"már a jövőnk sem a régi"
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 6. (500.) SZÁM - MÁRCIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Szilágyi István
500 bizony
Karácsonyi Zsolt
Hídavatás
Kántor Lajos
Dávid Gyulával Szárhegyen
Mike Ágnes
"Az emlékezés nem luxus, hanem munka"
Szőcs István
Jegyzet - Ciki, camp - giccs?
Egyed Ákos
Helyzettudat és vállalás
Szálinger Balázs
Lemminkeinen monológja
Egy kolozsvári tűzfalra
Zsidó Ferenc
A zíró és a nyelve
A megfigyelő
Szántai János
A pásztor
Király Farkas
Vattacukor
Ölelés
Balázs Imre József
A Serény Múmia-csomópont
Matei Vişniec
Beszélgetések a város kutyájával
Londonban
Most már tudjuk miért
Jancsó Miklós
Újra színházi törvényekről
Fábián Lajos
Fegyver a szó
Szombati István
Félsz a nyártól, Ödi?
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - Betör a könnyű komponálás
Áprilisi évfordulók
 
Egyed Ákos
Helyzettudat és vállalás
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 6. (500.) SZÁM - MÁRCIUS 25.

A most nyolcvanadik életévét betöltő Benkő Samu számos figyelmet keltő könyve közül is különösen széles körű érdeklődést váltott ki A helyzettudat változásai című kötete. Valószínű azért, mert a letűnt 20. század emberének sokszor kellett szembe néznie a gyakran változó világ rejtett útvesztőivel, ahogy manapság szokás mondani: kihívásaival. Benkő könyve ezekre ígért magyarázatot. Az, aki képes volt idejében helyesen felismerni az új helyzetet, s jól tájékozódott, a vállalásait is tudatosabban tudta irányítani, mint az, aki hagyta magát az események által sodortatni, s utólag próbálta kiigazítani esetleges tévedéseit.

 

Több évtizedes tapasztalat szerint: a történészek-történetírók nálunk felé hosszú életűek. Legalább is annak a nemzedéknek a tagjai, amelyhez Benkő Samu is tartozik. A hosszú élet pedig ugyancsak megnöveli az alkotó évek számát, s alkalmasint az életmű gazdagságát. Ilyenkor természetesen szokás számvetésről, számadásról is szólni, s a köszöntőnek most nem nehéz a dolga: címekben és számokban kéznél van az összeállított életmű. Benkő Samu gazdag és a szakma mérlegén is jelentősnek tartott életműve műfajait tekintve: könyvek, tanulmányok, cikkek, könyvismertetések, vallomások, interjúk, búcsúztatók.

Az életművet szokás kőből-fából rakott épülethez is hasonlítani, amelynek természetesen alapja, több tartóoszlopa tetőzete van. Benkő Samu szellemi épületében is megvannak mindezek: az alapozó elemek: a talentumot adó ősök génjei, a szülőföld melege s tartós kisugárzása, az iskolákban szerzett tudás, amelyet az önművelés kitartó szorgalma gyarapított, valamint azoknak a tudós főknek a hatása, akikhez közel állt, s végül az oszlopokat a legkiemelkedőbb kötetek jelentik, a tetőzetet pedig a Bolyai-kutatás eredményei.

De a hasonlat ezúttal is sántít, mert az anyagokból felrakott épület statikus, egy helyben áll, míg a szellemi építmény részei, gondolati elemei állandó mozgásban vannak s beépülnek újabb és újabb művekbe, mentalitásokba, ahol hatásokat fejtenek ki. Az is közismert, hogy egy életmű lassan, éveken, évtizedeken folyamatként alakul és részleges számadásokban is nyomon követhető.

Benkő Samu ezelőtt nyolcvan évvel, 1928. február 25-én született a Maros megyei Lőrincfalván, református papi családban, itt ívódott lelkébe és innen gondolkozásába a közösség iráni ragaszkodás és felelősség. Erről vall az a könyve, amelynek Murokország a címe. Olykori jókedvében Murokország szülöttjének mondja magát. Két megjegyzést szeretnék előbb említett könyvéhez fűzni: 1. ez a könyvecske számadás a szülőföld felé és 2. vallomás a kisközösség s „provincia” vállalásáról, ahol „Füvek, virágok, gyökerek” teremnek, s a különböző növényi kultúrák meghonosodása alakítja a táj arculatát és emberi közösségét. S bár ünnepeltünk messze került Murokországtól, mind a földrajzi térben (életét Kolozsvár és Budapest közt osztja meg), mind a szellemi szférában, mert régóta nemzetben gondolkodik, de sietünk hozzátenni: univerzumában mégis benne van a szülőföld vonzása és felelőssége.

Az élet szakaszokra oszlik, de egyénenként mások lehetnek a korhatárok.

Benkő Samu gyermekkora lerövidült, mert a lőrincfalvi iskolából korán a marosvásárhelyi református kollégiumba, innen a kolozsvári református kollégiumba vezetette a tanu útja, aztán a Bolyai Egyetemen szerzett filozófiai diplomát. Egyik méltatója szerint ünnepeltünk koraérett volt, amit arra alapoz, hogy kortársainál jóval korábban bekapcsolódott mind a közéletbe, mind az egyetemi oktatásba. Valóban Benkő Samu életének külön szakaszát jelentették az 1945–1952 közötti évek. Előbb Balogh Edgár mellett a Romániai Magyar Népi Szövetségben végez lelkes munkát, különösen az 1946-os képviselőválasztások idején, mert úgy gondolta (mint egyébként az erdélyi magyarok döntő többsége), hogy a magyarság a demokrácia győzelmével kerülhet ki abból a kátyúból, amelybe a vesztes háború után került. De rövidesen tapasztalnia kellett, hogy az 1947-es párizsi békeszerződés után a román politika irányt kezdett változtatni a proletárdiktatúra útját egyengetve, s máris üldözőbe veszi a polgári hagyományokat, különösen a kisebbségek intézményeit. Már az említett évben a célpontba került az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Közművelődési Egyesület, az erdélyi magyarság e két nemzeti jellegű összefogó intézménye. De az úton még tovább kellett menni, s Benkő Balogh Edgárral erőteljesen szervezi az 1848-as forradalom emlékünnepségeit 1948-ban. Még reménykedni lehetett, mert voltak új magyar intézmények ezek közt a Bolyai Egyetem, ahol ünnepeltünk egyetemi hallgatóként majd rövidesen oktatóként tevékenykedik a kor egy másik kiemelkedő személyisége, Gaál Gábor professzor közelében. Mindkét említett személyiség életre szóló hatást gyakorol az ambícióval teli fiatal értelmiségire, aki őszintén hitt a pártfogói által is közvetített ideológiai kalauz: marxizmus–leninizmus világmegváltó küldetésében. De a kijózanító esemény órája nem sokáig késett: 1949. november 23-án minden törvényességet semmibe véve letartóztatják többekkel együtt Balogh Edgárt, a Bolyai Egyetem rektorát, a Magyar Népi Szövetség egyik markáns vezetőjét, nagynemzetgyűlési képviselőt, Benkő Samu, aki éppen Balogh Edgár vendége volt, szemtanúja a megrendítő eseménynek, amit élete egyik sorsfordítójának tart. Erről így vall:„Napra pontosan meg tudom jelölni ifjúkorom lejártát. Ennek ideje pedig 1949. november 3-ra esett. Nem feljegyzéseket tartalmazó naptárból idézem a dátumot, hanem Balogh Edgár emlékiratainak harmadik kötetéből…” Kevés ember tudja ilyen pontosan korszakolni életét, de ha sorsformáló esemény jelzi a határt, mint Benkő Samu esetében, nincs mit csodálkozni rajta.

De még hátra volt az a sokkoló hatás, amely a végső okot jelentette az újrakezdésben: 1952-ben először a pártból zárták ki, majd megkapta a káderosztálytól az elbocsátó üzenetet is, kitették másokkal együtt az egyetemről. Csak ekkor vált világossá számára, hogy elérkezett az újrakezdés ideje. Ahogyan kérdésében aztán a szerencse is közrejátszott, rövidesen felvették a Román Akadémia kolozsvári Történeti Intézetébe tudományos kutatónak. Az új munkahely azért bizonyult szerencsés megoldásnak, mert két olyan kutatási témával bízták meg, amelyek évtizedekre kijelölték munkakörét: a Bolyai-hagyaték, illetve az 1848-as forradalom erdélyi levéltári anyagának feltárásáról volt szó. Utóbbit egy népes munkaközösség keretében kellett végeznie, előbb Victor Cheresteşiu aligazgató, majd Ştefan Pascu igazgató vezetésével. De ami ennél is fontosabb volt: az említett intézeti munka mellett bőven jutott ideje saját tudományos tervének megvalósítására is. És ez már nem volt szerencse dolga, hanem a helyzet ésszerű felmérése, azaz a helyzettudatának megváltozása, a lehetőségek felismerése volt. Ekkor határozta el, hogy a 18. század és a 19. század első felének erdélyi művelődési életét tanulmányozza. Az intézeti feladatok és az önként választott kutatások egyaránt a levéltárak felé terelték útját. Itt került közelebbi kapcsolatba az akkori legjobb erdélyi tudósnemzedék néhány kiemelkedő történész s nyelvész tagjával, akik mellett elsajátíthatta a kutatói munka legalapvetőbb mesterségbeli módszereit, és ami ennél is fontosabb volt: magáévá tehette az elhivatott tudományos kutatói munka legalapvetőbb napiparancsát, a penzum kötelező elvégzését naponta, és a történeti források tiszteletét. Bár ekkor az Erdélyi Múzeum-Egyesület már nem működhetett, de a levéltára még együtt volt s ott dolgozott nap mint nap Kelemen Lajos, aki meghatározó alakja volt ennek a nemzedéki csoportnak, továbbá Szabó T. Attila, Jakó Zsigmond, Pataki József és az EME-levéltár mindenese Dani János.

A filozófia diplomás Benkő Samu itt jegyesedik el a történetkutatással, a művelődéstörténettel. Bár írásai között vannak a szigorúan vett művelődéstörténet mellett tudománytörténeti, irodalomtudományi és közírói munkák is, életműve meghatározója a művelődéstörténeti munkásság. De sietünk megemlíteni, hogy a posztmodern történetírás sohasem vonzotta, nem híve a Derrida-féle dekonstrukciós módszernek, viszont a forráskritikát mindenféle történetírás nélkülözhetetlen módszernek tartja. Nem szereti a megalapozatlan mítoszteremtőket, de a történeti tudat zavarainak oszlatásában munkáival fontos szerepet vállal.

Már a tárgyválasztása sem mindennapi koncepcióra utal. Több évtizedes munkássága folyamán sorra vette a magyar alkotó szellemek legkiválóbbjait, foglalkozott Széchenyivel, Kossuthtal, a két Bolyaival, továbbá Apor Péterrel, Bölöni Farkas Sándorral, Kemény Zsigmonddal, aztán Kós Károllyal, Szabó T. Attilával, Kelemen Lajossal, írt Imreh Istvánról, Bánffy Miklósról, Márton Áronról és tovább sorolhatnánk a neveket, de szükségtelen, mert az érdeklődő megtalálja az életmű bibliográfiájában a keresett címet. Az előbbi témák és mások önálló tanulmánykötetekben láttak nyomdafestéket.

Benkő Samu ahhoz is ért, hogy felhívja a figyelmet munkáira, azt mondhatjuk, hogy a címadás művésze. Bolyai János vallomásai, Sorsformáló értelem, Murokország, A helyzettudat változásai, Őrszavak vagy utóbbi kötete, Monológ alkonyatban mind-mind megkapó könyvcímek. Nagy érdeklődést kiváltó könyveinek egyike a Sorsformáló értelem (1971), amelyben azt elemzi, hogy az értelmiségi foglalkozás hogyan lett „sorshordozó hivatássá” Erdélyben. Kutatása során elérkezik az alkotó értelmiség születésének kérdéseihez s megállapítja, hogy „az embert értelmiségivé az alkotás vállalása teszi.”

Németh László az alkotó értelmiségit a szellem emberének nevezi „A szellem embere az, írta, akiben ott feszeng a szellemiség örök ösztöne, a jelenségeket együtt, egyben látni. A szellem: rendező nyugtalanság” Benkő Samuban is ott feszengett már fiatalon ez a „rendező nyugtalanság”. Ez egyik ösztönzője kutatásainak, amikor egyik tárgyról a másikra majdhogy repül, hogy aztán tanulmánykötetekben együtt lássa és láttassa az eredményt: a 18. századnak és 19. század első felének erdélyi művelődéstörténeti képét s benne az alkotó értelmiség szerepét.

Egy másik tanulmánykötet címe Újrakezdések s ennek előszavában Tavaszy Sándor következő mondatát idézi: „A mi sorsunk értelmét az újrakezdés művészete adja meg”.

Az újrakezdés kérdései voltaképpen már az 1977-ben kiadott A helyzettudat változásai c. tanulmánykötetében is felvetődtek, amikor összeköti sorsok alakulását a kialakult új helyzettel. A megörökölt történelmi helyzet határolja körül a cselekvés lehetőségeit, de az egyénnek nem szükségszerű megbékélni azzal, ami az elődöktől rá hagyományozódott: „az értelmiségi tudatnak különösképpen az a rendelt hivatása, hogy az objektív szituáció megváltoztatására vállalkozik” – írja. Ez az alkotás folyamatában valósulhat meg. Ennek jegyében nagyfokú tudatossággal kezdte vizsgálni Szenczi Molnár Alberttől Bolyai Jánosig a magyar értelmiség cselekvési lehetőségeit és tetteit.

A legnagyobb vállalkozása– ki ne tudná –- Bolyai János volt. Sokszor írt s beszélt arról, hogy miként lett Bolyai kutató. Eredményeiről két, illetve három kötet tanúskodik Bolyai János vallomásai (1968), Bolyai János marosvásárhelyi kéziratai I. (2003) s köztük a Téka-sorozatban közzétett Bolyai-levelek. A Bolyai-kutatásokat sokan értékelték, elismeréssel fogadta a magyar tudományosság, ideértve a matematikatörténészeket is.

Külön érdekes téma az Erdélyhez való kötődése: Benkő Samu alapjában véve hagyománytisztelő; ami jó a múltból, ami érték, azt meg kell őrizni, vallja szüntelenül. Munkái mind ezt a célt hivatottak szolgálni.

Fiatalabb korában erősen hangsúlyozta, hogy írásaival hatni akar, nyilvánvalóan elsősorban a magyar történeti tudatra, de később, s különösen az utóbbi években, látva, hogy milyen, mondhatni ellenerők nehezítik a hatás elérését a társadalom részéről bizonyos közönyt, többször fogalmazott meg bizony kételkedő mondatokat. Talán azért írja a Monológ alkonyatban c. kötetében, hogy a maga gyönyörűségére állította össze megjelent írásaiból ezt a könyvet. Én viszont inkább csatlakozom kötete egyik ismertetőjének ahhoz a véleményéhez, amely szerint abból az érdeklődő is szerezhet hasznos gondolatokat, ismereteket.

Életművében nem kevés az olyan írás, amely a szociológia, filozófia és lélektan metszéspontján helyezkedik el. Most csak egyre szeretnék kitérni, arra, amely a barátság kérdésével foglalkozik. Ezeket írja: „Miért kerülnek gyakran egymással szembe, válnak gyűlölködőkké vagy éppen kérlelhetetlen ellenségekké olyan művelt emberek – köztük is leggyakrabban művészek és tudósok – akik korábban alapvető kérdésekben egyetértettek, hasonló eszméket vallottak magukénak és munkásságukat azonos életcélok irányába tájolták be?” Majd olyan példákat sorol fel, amelyekhez hasonlókkal a mi korunk nem dicsekedhet, így Petőfi–Arany, Ady–Móricz, Bartók–Kodály vagy az EME berkeiből ismert Kelemen Lajos–Szabó T. Attila közti barátság. De miért ne hivatkoznánk egy még korábbi, történelmi nevezetességű barátságra, amely Széchenyi és Wesselényi között szövődött s erényszövetségként vált ismertté, amelyről Széchenyi így nyilatkozott: „Beszéltem Wesselényivel. Szemeink könnybe lábadtak. Ő is olyan szerencsétlen, mint én. Megesküdtünk egymásnak, hogy hibáinkat nem hallgatjuk el, s kölcsönösen segítjük egymást az erkölcsi tökéletesedésben.” Tanulságos Benkő Samu írása a barátságról, amely világszerte mély válságban van. S legyen szabad a fentiekhez azt is hozzátennem, hogy nemcsak a mély barátság, de a szakmai szolidaritás is kezd elenyészni, nem figyelünk eléggé egymás munkásságára, eredményeire.

Többször esett szó már az újrakezdések időnkénti korparancsáról különösen a mi erdélyi viszonyaink között. Az 1989 utáni új helyzetben természetesen Benkő Samunak is vállalnia kellett az újrakezdést s nem is habozott ezt tenni, mert sokakkal együtt reménykedett egy lehetséges jobb jövőben. A közéletben is erősen hallatta a hangját az első években. Részt vett a Romániai Magyar Demokrata Szövetség megalakításában Kolozsvárt, aztán az RMDSZ Egyeztető Tanácsában, majd több magyarországi polgári szervezet munkájában, a Duna Tv Tanácsában, a Magyar Örökség Díj odaítélő bizottságában stb.

Szerepvállalásai közül az Erdélyi Múzeum-Egyesületben alelnöki, majd két ciklusban betöltött elnöki tisztsége volt a legkiemelkedőbb. Sikerült fenntartani az intézményt, bár az erdélyi magyar tudományosság szétszerveződése sok gondot okozott (s okoz napjainkban is). Nem rajta múlt, hogy az EME vagyonát mindeddig nem lehetett visszaszerezni s az intézmény anyagi létét hosszú távon biztosítani.

Most azonban az EME megalapításának közeli 150 évfordulója alkalmat nyújt arra, hogy újra a magyar tudományos közvélemény, s a szélesebb érdeklődő társadalom elé vigyük az EME nemzeti intézményként való fenntartásának szükségességét, mint tette azt másfél századdal ezelőtt az alapító gróf Mikó Imre.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében