Kéjt kerestem a harcban, és a kéjben
Harcot: ez nem a legnagyobb találmány,
Amióta a föld forog. De jó kis
Elv, és megbecsülöm: nem árt ez
Most, hogy nagymonológ felé sodortak
Vad hullámai széles Ilmatárnak.
Sziget ez, s mielőtt nyakam kinyújtom:
Már nadrágomat oldja száz kezével
Ötven szűz s mosolyával ötven, embert
Próbáló torok és finom húsú nyelv,
Ötven sornyi vetés, melyet magommal
Nem könnyű telehintenem, ha közben
Eszmét vár a nagyérdemű a kéjről.
Nem megy az. Fogadásom áll: anyámnak
Megígértem, az életem deléig
Maradok, hogy az üldözők haragja
Alábbhagyjon, a háború elüljön,
S pókként mászom elő, ha ezt eluntam.
Ötven nő. Bizonyisten, emberükre leltek
Bennem: forgatom őket és kihajtom
Belőlük, mit a finn világ beléjük
Mért hosszú, igaz és hamis sikolyból.
S közben majd belepusztulok, ha kardom
Rozsdájára esik tekintetem: nem,
Nem való, hogy a vér ízét feledje
Nyelvem: oly fiatal vagyok! Nem ad már
Semmit az, hogy az itt csinált fiúkat
Csapom földhöz a gyilkolási ösztön
Mind ritkábban előtörő hevében;
Talán gyöngülök.
És a nők: csúnyulnak!
Ötven nő, s ugyanannyi test: erényük
Volt nemrég, na de mára elvirágzott
A javuk, viselősen is köröttem
Rajzanak ki-kifestve, mintha bármi
Kincset tudna akármelyik kirakni
Ezerszer taposott, megunt sarára.
Épp ötven letiport, öreg virág, kik,
Legrosszabb: szerelemre hívnak engem,
Pedig már reszelés ez, így nevezném,
Hogyha érdemesíteném szavakra.
Szenvedés. Ivarok dacos vihánca.
Rég letűnt, kreatív idők halotti
Maszkja rálapogatva egy rohadni
Kezdett, mítoszalapra állt jelenre,
És alatta a régi férfiszépség!
Nem, anyám, nekem egy sziget kevés lesz,
Ahogy ötven is: ötven éppen annyi,
Mint egy. Íme, a test, amit tetőled
Kaptam – s íme, a kard, ez itt apámtól
Való: lásson ez is megenyhülő húst!
Füstöt látok az északon világló
Égen: háború van, tudom. Nekem most
Ott lesz jó bizonyítanom.
Elég volt.
Nyisd meg szép öled, Ilmatár: hajózom.
