor az alacsonyabb nemesfémtartalmú, vagyis az értéktelenebb kiszorítja a forgalomból az értékesebbet, úgy a kultúrában is az olcsóbb, a hígabb, kiszorítja a súlyosabbat, az igazibbat. Temérdek példa bizonyíthatná, hogy nagy művészek nem kaptak vevőt egy ideig alkotásaikra, de utánzóik, vagyis hígítóik, annál jobban gazdagodtak. Sőt: ha egy fura eset, egy akár metaforának vagy szimbolikusnak felfogható különös történet, valami „szenzációs história” végbemegy valahol, akkor rendszerint az érdekes „anekdotát” rövidesen kiszorítja a forgalomból egy pletykaszerű, naiv, olykor éppenséggel buta, lapos változat. (Mintapéldák erre manapság: a Mária Magdolna vérvonal és a Vinci-kód!)
Temesi azzal zárja pamfletjét, hogy a giccs – „jót tesz az emésztésnek”. Valóban erről szól a nóta: a könnyen emészthetőségről, a befogadóképességről. Csakhogy – akár a konyhaművészetben és a szakácsgiccsekben is – nemcsak a hígítás ennek az eszköze, de a túlfűszerezés és az agyonzsírozás is!
A giccs szó német eredetije, a kitsch – „latyak”-ot jelent. „Fajlagosan” csak művészeti vonatkozásban használjuk, bár mélynémetektől így is hallottam, hogy az egész Amerika: ein Kitschland. S. Sontag viszont 1964-ben a camp-ról írt egy – Temesi szerint máig megkerülhetetlen – nagy tanulmányt. A camp „tábori”, „hadi” stb. jelentésű, s ilyen értelemben megfelelhetne a régi komisz szónak, ami a hadiszállítók (bizományosak: komisszionerek) által a hadseregre sózott olcsó tömegtermékek minősítése lett, mint például „a komisz kenyér”. A camp szó viszont (giccses, talmi, genyós stb. értelmében) már a XX. század elején feltűnt; egy francia zsargonszóból származott: „se camper”, ami kb. annyit tesz, mint ágálni, pöfeszkedni, magát tuladagolni, megjátszani, ám a századvégi szótáraimban ebben a jelentésben még nem szerepel. Ezt a camp-et Temesi így magyarítja: Magyar camp: a ciki.
Szerintem azonban nem szabatosan, mert a ciki, cikis: „rázós”, „szőrös”, „zűrös”, „zavaros”, sőt „veszélyes”, „nem tiszta ügy” értelemben főleg nem a művészettel kapcsolatban használatos a köznyelvben.
Jó harminc évvel ezelőtt én is bőségesen kifejtettem, a giccs titka az, hogy romantika-pótlék. (Ez általánosabb és találóbb, mint az álromantika, vagy „hamis romantika”.) Különben volt egy időszak, amikor minden romantika eleve „hamis romantikának” minősült, amennyiben a romantika lényegének épp a hamisságot, vagyis a valóságellenességet tartották. Írtam volt, hogy a romantika nem kedélyi-lelkialkati szükséglet, hanem idegélettani. Amikor az élőlény ingerszegénynek érzi a környezetét, „világfájdalom” lép fel benne, „elvágyódás”, ami jó esetben a kalandhoz vezet stb. Nem beteges, „valóságellenes” magatartás, hiszen így jár el minden élőszervezet, az amőbától az emberig. És éppen ezért mindig is lesz romantika és álromantika, és romantika-pótlék, tehát giccs is, amíg a génsebészet át nem alakítja tömegeinket robot-félmajmokká. Addig is a szórakoztató iparra és a diszkókra van bízva e célkitűzés követése,
Hogy Wagner és Richard Strauss is „ciki?” Hát annak, akinek. Mindenesetre a romantika mindig is tudatában volt annak, hogy a legnagyobb veszedelem belülről fenyegeti: a fellengzősség és a dagály. És a zenekritikusok bizonyára joggal állapítják meg Wagner sok művéről, vagy operarészleteiről, hogy a dagály és a fellengzősség eluralkodik rajtuk, és nem is folyamodik a romantikusok által használni szokott ellenszerhez, az iróniához (legfennebb a Mesterdalnokokban, de attól az még unalmasabb)… Ám ugyanakkor mégiscsak Wagner az, aki egy száz százalékban vadromantikus balladából operát tud írni úgy, hogy ellensúlyozásra nem szoruló, elegyítetlen romantika az egész, fenségesen hömpölyög és mégis őszinte líra, ez a Bolygó hollandi (nem csoda, hogy az igazi wagneriánusok és ellenfeleik a legkevesebbet emlegetik), amely szemléltetése annak, hogyan kell harcolni a giccs ellen: elmenni a szakadék széléig és – átrepülni fölötte, mint a kísérletvitorlás!
Az egész orosz klasszikus balett ciki, úgy, ahogy van, állítja Temesi, a tőrt magába szúró hős tette utáni tízperces áriája, szintén. (Ez utóbbi példa az operát nem kedvelők leggyakoribb érve. Nem is gondolnak arra, hogy egy olyan műfaj, amelyben énekelve beszélnek és cselekvéseiket zene kíséri, nem naturalista valóságfestés; és eszükbe sem jut a költő: – mint aki a sínek közé esett, vad panoráma, rémes élvezet, és átalérzi tűnő életét és lát, ahogy nem látott soha még – hogy a haldokló ária mindig ebben a reális időn kívüli végtelen pillanatban történik és hitelességét nem a karórákon kell ellenőrizni!)
Valójában az cikis, ha Wagnerről mondunk ilyeneket. Még szerencse, hogy Temesi a giccs szót alig használja, csak annyit állapít meg, hogy rokonértelmű a camp szóval, amit ő cikinek magyarít. Nyivák Rózsi popénekesnő betanult hányavetiségét nem lehet közös nevezőre hozni Wagnernek a mennyeket megharagító hübriszével. (És mit kellene mondanunk akkor a posztwagneriánusok ciki-tartalmáról?) Nem szerencsés szó itt sehogyan ez a ciki, mert túl általánosító. Tulajdonképpen az oké visszája annyi, mint nemoké! A fogalomalkotást és a logikai ítéletet végül is leegyszerűsíti érzet-konstatálásra. S ha már semminek sem fogjuk tudni sem a lényegi mivoltát, sem a pontos nevét, akkor be fog következni az, amivel a kultúrfilozófusok fenyegetnek: a dolgok általános promiszkuitása.
S akkor már az is mindegy, hogy valami mindegy vagy ciki.
